2012. január 31., kedd

Apakomplexus és rádöbbenés

Mindhárman magukhoz láncoltak, eszközként használtak, majd búcsú nélkül léptek ki az életemből, vissza se néztek. Úgy éreztem mind a háromszor, hogy viszonzás nélkül is szolgálnom kell őket. Micsoda minta!?
Apám maga változtatott földrajzi helyzetet, s ott már nem volt szüksége rám, akadt más lelki szemetesládája, nem nyúlt értem. Tanárom nyári szünete véget ért, kényelmetlen lett volna tovább menedzselnie a velem való viszonyát.  A Helyi Maffiavezér is  kényelmes ember, tele számtalan szorongással, ahogy én moccantam el, nem lép utánam.
Voltaképpen velem se mozdult egyikük sem, kötődésre képtelen érzelmi analfabéták. Áldozatai hasonló szüleiknek. Tele félelmekkel, ahogy én is félek.
Mindhármukkal szemben egyszer lázadtam, mikor már túlfeszült bennem minden, hirtelen kirobbantam, és azóta is szégyellem, hogy nem úgy, nem akkor kellett volna...

Uramisten, én egy az egyben megismételtem azt a kört, amit apámmal éltem át gyerekként! Először tizenévesként repetáztam. És mos 44, mindjárt 45 évesen még mindig apám befolyásolja az életemet?
Én? Mert mások igen. De ééén is, még mindig?

Emiatt lázadok a hierarchiák ellen,  mérem másképp a tekintélyt - szabadságharcom a jelek szerint csak addig tart, míg egy apámhoz hasonló zsarnoki figurába, helyzetbe nem botlom, mert akkor  megfélemlített kislánnyá válok - , egy számomra ideális apa hiányában kapaszkodtam olykor  felkínálkozó "pótapákba".
Gluténallergia egyenlő rendezetlen viszony vele.

Ugyanakkor ha könyörületes vagyok magamhoz, úgy is felfoghatom, hogy mivel a viszony  rendezhetetlen apámmal és tanárommal személyesen, most kaptam egy új esélyt (arra is), hogy megnézzem, megemésszem, feldolgozzam, megértsem, megszeressem, úgy ahogy van. De legalább megbékéljek.
Ha nem lökődöm ki a boltból,  nem tudom, magam hogy és mikor vetettem volna ennek a viszonynak véget. 
Adja Ég, hogy háló helyett kinőtt keret legyen ez a három történet!


Hitem szerint mindhármukat én választottam ki, mert meg kell tanulnom valamit. Hát hajrá, itt az ideje megtanulttá tenni a megtanulandókat, saját apámmá és anyámmá válni, itt az ideje felnőni végre!



Aggodalom egy barátért

Őt is ezen az oldalon ismertem meg. Vidéki könyvtáros és művész.
Épp hogy csak fedél albérletben, tizenhat fokban, magányosan éhezik. Évről évre rosszabb, s most itt tart. Másfél éve még befogadott, amikor pár nap kikapcsolódásra volt szükségem, s szabadkozott a szerény körülmények miatt. Később szép adventi koszorút készített nekem, még később megszállt nálam, mikor Pesten járt.


Csodálom, felnézek rá, hogy eddig kitartott, kenyérrel s valahogy kedvvel is! Biztatnám...
Bár csak képes lennék segíteni! Nem tudok utat mutatni egy olyan ösvényen, amin bizonytalan léptekkel én is csak most indulok.
Csak a szívem fáj nagyon. Féltem őt. Mától érte is imádkozom.


"Légy békés és boldog!
Szabadulj meg a félelmektől,
szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,
szabadulj meg az ellenségeskedéstől.
Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,
és megvalósítani a célodat.
Légy békés és boldog!"




2012. január 30., hétfő

Elengedés

Ma bent jártam az üres boltban. És mintha nagyon régen lett volna minden. Nem fájt. Sőt, mintha nem is én lettem volna, akinek ez a boltja volt, aki itt töltötte másfél évig az életét. Pedig csak december volt, amikor sajgott a szívem a folyamatosan ürülő polcok, a félig már kongó, nemrég még oly meleg, otthonos fészek és a közönyös szomszédaim láttán.
Egy hónap alatt hogy tudott így a múlt homályába veszni? A szomszédasszonyom is mintha csak valami távoli ismerős lenne, ő se érinti az érzelmeimet. 


Ennek a boltnak tehát valóban most kellett, hogy vége legyen.


Mégis van egy ember, akit nem tudok elengedni még, ami a lezáratlanság fájdalmát idézi vissza azokból az időkből, amikor  az otthonomat, egy kapcsolatot, egy utazás élményét hosszú évekig nem tudtam elengedni, tökéletesen tán máig sem. 


Szerettem volna találkozni Vele, együtt ebédelni, beszívni bociszeme látványát, félszeg mosolyát, megcsókolni a kezét, és elbúcsúzni. Hogy le legyen zárva. A lezáratlan dolgok sokáig fekélyesednek. 


"A lelki növekedés kulcsa az elengedés." (Pál Feri atya)



2012. január 29., vasárnap

Egy szkeptikus zsidó, egy katolikus pap, és a többiek

Csernus Imrét látva mindig az jut az eszembe, hogy ez a szegény ember segítségre szorul! Arcára keserű ön- és világutálat ül, ez tör aztán ki arroganciájában, frusztrációit túlkompenzáló fölényességében is. Azt mondja, hogy ő rendben van magával... Noha én nem mondom ezt, és az arcom sem ily keserű, észosztási stílusában olykor magamra ismer...nék, ha nézném, de nem nézem, nem is hallgatom.
Müller Péterről úgy vélem, jó szándékkal indult el egy önmagát építő úton, ami valahogy túlszaladt rajta. Mintha a hiúság lenne a gyenge pontja, felült volna a népszerűség és a rajongói elvárások hullámára. Úgy kommunikál, mint kinek nincsenek kételyei, kérdései, csak válaszai, és mintha vele minden rendben lenne. Talán önmagának és a világnak is nagyobb hasznára válhatna, ha a szériaírás helyett többet figyelne befelé.
Popper Péter vagy  Bagdy Emőke, Pál Feri atya sosem állították magukról, hogy teljesen rendben lennének, és mindenre tudják a választ. Sőt!
Popper Péter alól a legvörösebb időszakában is valahogy kikandikált az isten lába, később körül is járta "Őt" sok irányból, s bár idősödvén egyre közelebbi kapcsolatba kerültek, a kételkedő nyitottság nála nem zárult dogmákká.
Pál Feri atya pap. Nem csak foglalkozására nézve, hanem hivatásában az. A SOTE klinikáján mentálhigiénés szakembereként, misén, nyári ifjúsági tábor lakójaként vagy a keddi előadásokon meséket hivatásos mesemondókkal egyenrangúan mesélve, hétköznapi példákat mély lélektani  valamint pedagógiai tudással, együttérzéssel és nyitott elmével, közvetlen hangvétellel, kacagtató humorral és (ön)iróniával elemezve... minden cselekedetében PAP. Elfojtások, túlkompenzálások  nélkül, szabadon. Hogy most épp itt él, hát katolikus keresztény. Bizonyára neki is vannak gyenge pontjai, ám kisugárzása láttán úgy hiszem, szembenéz, jól bánik velük.





Égi hinták

Éjszaka a kertben, a kapu előtti járda.  A csillagos égből egy kötélhinta lóg alá, a végét nem látni. Repülök, szabadság és biztonság érzete jár át három-négy évesen, szinte a szellő is, mintha eggyé válnék a léggel. 



Magzatként fuldoklom a köldökzsinór szennyétől. Hirtelen ipari tájba kerülök, szürke ég, szürke és zavaros vizű szennyvíztároló, abban fuldoklom immár egyévesen. Ha egy pillanatra sikerül kiemelni a fejemet, hullám vág az arcomba, maga alá nyom. Vezetett kérésre kiemelem dundi kis karjaimat. S lám, az égből kötélhinta ereszkedik alá, bele tudok kapaszkodni, majd a hinta kilendít a partra. A táj megváltozik, körös körül virágos mező, hurkás lábaimon szaladok boldogan, szabadon, előre, tovább és tovább.


Hadonászás helyett Síva-tánc

Sose akartam gyereket, magam is az vagyok, nem vállalhattam egy másikért a felelősséget. A horoszkópom szerint pedig van dolgom gyerekekkel, akár sajáttal, akár a saját sérüléseimből gyógyultan segítve másokénak.


... Na de sebaj, mert ha ezt elkerültem, akkor  megkaptam néhány nagykorú gyermeket magam köré, az elismert közgazdász-diplomatától, hétköznapi informatikuson át a százkilós szenvedélybeteg óriáscsecsemőig... illetve a 21 évvel idősebb maffiavezérig. Visszajelzésekből tudom, hogy mind egy cseppet feljebb nőttek mellettem - én nem tán ennyit sem -, bevállaltak olyasmit, amit korábban nem. Több gyereket, rokkant testvért, beteg és szegény szülőket... Már aki egyáltalán bevállalta a velem való kapcsolatot egy rövid időre is.


N. szerint a Kedvenc Maffiózóm életéből se múltam el nyomtalanul... hát én ezt már tán nem fogom megtudni, és nem is számít, legfeljebb csak az egómnak. Mindenesetre mindegyikben ott lehettem volna tudatosabban, felnőttebben is, esetlen hadonászás helyett bölcsen pusztító-teremtő Síva-tánccal.

2011. a Camino éve volt

Nekem bizonyosan.

Egyenként is hatalmas, kíméletlen tükrök:
Januártól decemberig tartó viszonyom a Helyi Maffiavezérrel...
A bolt tündöklése és egzisztenciális bukása, az enyémmel együtt...
Maga az Út augusztusban...

A szálak összefutnak. Mégis mind külön is feldolgozandó, hosszú távon ható, irányt mutató tanítások. Igyexem kérem, igyexem.


2012. január 27., péntek

A kreatív pedagógia dicsérete

Kuki, punci, szex, szerelem, család, az interaktív gyerekmisén. El tudom képzelni a püspökök arcát...
Mindenesetre a névnapomat úgy ünnepeltem, hogy Pál Feri atya videóit hallgatva majd bepisilésig kacagtam!




Olykor meg leesett az állam.






Tetszik, hogy a néhai Anthony De Mello-n kívül tudok immár még egy papot, akiben nincsenek elfojtások, aki felszabadult, aki tudja, hogy nem tud minden kérdésre választ, aki hol a zenre hivatkozik, hol arab mesét mond... szóval rendben van. Ahogy De Mello megítélése a Vatikánban, úgy az övé a hazai egyházi körökben zavaros, de hát az az ő bajuk, ugye? :)



2012. január 26., csütörtök

Dac

Évekkel ezelőtt egy vidéki ismerősöm azt mondta, hogy ha a helyemben lenne, minden héten ott ülne a Pál Feri előadásán. Ezután én csak azért se ültem ott. Sokat veszítettem vele. Ma meg nem győzöm visszahallgatni azok hanganyagait.
Gondolom, másképp alakult volna, ha valami ilyesmit mond: "Figyelj, hallottam egy katolikus papról, olvastam tőle, láttam néhány videót, és az jutott eszembe, hogy talán neked is tetszene, amit ő mond."



Tavaly a caminóm előtt valaki azt tanácsolta, gyakoroljam az úton a meditációt úgy, hogy naponta mindig egy keveset menjek mezítláb. Nem tettem, mert mindig annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm meditációt tanulni, nem is volt motivációm, hiszen húsz éve nem megy, akkor miért épp most. Az út felénél bedurrantak a bokáim, orvoshoz is mentem, hiába, és még itthon is hónapokig kínlódtam velük. Míg rá nem jöttem, hogy valóban jobban fel kellett volna vennem a kapcsolatot a földdel, mivel a föld elem hiányzik a születési képletemből. Végül úgy korrigáltam a hibát, hogy minden reggel, esőben, hóban is, tettem néhány mezítlábas lépést aprócska kertemben.

Egy kineziológus 2010. decemberében kezembe nyomta az általa ajánlott olvasmányok listáját. Rajta többek között A szavak ablakok vagy falak című könyv. Magamban legyintettem, hogy mit képzel,  mindet úgyse lehet megszerezni és elolvasni. (Szerencsére Coelho Tizenegy percét elolvastam, még idejében.) Egy ismerősöm is járt ennél a kineziológusnál, neki is ajánlotta ezt a könyvet, ami abszurd, ha azt nézzük, hogy az ő kommunikációja mindig építő volt, ő sem értette, miért kapta. Most decemberben kérés nélkül kölcsönadta nekem. Nem tudta, hogy mostanában evvel a területtel kínlódom. Néhány hetet még pihentettem a könyvet, gondoltam, majd ha lesz egy kis időm, az ő kedvéért belelapozok, hogy ne érezze hiábavalónak a kedvességét. Időközben több inspirációt is kaptam. Két nappal ezelőtt kezembe vettem, és rabul ejtett. És máris megvan az oka, hogy ő miért kapta. Azért, hogy mégis  csak eljusson hozzám ez a könyv!  És most sajnálkozhatok, mert a Maffiavezérrel tavaly januárban indult kapcsolatom bizonyára egy árnyalattal szebben alakul, a vég is méltóbb lenne. Ez az év a legjobb alkalom lett volna az együttérző, asszertív kommunikáció gyakorlására.
...Így jártam.

2012. január 25., szerda

Visszacsatolás az olvasóktól

Hát ezért is jó blogot írni. Hogy bár nem terveztem ennyire nyilvánosnak, gondoltam, jó itt vizuálisan is szembesülnöm avval, épp hol tartok, újra és újra fogalmazni, visszanézni, játszani a képekkel, egyéb kifejezési eszközökkel, s úgy olvasni vissza, mintha én is egy olvasó lennék... Olykor a már megjelent posztokba is beleírok, törlök, elvégre ez a naplóm, nekem fontos, hogy hiteles legyen.
De ha már úgy alakult, hogy többen olvassák, mint akikre gondoltam... Visszajutott hozzám néhány sóhaj az összes "Panasz"- verzióim nyomán, miszerint is milyen rettenetes sorom volt nekem a Maffiavezér mellett!
Elgondolkodtam, mert dehogy is volt rettenetes, és egész életemen át ható baj, ha többszöri próbálkozás után se tudom jól kifejezni magam.
Tudom, hogy ha sajnálunk valakit, valójában mindig magunkat sajnáljuk, és amikor ezt tesszük, egy tündérmesében is találunk erre okot, de ami sok az sok, és legalábbis érdemes elgondolkodni rajta. Ha nem jön le, hogy csodálatosnak és megtisztelőnek érzem a Sorstól, hogy valakit puzzle-darabról darabra megismerhetek, tudhatom honnan jön, hol tart most, és merre halad,  a teremtés zsenialitásán túl átélhetem egy ember teljes szépségét... Ja, hogy közben szétgyilkolja az egómat? Hát hadd pusztuljon, aminek pusztulnia kell! Tartok tőle, marad még fölöslegben is.
Ahogy mindenről mi határozunk, úgy én választottam ezt a feladatot is. Nem csak születésem előtt, de tavaly januárban tudatosan is felvállaltam.
Eddigi életem egyik nagy tanítója N., a másik pedig a Kedvenc Maffiavezérem. Legfeljebb kicsit lassan tanulok, de a csiga is célba ér egyszer. :)
Úgyhogy kezdek is hozzá az együttérző kommunikáció tanulásához. Köszönöm!

2012. január 23., hétfő

Mindennapi csodáim 3. - Átprogramozás

Nemrég  írtam a negatív programozásról.






Ma ismét találkoztam két angyallal.
November óta rendezetlen jogviszonyt jelezve pirosan villogott minden orvos számítógépe. Azóta kétszer vonogatták a vállukat a különféle ügyintézők, hogy látják, már nincs tartozás, ők sem értik.  Felülvizsgálati kérelmet adtam be a NAV-hoz, amire immáron hatvanadik napja nincs válasz. Ám ez idő alatt nem mehettem orvoshoz. 

Tegnap eszembe jutott, hogy mindezt én kreálom magamnak. Addig pánikoltam, hogy nem kapok egészségügyi ellátást, és előreláthatóan már nem is fogok kapni, amíg valóban ezt kaptam meg. 
Ma reggel ismét elindultam a Teve utcai OEP-irodába, ahol eddig tevelassúsággal se haladt az ügyem... és a 8.30-9.15. közötti rövid időben megszületett a "zöld" kártyám!
Egy lelkes hölgyhöz kerültem, aki szívén viselte a munkáját, és nem engedte ki a kezéből a szálakat, amíg fel nem gombolyította, hogy az adataimhoz valaha valamilyen fatális okból két Taj-számot kapcsolt a rendszer. Telefonált, sorszám nélkül átadott az épület túlfelén dolgozó másik hölgynek, aki szintén lelkesen válogatta szét a két szálat, s kiderült, hogy nem tartozás áll fenn, éppenséggel még február végéig rendezettek a dolgaim.
Íme, amihez két hónap nem volt elég, most 45 perc alatt megoldódott!
Ne firtassuk, hogy ehhez miért kellenek angyalok... Mindenesetre nem győztem szép napot, szép hetet, és szép hosszú földi életet kívánni nekik!

2012. január 22., vasárnap

Búcsú

Köszönöm, hogy engedted megismerni magad, engedted, hogy lássalak! Köszönöm, hogy a puszta léteddel rámutattál gyenge pontjaimra, jó tükröm voltál. 
Avval hogy voltál nekem,  megóvtál megalázó, ostoba kapcsolatoktól. 
Sokat tanulnivalót adott ez az egy év, évekre való munkát adott, ám nélküled  nem lehetnék az, aki  már most vagyok és akivé  majd  válok.
Ha eddigi gazdag életemből kiemelem ezt az évet, már ezért is megérte megszületnem. 
És azt is köszönöm, hogy vagy, hogy megszülettél. Amit tőled kaptam, nem kaphattam meg mástól. Sok felismerés született bennem, sok embert megértettem téged figyelve. 


Látom benned, amivé majd életek során te is válsz, amilyenné Isten megálmodott. De türelmetlenségemben azt akartam, hogy már most olyan légy, ahelyett, hogy a meglevő szépségben gyönyörködtem volna. 


Köszönöm azokat az alkalmakat, amikor a korlátaid fölé emelkedve, hisztim fölötti türelemmel, vágyaimhoz alkalmazkodással, bizalmaddal vagy más módon  ki tudtad fejezni az irántam érzett szeretetedet. Sajnálom, hogy nem mindig bizonyultam méltónak rá.


"Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik." (Khalil Gibran)


Idővel, ahogy dolgozom rajta és feloldódnak a saját korlátaim, egyre tisztább és erősebb lesz az irántad való szeretetem.  



A szeretet soha el nem fogy, mondja Pál apostol. "Az a szeretet, amelyik véget ér, csak a szeretet árnyéka lehetett. Az igazi szeretetnek nincs kezdete, és nincs vége." ( Hazrat Inayat Khan)


Legyen veled az ima, amit  hónapok óta mondok érted is:
"Légy békés és boldog! 
Szabadulj meg a félelmektől,
szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,
szabadulj meg az ellenségeskedéstől.
Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,
és megvalósítani a célodat.
Légy békés és boldog!"


Hitem szerint valahol, valamikor még találkozunk, addig is:


Jó utat Drága!

Panasz oda-vissza (javított kiadás)






Úgyis mint sirám. Még ez sem asszertív kommunikáció, de azért  van némi önreflexió, és talán valami a másik oldalról is.
Most ismét nem tudom megfelelő szinten tartani magamban a könyörület érzését. Néha, mint épp most, még felforr bennem a harag. Nyilván magamra is dühös vagyok. Elfogadom az állapotom, ez is én vagyok.  Még én... Idővel és sok munkával  végleg megbékéléssé szelídít majd a megértés.


Egy éven át hiányzott. Épp abban az évben, amikor látszólag volt. Éppen az, amit egyedül szerettem volna tőle: az őszinte figyelme, megértése, együttérzése, mellém állása. És tán még az, hogy rajtam keresztül rányíljon a szeme egy másik világra, a privát birodalmán túl zajló életre... Én is szeretnék még hinni a mesékben.


Bántott, hogy nem tudtam vele megbeszélni mit látok benne, mi zavar, és ő mit lát bennem, mi tetszik és mi zavarja. Hárítása: "minek, úgyse fogok megváltozni". Kritikát nem tűr, gondolom az  a labilis ön- és világképét még jobban elbizonytalanítaná, szóval kölcsönös őszinte, nyílt, építő kommunikációról szó se lehet vele. Önmagával se hajlandó igazán szembenézni, szorong attól, mit látna a tükörben. Így aztán a szépségeit, az értékeit se látja, s ha mondom, nem hiszi el, amennyiben az túl mutat a felszínes énképén. Félelem, félelem,mindenből a félelme érzékelhető. 
Környezetébe hasonló embereket vonz, így szokatlan és érthetetlen számára a figyelem, a fejlődésvágy, az számít normálisnak, ha senki nem törődik a másikkal, avval hogy honnan jön, hol tart most, és merre halad. Én pedig gyakran megszegtem a "nem lát, nem hall, nem beszél"  nyáj-normát. Ki is lógtam a sorból... 
A barátok észrevételei segítik a fejlődést, ennél  hasznosabb éppen az ellenfeleké tud lenni. No persze ha valaki nem akar változni, fejlődni... Ahogy a bölcsek mondják, ami nem változik, az  halott. 
Bocsánatot kérni, bármit beismerni se ő, se az ún. barátok, se a fia nem szokott. Ahogy azt egyikük mondta, "nincs miért". Végül is akit  nem tekintenek magukkal egyenrangú embernek, pusztán eszköznek, attól valóban nincs miért. 
Kétszer írtam neki búcsúlevelet, egyikre sem reagált úgy, hogy szemtől szembe mondott volna valamit, felvállalta volna a véget vagy a folytatást, ehelyett durcásan távol maradt (mint egy óvodás), míg el nem csíptem és rá nem kérdeztem. Mindkétszer ellágyultam végül (hja, a szerelem nagy úr), újabb játszmáihoz adva újabb tereket. Valamikor ősszel meg is jegyezte, hogy "te nem sokáig tudsz haragudni." 
"Arról tudom felismerni azt, aki valóban szeret, hogy nem lehet megsérteni." (Exupéry)

Fájt, hogy velem szemben is hatalmi játszmákat játszott. Hamar elfelejtette, hogy a legelején egyetlen kérésem volt: alkalmazkodjon hozzám, mert az ő időbeosztása szabadabb, én pedig a bolthoz vagyok kötve. Néhány hét múlva már jutalmazott és büntetett - pl. ha egy férfival egy percnél tovább beszélgettem - avval, hogy alkalmazkodik-e hozzám. Azt tapasztaltam, hogy nem törődik sem az én, sem N. idejével, természetesnek vette, hogy alkalmazkodjunk hozzá.
Unom Bécset. De vele nem unnám, szerettem volna tudni, látni, átérezni, hogy neki miért oly kedves város. Ígérete ellenére - mindenféle átlátszó kifogással - soha nem vitt el, pedig akár Cegléd-alsón is szívesen töltöttem volna reggeltől estig egy napot vele. Úgy látszik, nem tartozik az élmények megosztása sem az érzelmi igényeihez., vagy attól félt, hogy majd ennél többet is akarok. Ez természetesen bekövetkezett volna, sőt minden utazásom alatt már kettőnkről álmodoztam, de az objektív határokat elég jól kezelem a valóságban. 
Fájt,  amikor a "barátai" átgázoltak rajtam, előttük sunyin hallgatott, egyiküket nekem "lehülye parasztozta", evvel elintézettnek vélve a dolgot.  Pedig néhány diplomatikus szóval feléjük, néhány együtt érzővel felém fordulva lezárható lett volna a dolog. ...A hozzá állítólag legközelebb álló  (aki korábban érzékeltette, hogy nem tekint egyenrangúnak, sem üzlethez, sem a szomszéd boltosokkal együtt tartott alkalmakon részvételhez) konkrétan letapizott, majd kioktatott, ne legyek már olyan feszült, vegyem lazábban az életet... értette ez alatt azt is, hogy keddekre rendszeresített részeg állapotában  hagyjam magam megdugni a saját személyzeti vécémben, különben összeférhetetlen vagyok. Mint egy ócska filmben,  Maffiavezérem engem hibáztatott.  "Miért kell nekem ezt végighallgatnom, nem vagyok kíváncsi erre!" - ennyit rólam, no meg az empátiáról. (Sebaj, a Vitorlás szépfiúnak később azért csak sikerült elkapnia - amit Maffiózóm kizártnak tartott, tart ma is -  a készségesebb szomszédasszonyomat.) 
A "Kismaffiózó" egyszer majdnem megütött... ha nincs ott az apja, hogy leszedje rólam. 
Jópofaság ide vagy oda, azért mindig kiviláglott, hogy neki sincs szociális érzékenysége, se empátiája, ellenben cinikus. Az önbecsülés-hiányos, magát csak bandában, és apja hátterével biztonságban érző kisfiú azért meghatott. Novemberben egyszer az arcomba nevetve szólt be, hogy mit izgat engem a társadalom helyzete, ne törődjek ilyen hülyeségekkel. Mondta ő, akinek minden bukása, és a vajas kalácsa mögött ott áll az apja, spanokkal erősíti magát, és életében nem kereste meg még az igényeire valót. (Alapvetően ő és a húga is életképtelenné lettek kényeztetve.Az se jó, ha nem adnak semmit, az se ha pótlékul mindent megadnak egy gyereknek. ) Az akkori, már katasztrófaközeli túlérzékeny állapotomban ez bukott ki belőlem, övön alul vágtam vissza, ő zsigerből túlreagálta, hiszen betaláltam, ráadásul egy span előtt... Frusztráció szülte agresszió, ahogy nála, úgy nálam is, bár én nem fizikai  ütlegelésre készültem indulatból, "csupán"  visszaéltem a tudás hatalmával. Maffiavezérem persze ebből se értett semmit, összehúzott szemöldökkel kérdezte, hogy miért akarok ellenségeket szerezni? De vajon az miért nem jut eszébe, hogy a fia miért akar ellenséget szerezni bennem? Mintha ők felsőbbrendűek lennének, s mindenki másnak be kéne hódolnia. A "gyerek" azóta is meg van sértődve, amiért nem hódolok kritikátlanul a jópofaságának. Szégyenlem magam az indulatkitörésért, és hogy fájdalmat okoztam, nem méltó  hozzám ez a stílus. 
Rám nézve kínos, de azt hiszem mindhármunkról elmondható Vekerdy Tamással: "Nincs gyávább az agresszív embernél, ha a magáénál nagyobb és erősebb agressziót tapasztal." 


Bántott, hogy minden sérülésemet - általuk okozottakat, vagy korábbiakat-  semmibe vette, lehülyeségezte. Noha a megértéshez nem szükséges se szociológiai se pszichológiai képzettség...  szerintem csak  figyelem.
Gyakran páváskodott feltűnően és hangosan a kirakat előtt, fel s alá vonult a sleppjével, úgy láttam, azt mutatva, hogy ő milyen jól van, s akkor büntet a távolmaradásával, akkor jutalmaz úgy, hogy szóba áll velem is, amikor csak akar. Se telefon, se sms, se emil, minden szinten le vagyok tiltva a kapcsolatfelvételtől, de ő se telefonál... Ha füttyenteni volt kedve, személyesen tette, de akkor álljak rendelkezésére, és ezt úgy élte meg, hogy mindig ő alkalmazkodik. Ahogy megfogalmazta: "Ha becsöngetek, és azt mondod nem érsz rá, akkor többet nem teszem." 
Fájt, hogy ezek a "barátok" bármikor előnyt élveztek, felhívhatták, felhívta őket - én soha, és ehhez képest ő se telefonált -, sokkal gyakrabban alkalmazkodott hozzájuk, mint hozzám, noha már évtizedek óta koptatták ugyanazokat a poénokat, pletykákat, mégis szinte minden nap órákat töltöttek együtt.  Akkor is, amikor pangott az "üzlet", a sokból még több ideje lett, inkább velük töltötte, noha bevallottan unja őket, ám ebben az összeszokott közegben nem kell semmivel szembesülnie, amivel nem akar, nincsenek kihívások, kockázat,  biztonságosan játszhatja a már bevált szerepeit, elfecserésznek ugyanarról ugyanúgy, miképpen évtizedek óta.  Nekem olykor csak az ígéret jutott, s még gyakrabban az se. Hányszor néztem körül az utcán fájó szívvel, hátha meglátom, s hátha megérzi, megérti, hogy várom, hányszor füleltem, hátha meghallom a hangját a közelben.... Hányszor kérdeztem felőle a boltszomszédoknál, elviselve a szánakozó tekintetüket...
Ha nem vállal felelősséget, nem is lehet együttérző se kommunikációban, se cselekedetben. 


Hamar ráébredtem, hogy az embereket eszközként használja. Emberi és férfiúi bizonytalanságérzetének csillapítására. Ebben is pechje volt velem, az eszköz-létnél többre tartom magam. Voltaképpen minden embert többre tartok annál, hogy a legcsekélyebb érzelmi, erkölcsi felelősségvállalás nélkül használják őket.
Nem megértő, építő szeretetből van békében választott környezetével, inkább érzelmi, üzleti haszonért való kritikátlan alkalmazkodásból.
Gondolom, környezete nagyobb része rá is eszközként tekint. Felelősséget is csak korlátozva, ameddig nem túl kényelmetlen, és csak a számára hasznos ember-eszközökért vállal, ez a felelősségvállalás nála pedig leginkább anyagi természetű. Valaha ez volt számára egyszerű, így ez lett a "szeretetnyelve". Ostoba gőgömben azt reméltem, velem majd más lesz, rám majd figyel... Mert persze, hogy nem az bánt a legjobban, ahogy másokkal bánik, azt  jó darabig elnézném... ha hozzám másképp állna. Nem nagy dolgokban, csak hogy tisztelje az én időmet is, hogy figyeljen legalább az érzelmi szükségleteimre, ne játsszon játszmákat durcából vagy bosszúból, ne vonja meg magától és tőlem  az örömet...  A fenébe is! Itt bukik ki megint, hogy magam is önző vagyok, még igen távol a feltétel nélküli szeretettől. Figyelmet, törődést akarok!  Nem győzöm eszembe juttatni egy kedves vevőm mondását, hogy miért várok el olyasvalamit egy embertől, ami nincsen benne? Igen, az eszemmel értem, de a bennem sérült gyerek is toporzékol, hogy igenis adjon, adjon!


Hányszor szerettem volna a szárnyai alá bújva sírni, vigaszért simulni a bőréhez, és ugyanezt örömben is! De nem lehetett, mert ha nem érezte magát eléggé "legénynek", akkor közelébe se kerülhettünk az intimitásnak. Nehogy a ritka és futó kézcsókon kívül megcirógassa a boltban a kezemet, nyakamat, vagy arcomat... akkor se, ha senki nem látja! Nem, az ilyesmi nem elégíti ki a férfiúi hiúságát! 
Még csak egy támogató, biztató, együttérző tekintet, gyöngéd puszi se.. . Se bajban, se örömben. Ehelyett olykor gyerekes tapizás és dörgölőzés a boltban, majd félbehagyott a felébresztett testi-lelki fájdalmaimmal...
A Camino alatt nem hívott fel. Napról napra biztattam magam, hogy majd most, eddig azért nem, mert... de most azért fog, mert... Összeszoruló szívvel támogattam magam várostól faluig, napkeltétől napnyugtáig. És képzeletben minden élményt megvitattam vele, hogy ő hogy látná a történéseket, vele akartam megosztani mindent, mintha ott lett volna...
Hazatértem után is várt egy hetet, hogy végre én tegyek lépéseket felé. Öt héten át nem hiányoztam az életéből! Máig nem értem, ez miféle ego-játszma volt, mitől félt? Utóbb se engedte a fülénél beljebb az infót, hogy minden kilométeren, és szinte minden gondolatomban és néhány álmomban bennem volt, átvittem egy fél földrészen, aztán egy egész országon keresztülcipeltem gyalog, és egyik célom az ő -  ezen keresztül persze önmagam - jobb megértése volt. Öt mondatnál többet nem is hallgatott az utamról, ez is róla szólt, szerinte ennyivel mindent elmondtam. Öt mondat áll szemben avval, hogy a nyilvános beszámolómon három órán át hallgatták csak azt,  ami idegenekkel megosztható, anélkül, hogy egy szó turisztikai, vagy túl intim élményt meséltem volna.
Egyik "barátja" a boltszomszédom, az ő véleménye az volt, hogy ha egy nő ennyi ideig nem nézne rá, ő végleg hátat fordítana neki. 
Talán az Út után lehetett volna méltósággal, s legalább a részemről szeretettel szakítanom, ha erős vagyok.  El kellett volna engednem, nem visszarántani, hanem megvárni, míg a hisztije-durcája csillapodik, s ha nem jön be továbbra sem, akkor behívni, és ha fájó szívvel is, de mosolyogva, elegánsan, a szép pillanatokat felidézve elbúcsúzni. Talán akkoriban, mikor a Nyolc hónap-ot írtam. Így utólag ezt látom. A szerelem azonban nem mérlegel. Úgy tűnik, szerelem, szenvedély csak bennem van, ő talán sosem volt még szerelmes, túl a kémián tán fogalma sincs az érett szerelemről. S ha az érzelmeim olykor blokkolódtak is, bekapcsolt a tudatom, hogy nekem ebben a kapcsolatban kell minél közelebb kerülnöm az önzetlen szeretet képességéhez, nem futhatok el... 
Valamiért ezt a poharat fenékig kellet ürítenem, meg kellett tapasztalnom nem csak a teste minden ízét, de a lelkéét is, s vele a magamét is. Önismereti túra, ahol  tovább bővült az emberismeretem. Tán még hasznát vehetem ebben az életben is. 


Szinte semmilyen élményt nem tudtam vele megosztani, a felszínen túl nem érdekelte semmi. Egy film vagy egy színdarab alatt is de sokszor gondoltam arra, hogy ez hogy tetszene, mit gondolna róla? De ő se a színházat, se a filmeket nem szereti, mert a fikciók nem érdeklik. Csakhogy úgy látszik, a valóság sem érdekli, és önmaga sem érdekli, valójában egy igen szűk világon kívül semmi nem érdekli. Talán mert nem akar semmiben tükröt látni. Félelmében süketen és vakon, semmit nem értve, és megértésre se törekedve valóban egy igen-igen pici világszeletkében érezheti biztonságban magát, ami ezen túl van, annak a létezését is jobb letagadnia. Az a szűk kis világa miért épp destruktív, amikor léteznek kis világok konstruktívak is? Gondolom, mert úgy véli, azok a rossz emberek, azok a szociopata despoták és diktátorok, akikre felnéz, már nem félnek, és semmilyen rendszernek nincsenek kiszolgáltatva, mert maguk a rendszer. Belső erő híján a rettegés felülír mindent, az etikát is. 
Nyáron, mikor kikapcsolták nálam az áramot,  több alkalommal szállodába kellett mennünk, őt a kényelmetlenség érdekelte, a "miért" kérdése mögött bosszúság hallatszott. Nem válaszoltam, nem volt kinek.


Nekem ez az ember mégis kedves, nagyon kedves, érzem minden rezdülését, s szeretem, ahogy  szeretni bírok, mert magamat szeretem meg benne lépésről lépésre haladva , az iránta érzett dühöm is a saját gyengeségeim benne tükröződésének szól. Nagyítós tükör ő számomra, s nehéz látnom önmagam hasonló oldalait... Hogy könyörtelen vagyok, ha nem is úgy, mint ő, de az indulatos igazmondásommal. Még mindig azon imádkozom, hogy "Add Teremtőm, hogy ne csak Lássam, de Szeressem is az embereket!" Mert észrevételt tenni ugye lehet másképp is. Számos elavult korlátomba kapaszkodom görcsösen én is, rugalmatlanságomról ízületeim mesélnek.
N. szerint évtizedek óta azt sugározza felé a talpnyaló környezete, amelyet kényelemből bevonzott maga köré, hogy jó apa, jó üzletember, irigylésre méltó, erős vezér, nagyvonalú támogató, ahol tud segít, és jövök én, aki kb. minden szerepében megkérdőjelezem, hát semmin ne csodálkozzak. Igen, hát mind védjük az énképünket, ki görcsösebben, ki kevésbé... azt hiszem, aki nem szereti magát, az ragaszkodik, kapaszkodik jobban a kínos alapossággal felépített belső díszleteihez. (Ahogy a külsőkhöz is. Imádja a házát, állítólag ezért se válik el... Most hallom Pál Feri atyától, hogy az önbecsülés-hiányos emberek választanak emberek helyett tárgyakat. Amikor szükségük lett volna rá, amikor sérültek, nem volt ember akibe kapaszkodhattak volna, csak tárgyak. )
Az elkerülési manővereiből látható, kellemetlen lenne a világ valóságával szembesülnie. Benne is a félelmeit idézné fel. "Engem csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott állnom"- mondta egy koldusra. "Az életet életszerűen kell élni."- szokta mondani. De vajon hogy csinálja, ha sem önmagával, sem a körötte levő emberekkel, se a világgal amelyben él, nincs tisztában - az üzleti és társasági életnek  egy pici, általa már ismert szegmensén kívül -, nem tudja mi miért történik? Egyszer kérdeztem, s tényleg azt válaszolta, nem tudja mi miért történik.
Én jobban látok, nem kell a hályogtól tartanom. De nem sokat ér, ha a látottakat nem tudom szeretni, valójában sokszor én se fogadom el a valóságot. (Ó, az agresszív kommunikáció, még ha más-más helyzetben, viszonyokban is, de szintén közös az egónkban.) Róla is tudtam sokkal korábban, hogy milyen, azért kerültem, aztán hogy vonzódni kezdtem, mégsem fogadtam el a valóságot, elbizakodottságomban azt reméltem, annyira jó vagyok, hogy velem majd más lesz. 
Szerinte Magyarországon senki nem hal éhen, és a nyugdíjasok se nélkülöznek, nekik  mindegy, hogy ötszázzal több vagy kevesebb a nyugdíjuk, nincs már szükségük semmire. De hát szerinte olyan sincs, aki ne tudná kifizetni a gyógyszerét, éhen se hal senki nálunk, kilátástalanságában öngyilkos se lesz, és például a fog annyira nélkülözhetetlen dolog, hogy a megcsináltatására mindenki kénytelen áldozni... (A síelés, a vitorlázás és a tenisz pedig nem a jómódúak hobbija.... én meg bizonyára kedv híján nem művelem egyiket sem. Egyébiránt mindez ismerős a kormány polgárokhoz való hozzáállásából. Viktorunk fején is búra, az övén is.) 
Biztosan állítja, hogy tehetség nem vész el, a tehetséges gyerekeket kiemelik és támogatják. 
(Egy társadalmi szinttől felfele talán, ám alatta még arra sincs mód, hogy kiderüljön ki miben tehetséges, de ő ezt sem kívánja látni.)
Ő sem gazdag, mondta nekem, mikor a kasztkérdést hoztam elő, ám ez az állítása nem zavarta abban, hogy néha dühösen ordítson, hogy vegyem tudomásul, az az élet valósága, hogy akinek pénze és hatalma van, az többet megtehet. Hát igen, vélhetően ő is frusztrált a Csányi-félékkel szemben, s ezt így, lefelé tudja szó szerint levezetni. 
Sokadszor volt már nálam, mikor megjegyezte az udvari gazra, hogy a füvet igazán megcsinálhatnák. Nem vette észre, hol van.  A szomszédomban napi húsz órában  hangszigeteletlenül dübörgő kazánházra pedig, hogy egy kis zajt el lehet viselni. Neki egy-két órára, az általam feltett  háttérzenével, vagy a napi kétszer két óra geo-szünetben sikerült. A félbehagyott ház beruházói számára is talált mentséget: elfogyott a pénzük. (Már az elején, az alapozásnál, falazásnál, és már az előző lakóparknál is?)  Egyszer kérdeztem, hogy mit gondol ő az áldozatairól. Szerinte neki nincsenek áldozata. Hm...
Tévé-, újság- és hírfüggő, de csak a "tények", adatok érdeklik, a mögéjük mutató műsorokat,  lapokat, cikkeket átugorja. 
Noha a "lyukas harisnyám helyett újat vagy villamosjegyet vegyek?"-típusú dilemmákról se tud semmit, már az árnyék leghalványabb jele elől elfordul. Nem tudja, milyen naponta ócska helyről indulni, ronda környéken nyomorgó és büdös emberek között átjutni a városon, és ugyanerre az ócska helyre, zűrös és gyorsan pusztuló házba visszaérkezni. Verbálisan is kifejtett világszemléletével millióké mellett az én életformámat is letagadta. Az én életformám, na pláne rosszabb nem létezik Magyarországon, de ha mégis, semmiképpen sem az ő közelében, és a szülők, a genetika és nemtudommégmi, de valami olyasmi a felelős, ami szintén távol álljon tőle. 
Azt hiszem, társadalmi pozícióban alatta levő nőkhöz szokott közeledni, mert öntudatlanul az egzisztenciájával is imponálni akar (hiszen nem bízik önmaga szerethetőségében), de abban biztos vagyok, hogy ekkorára, mint velem,  még sosem nyílt a társadalmi olló. 


November közepén kezdtem el rettegni a ráktól, ugyanakkor féltem attól, hogy neki komoly szívproblémája lehet. Helyesen tettem vagy sem, próbáltam érzelmileg megzsarolni, hogy elmegyek orvoshoz, ha hosszú hónapok ígérgetése után végre ő is kivizsgáltatja magát... csakhogy a jelek szerint nem voltak érzelmei, amivel zsarolhattam volna. Mikor megtudtam,  ha akarnék, se mehetnék orvoshoz, ő becsukta a szemét és az emlékezetét (elfelejtette, az ígéretét, hogy a napokban elmegy orvoshoz, egyébként sincs ideje ilyen hülyeségekre, ahogy az is kiment a fejéből, hogy nekem mammográfiára kéne mennem, és elfelejtette velem összekapcsolni, hogy a nővére későn diagnosztizált mellrákkal távozott), többszöri hallás után is csak alamizsnát ajánlott  következetes figyelem és együttérzés helyett, azt hogy elvisz orvoshoz. Nem kértem, s ő megnyugodott, hogy mindent megtett, én vagyok a hülye. Soha nem kérdezett rá, hogy alakult a dolog! Arra sem,  ha nem tudok orvoshoz menni, mi lesz az összes többi krónikus betegségem kezelésével, a gyógyszereimmel...


"Ki miben születik, abban hal meg."- szerette idézni ezt az állítólagos talmudi gondolatot, evvel magyarázva elméletét, hogy az ember nem változik, tehát ő sem. 
"Minden ember a saját határait a világ határainak tartja."- úgy sejtem, ezt Schopenhauer nem magáról és a nyitott elmével gondolkodókról mondta.


Fájt, hogy mikor hetekig könnyeimet nyeltem a boltban, ő megsejtve a bajt, egyre ritkábban jött be, és ilyenkor is avval, hogy de jó nekem, mert boldog vagyok, nincs semmi gondom meg hogy azért is jó nekem, mert közvetlen kapcsolatban vagyok Istennel. Vagy azzal nyugtatta magát hangosan, hogy épp csak rossz passzban vagyok most, hiszen a lánya is a párja miatt... Annyira jól voltam, hogy vele az utcán, a fiával a boltban, és a vevőkön kívül szinte bárhol veszekedtem, a szünetekben pedig akár a pult mögött állva is folyt a könnyem nagy boldogságomban. Hogy milyen közvetlen kapcsolatban vagyok Istennel, arról az életem mellet az ugyanolyan süket fülem árulkodik, mint amilyen az övé. 
Fájt, hogy nem figyelt rám, miközben úgy éreztem, elvárja, hogy bajaim közepette is az ő komfortérzetét szolgáljam. 
Hiányoztak az ősztől elmaradt reggelik, ebédek is. A hosszú caminós szünet után ismét két hónap fájt a közelsége nélkül, amíg azt gondolta, ha nincs fizikailag "elég jól",  elég hetente egyszer-kétszer rám köszönnie. A "titokzatos N." tanácsára félretoltam büszkeséget, és  kértem, hogy találkozzunk, szükségem van rá, ám halogatott, hárított, de az továbbra is érdekelte, hogy megcsalom-e. Mégis kivel? Nem látott engem... Önbecsülés híján, tartva az összehasonlítástól még mindig versenyzett egy képzeletbeli valakivel, noha az intimitásban már réges-régen behódoltam neki. Függővé váltam. És a puszta - ámbár hiányos - léte elég volt nekem ahhoz, hogy megóvjon sok ostoba kalandtól. Épp csak hogy elég, de elég volt. 





November óta nem akartam, nem tudtam vele beszélgetni,  túlérzékenyen érintett a közönye, cinizmusa, hedonista fecsegése, hát inkább ne beszéljünk. Vágytam rá, hogy bejöjjön, hallgasson, és csak nézzen rám kedvesen, boci szemekkel, ahogy korábban olykor, de hiába.
Egy éven át olvadt el a testem-lelkem ha csak megláttam az utcán, és nem zavart - ami mindenki másnál zavart volna -, az 'öreges" ételmaradék a fogai között, sóvárogtam egy nem elkapkodott, igazi csókjáért, egy mély, őszinte tekintetéért.


Noha ezen már meg se lepődhettem, mégis az fájt a legjobban, hogy amikor rám borult az éjszaka - melynek csak a közeledtét pillantotta meg, mélységét elképzelni se tudja -, épp arról mesélt, hogy nevettek ki az unokájával egy hajléktalant (a Vitorlás egyszer dicsekedett, hogy ők ketten sok pénzt áldoznak jótékonykodásra... hát igen, láthatóan legfeljebb a köreikben divatos alapítványoknál, egymás vállveregetésére...), már nem bírtam tovább a mosolygást, meséltem néhány dolgot mutatóba az én jelenemből, és akkor messzire, az eddiginél is messzebbre szaladt. Ez a meghitt zenehallgatás, hospise-os gyászmunka napján történt, majd két nap múlva benézett,de csak az ajtóból kérdezte, hogy "bár nem érdekel, de hogy vagy?" Ez vicces is lehetett volna, ha előtte nem kerül el. Kilátástalan helyzetemben a cérnám megint elszakadt, láttam, hogy futtában max. fél percig "érdeklem", ez is csak egy párbeszédnek álcázott monológ, s rámordultam, hogy miért kérdi, ha nem érdekli, én már nem tudom tovább szórakoztatni, menjen szórakozni a kasztbeliekkel. Kioktatott, hogy ne mondjam meg neki, mit tegyen, majd pillanatokon belül valóban velük lovagolt el a közeli kávézó irányába... Úgy látszik, történjen másokkal bármily katasztrófa, földrengés, tornádó, csapjon beléjük a villám, a legfontosabb mindenek felett mégis az ő egója. Ritkán és a korábbinál is felületesebben nézett felém, úgy láttam, lélekben még úgy se volt ott. 
Pedig azon a hospice-os napon egy pillanatra láttam a szemében a megértés fényét, aztán persze nyomban a "miért kell ezt nekem hallgatni?" és a "mit akarsz, fogadjalak örökbe?", "mondj egy összeget, mibe kerül(sz)?" kezdetű - bántó, lealacsonyító, már-már prostituáló  - hárítási manőverbe fogott. Amiben sokakkal (és pillanatnyilag még nem is a legszegényebbekkel) együtt én is élek, azt ő még hallgatni se akarta. Ha az agyába olykor be is jut valami, de a szívébe nem, akkor az agyából is törlődik, 10 másodperc, 10 perc vagy 10 nap múlva. Oly erősek a félelmei, a hárító mechanizmusai, hogy századszorra se hallja, nem látja, amit pedig már kilencvenkilencszer. Törli az agyából mindazt, ami sérti a komfortérzetét. 
Nem vártam el tőle anyagi támogatást, mert könnyű  szívvel és körültekintő értelemmel adakozni nem tud, én pedig nem szerettem volna megerősíteni abban a hitében, hogy őt csak a pénzéért lehet szeretni. Azért őt se lehet. 
Az aránytalanul magas borravalóit visszautasítottam, ha rám erőszakolta, akkor utána vittem, vagy beadtam a szomszédba, hogy adja oda, ha nála jár. Kérni se kért, nem alakult ki a bizalom légköre... bár ha mélyen magamba nézek, most látom, hogy valójában vártam... arra, hogy egyszer odafigyel rám, és felajánlja, hogy segít ebben-abban. De hát érzelmileg se támogatott soha, így pénzt meg nem fogadhattam el. 
Itt némi ambivalenciára bukkanok most. Ha tagadta az életformámat, ha szerinte hülyeség az hogy léteznek kasztok, és kasztkérdés sincs,  akkor miért félt attól, hogy csak a pénzéért szeretném...? Emlékszem, még az elején említettem egy aggodalmamat, hogy ahol túl nagy volt a társadalmi, egzisztenciális, vagy kulturális különbség, azokban a kapcsolatokban végül mindig én voltam a vesztes. Ezt is lehülyeségezte. Aztán tessék...
Mindössze egyszer fogadtam el száz eurót, amit a Caminó előtt adott egy kávéért. A Camino azmás, minden ego-játszmán, büszkeségen fölül álló cél volt. Jól esett, figyelmességnek éreztem, nem alamizsnának, és nagyon hasznos volt, abból jutottam el Barcelonától Pamplonáig, meg még egy zarándokmenü is futotta belőle. Enélkül a pénz nélkül egy sokat éhezhettem volna az úton, hogy a szükséges vonatjegyet ki tudjam fizetni.  Utóbb, hogy hátat fordított nekem öt hétig, már úgy értékeltem, hogy megalázott, mert nem volt más szándéka, mint kifizetni az előző hónapokért, és az ötlet is tán csak onnan jött neki, hogy indulás előtt megmutattam a félelmeimről szóló posztomat. Nem tudom... de az is lehet, hogy csak utóbb, rossz szájízzel magyarázom így. 


"Sok minden összekapcsolhat a társaddal. Egy gondolat, egy mosoly, egy csók, egy szeretkezés. Néha az érte való elmélyült ima megrendítőbb hatású lehet, mint a legforróbb ölelés. De lehet szeretni egy csekkel is - ha éppen pénzre van szüksége. A szeretetnek nincsenek kategóriái." (Müller Péter )


December huszadikán délelőtt nézett be hozzám magától utoljára.  Úgy lépett be, hogy "én már nem is kérdezek semmit", ám annyira bele voltam merülve az önsajnálatba, hogy akkor én nem figyeltem rá. Meglehet, hogy most valóban aggódott miattam, annyira, amennyire ő képes, amennyire őszintén képes? De  egy ilyen év után hogy hihettem volna el? Fecsegtem valami humorosat a hétvégi vevőkről, ő pedig megkérdezte, bent leszek-e délután is... aztán nem jött többé. Mit mondhattam volna annak, aki a márványpalotájában retteg az "elszegényedéstől", és félelmeiben nem mer szembenézni a saját fejére húzott burán túli valósággal? Épp a félelemmentességet, a pénzhez való harmonikus viszonyt szerettem volna megtanulni tőle, ó én buta, és ő szegény Kedves, aki jobban fél nálam!
Amikor a szomszédaim nem hívtak meg a karácsonyi összejövetelre, engem csak a kirekesztés bántott, nem vágytam közéjük, ám amikor kedvesen felajánlotta,  hogy menjek nyugodtan, majd azt mondja, hogy vele vagyok, azt éltem meg, hogy már megint semmibe veszi az önbecsülésemet, nem látja, milyen megalázó lenne ez a többiek előtt. Noha azt is észrevehettem volna,  hogy önmagához képest milyen nagyvonalú.Önbecsülés...  azt hiszem, neki sincs,  ezért igyekszik külső díszletépítéssel legalább látszólag pótolni, hát hogy tudná velem kapcsolatban az önbecsülés létét kezelni? 
Megint és mindig olyasmit szeretnék kapni tőle, ami nincs benne. Érzelmi analfabéta. Azonban mint az ábra mutatja, én is legfeljebb béta vagyok. 
Ünnepek előtt néma csönd, tudom, hogy járt a szomszédban, ám nekem se karácsonyra, se újévre egyetlen szó sem... No de a biztatóbb időkben sem állt mellettem, bajomat, örömömet ritkán és csak felszínesen tudtam megosztani. Nem használtuk ki az objektív korlátok mellett rendelkezésre álló időt.  Akkor is  nagyon sokadik helyen szerepeltem a fontossági listáján, amikor még szem előtt és  kéznél voltam, mikor még nem kellett gondok tükrét látnia bennem, ezután még annyi figyelmet se fog nekem szentelni. Egyrészt mert kényelmes ember, tehát mindenképpen így alakult volna, ha elmegyek onnan. Másrészt mert mit is csinálnánk már együtt? Beszélgetni közös nyelv híján egy ideje nem tudunk, az általa értelmezett szex neki egyre ritkábban működik, az általam mutatott út, a befelé mélyülő, kifelé adakozó, léleköleléssel gyönyörhöz juttató intimitás pedig számára kevéssé értelmezhető.


"Meddig tart egy kapcsolat? Amíg úton vannak. Amíg együtt tartanak valahonnan valahová. Aztán már a mókuskerék következik, az unalom, az unos-untalan ismételt szavak, mondatok, gesztusok, vagyis a csömör. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat?" (Popper Péter)


És hát ez így már nem az az izgalmas és a haverok elismerését kivívó vadászkaland, a hódítás, ahogy indult, hogy a szép kis bolttal rendelkező 21 évvel fiatalabb nő, aki az utca szerint mindenkit szeret, csak úgy sugárzik, de épp őt nem...


A napokban a bezárt boltban volt dolgom. Az utcán megszólítottam, volna-e kedve jövő héten velem ebédelni? Nem mondtam, csak gondoltam, hogy nem lehet így búcsú nélkül lezárni. Na erre a szokásos... Hát tényleg mindegy, hogy valakire rádől-e a ház, esetleg bent is ég, ő csak játssza tovább ugyanazokat a ego-játszmákat. Megjegyezte, hogy sajnos a gazdasági helyzet miatt alig van dolga,  azonban másnap jön egy bécsi barátja, majd kiderül, hogy a következő héten melyik napon megy ki hozzá, de az általam felkínált két napból valamelyik biztosan megfelel majd, de ő csak előző nap tudja majd megmondani. Mondom, megint elfelejtesz majd felhívni, én meg nem hívhatlak. Dehogy felejt! Hiszen épp most kérdezte a szomszédomat, mi van velem. De ha valóban érdekli, miért nem tőlem kérdezte? Továbbra sem a Holdon élek, telefonom is van még.  Láthatóan most se érdekeltem igazán, legfeljebb egy felszínes társasági csevej erejéig. 


És ha másnap tudja meg, mikor megy a jövő héten Bécsbe, egyébként meg nincs életbevágó dolga, miért nem tudja holnap megmondani, hogy mikor jó neki, és miért kell megint nekem két egész napot a levegőben lógatnom? Vagy miért nem mondja, hogy nem akar? 
Nem fogja fel, hogy mások nem úgy élnek, mint ő és körei. Hogy helyettünk nem intéz el mindent a könyvelő és a hivatalokban lefizetett és más egyéb szolgák, hogy mi napokig magunk babrálunk adminisztrációval, aztán újabb napokig sorban állunk a hivatalokban, hogy nekünk a város két távoli pontja között órákig kell tömegközlekednünk, hogy mi másoktól függünk, másokhoz kell napi szinten a legapróbb dolgainkkal is igazodnunk, jóval előre kell bejelenteni, szólni, de még fizetett mesteremberhez vagy szolgáltatóhoz is nekünk kell igazodni... ki vagyunk szolgáltatva, nem milliós üzletek miatt, csak a napi apró-cseprő ügyeinkkel... hogy  nekünk nem úgy van, hogy csak kényelmesen átröpködünk ide meg oda, tehát nekem két egész napot kell számára fenntartanom, úgy, hogy ő nem is veszi komolyan, és meglehet, hogy hiába. Én ráadásul néhány napra bekönyörögtem magam egy vidéki ismerőshöz, s a szívességért cserébe az a minimum, hogy előre meg tudom mondani, mikor mennék, most ezt a két napot számításba se vehetem. 
Bebizonyosodni látszott, hogy mintha azt sem értené, ha az ember egy szívéhez közelállóval találkozik (amennyiben e találkozást a felszínesnél mélyebbnek szánja), már előre ünnepre díszíti a lelkét, és evvel nem szabad játszani, visszaélni.  ...Így megy ez egy éve. 
Még azt is megjegyezte újra, hogy ők is csődbe mentek az étteremmel, mintha összehasonlítási alap lenne, s újabb indok, hogy nem kell velem törődni. És nem is tette, ebben a mondatban is magára figyelt, nem rám. Ahogy egy gyászmunkánál is figyelemre van szüksége a gyászolónak, nem arra, hogy valaki a saját gyászait sorolja. 
Annyi indulattal  kérkedik avval, hogy ő se magyarázattal, se kifogással nem tartozik senkinek,  mint aki a környezet megtévesztése mellett leginkább azon igyekezne, hogy önmaga elhiggye, de konfliktust okoz benne, hogy ez nem nagyon sikerül. Azt bizonygatja, hogy ő kívül és fölül áll az emberiség értékrendjén, és nem tartozik felelősséggel...  Hogy is van az a bizonyos három vezető tünet? Nem tanul, nem szeret... de szorongani még szorong, ezt próbálja erővel elfedezni.
N. szerint ha szükségem van rá, igenis hívjam fel, nincs miért aggódnom, nem árthat nekem. Nem, valóban nem, ám csak hiszti lenne belőle, dühöngés, nem örömteli, vagy legalább építő együttlét. Ha szerinte rendben van, hogy semmilyen kapcsolatfelvételi lehetőséget nem ad nekem, átgondolni se hajlandó mondjuk az elektronikus levél biztonságossá tételét, mert a rettegése felülírja a józan eszét, az egyrészt eszköznek tekintésem megerősítése, másrészt... ez a kapcsolat így már végképp nem működtethető. 
Mostanában ért utol a gondolat, hogy amikor hetekig felém se nézett, akár a Camino után, akár ősszel, akár év végén, ezekkel a játszmákkal szándékosan túl akarta feszíteni a húrt, hogy én szakítsak vele. Korábban ez nem merült fel bennem, mert amíg szem előtt és kéznél voltam, számára kényelmes, tehát könnyű volt visszatérnie hozzám. Most már nem kényelmes, és annyi felelősséget se tud vállalni, hogy kimondja: vége. Annyit se, hogy most szembenézzen velem, amíg kimondom. 

Egy év szorongása, frusztrációi, megemésztetlen és kibeszélhetetlen fájdalmai, sérelmei bennem köszvénnyé keseredtek, a korábban szomatizált bajok mellé.
De én tettem ezt magammal. Az testi-lelki függővé válásom keseredett meg. Meglehet, hogy mégis voltak kimondatlan elvárásaim, melyek egy részét magam előtt se vállaltam fel, ám a többit se tudtam felé jól kommunikálni.  Végül is az ő egója és  köztem az én egóm áll. Én vagyok egy cseppet tudatosabb... ám ehhez még közel sem eléggé. 
Azt meg végképp nem tudhattam - bár a félelem mindig ott bujkált bennem, próbáltam reménnyel felülírni -, hogy sok év után újra tragikusra fordul a helyzetem. Ha tudom, mégsem fogtam volna bele ebbe a kapcsolatba. Ahol nagy volt az egzisztenciális vagy kulturális különbség a másik javára, ott végül mindig én zúzódtam szét. Januárban, mikor szintén bajban voltam, de nem tűnt kilátástalannak a helyzetem,  azt gondoltam, itt a tanulnivaló, hogy most másképp legyen, feloldjam a fenti problémakört. Ám még azt a leckét se sikerült megtanulnom, most pedig egzisztenciálisan   még lejjebb süllyedek. 
Minden terhem könnyebb lett volna, ha legalább az utolsó hetekben mellettem áll, velem érez, nem hagy magamra. 


Sokszor éreztem, hogy belehalok ebbe a kapcsolatba, annyira fáj. De csak az egóm agonizált, és még egy ilyen év után se holt hamvába....
Mindennel együtt, sőt épp a mindennel együtt, a legjobb barátom mellett ő eddigi életem legnagyobb tanítómestere. Amit az Univerzum általa akart tanítani nekem, az talán még évekre ad gondolkodni valót, ám az elképesztő ellentétek nyilvánvalóvá teszik, hogy kölcsönösen volt feladatunk egymással.
Szinte minden percében szerepet játszik, pechjére engem meg jószerével csak az a félős kisfiú érdekel, akit álarccal, díszlettel takargat. Fél, hogy a rákpáncélja alá nyúlok, s megsérül. Pedig a szívem ennek a gyereknek nyílt meg, nem a cinikus, hatalommániás gengszternek. 
Ő anyakomplexusos, nekem apakomplexusom van, amit ő külső megjelenésével meg is idézett bennem. Hát ez is elképesztő hülye párosítás! :) Belül gyerek, kívül apa, ahogy oly sokan. Nekem mindenesetre megint egy újabb rúgás afelé, hogy méltóztassak végre felnőni, saját anyám és apám lenni, nem másoktól várni a hiányaim pótlását. Én se pótolhatom mások végzetes hiányait. 





Tetejébe még külsőre sem tetszett a szememnek. Fura idegen világ volt a rókaarcától a cipője fazonján át a szőrmekabátjáig... és az őt körülvevő társaság is. Váratlanul mégis megszületett a kémiai vonzás... ami nélkül lássuk be, felismert feladat ide vagy oda, nem adtam volna meg magam. (Mulatságos, hogy Istennek megvannak a maga csapdái, amivel odaterel bennünket, ahol épp dolgunk van. Talán érthető, ha a szabad akaratomnál fogva se mondtam nemet.)
Túlélő taktikáját a struccpolitikára építi, ilyen játszótársakat választott maga köré, erre jövök én, és megszegem a "nem lát, nem hall, nem beszél" játékszabályát a magam szőnyeg alól kisöprő mentalitásával. 
Környezetében tekintélye van. Előttem meg nincs. Ehelyett tanultam őt szeretni,  amit  nem tudott értelmezni. Én egészen más értékek mentén tisztelek valakit, ehhez se életkornak, se egzisztenciának nincs köze. 
Sosem nézett "lefelé" úgy, hogy lásson is. Erre megkapott engem, mint nagyítós tükröt, hogy közelebbről láthassa azt, amitől félelmében mindig elfordította a fejét, és a létezését is letagadta. Az a bizonyos társadalmi olló, ami itt túl nagyra nyílt... Sosem azonosította, nem figyelte meg a saját érzelmeit, azoknak okát, sem a motivációit, nem nevezte néven a démonjait, ezért nem ismeri fel másokét sem, nem látja magát, így az évtizedes "barátait" sem.  Az intellektusom, az empátiám, a szociális jártasságom, az hogy szélesebb spektrumát és nagyobb mélységeit jártam meg az életnek, hogy  intenzívebbe élek, látok és képes vagyok szintetizálni, no és a türelmetlenségem, épp elég ok, hogy ösztönösen megriadjon. 
Bennem egy moralizáló protestáns prédikátor és egy frusztrált forradalmár is megrekedt valaha. Őt dühíti a róla szóló észrevétel, kritika. A - bár más-más helyzetben kiélt - agresszív kommunikáció közös az egónkban. Hát szépen összejöttünk! :)


Ó,  ahogy valaki nagyon jól rávilágított, valamiért egész életemben avval büntetem magam,hogy fellépek olyan sakktáblákra, ahol én vagyok a legelső feláldozható paraszt!





Egy éven át hiányzott, a bőre, a szeme, a mosolya, a hangja... majd most már mindig hiányozni fog. Nem vagyunk pótolhatóak.


Ez a remény meghalt. 


Utóirat jan. 30.: Amitől féltem... hát persze, hogy nem hívott fel múlt szerdán és azóta sem. A saját kérdésemre nem tudom a választ, ahogy a Caminón és utána se tudtam, amikor öt hétig nem keresett, várta, hogy én keressem. Most tudnia kell, hogy erre nincs módom, épp ő tiltotta le kézenfekvő módokat. Nem, nem megkért, és egyenrangú félként ajánlott valami megoldást, hanem zsarnokként, alternatíva nélkül tiltott. Én meg hagytam magam, mert a zsarnok apámnak is hagytam magam, s még mindig nem nőttem fel....
És  így hogy zárjam le ezt a kapcsolatot? Nem szívhatom magamba a szeme látványát, nem mosolygunk utoljára egymásra, nem érintjük egymás kezét melegen, szorult szívünk dacára és vigaszára...? Hogy a méltó lezárás meglegyen. Már megint ábrándoztam valamiről, amihez egy nála felnőttebb ember lenne partner. Már megint nem fogadom el a valóságot, ahogy ő is képtelen elfogadni azt. Hogy ő 65 évesen még képtelen, szomorú, na de az még szomorúbb, hogy én az elméletileg nagyobb tudásommal is az vagyok.
Decemberben, a közeli régiségesnél vettem egy ezüst cipőkanalat, mikor egy barátom az előszobámban felkiáltott, hogy "egy öreg emberrel kavarsz, és nincs cipőkanalad?" Emlékszem, még a boltban kiszidoloztam, és aztán hogy hová tettem... nincs meg. Ahogy Ő is kilépett az életemből, talán a cipőkanál nyomában. 
A napokban felhívott a férfi, akinek tizenkilenc-húsz évesen voltam szeretője, hogy a bolt felé járt, és zárva vagyunk, csak nem bezártunk végleg? Hangjában némi káröröm - ő úgy érzi magát jól, ha okosabbnak, sikeresebbnek mutatkozik másoknál, pozíciójánál fogva érezheti is,  egója hasonló jellegű, mint a Maffiózómé, a háttér meg, csak ugyanolyan szerencsétlen.... -  segítséget ajánlott a cégeladásban, hogy visszahív, és ő se hívott, se jó hírrel, se rosszal. Szóval itt egy kerettörténet megint. 


N. szerint kötődési képtelenség áll Maffiózóm viselkedése mögött, ami együtt jár az elköteleződés képtelenségével is. Igen, ez valószínű a történtek fényében. Számára "minden nő hülye picsa", no persze kiket vonzhatott be az életébe, ha semmit se tudott adni. Aki csak használ, azt csak használják.  
(Persze ha a lányáról van szó, akkor meg a férfiakkal van baj.) Mesélte, hogy a volt szeretői már nem érdeklik, tehát egyértelmű, hogy a primér kötődéssel, az anyaival volt baj. Ő isteníti az édesanyját, ám rémlik, hogy nem szoptatta, idegen nőtől kapták cumisüvegben, mert ikrek voltak és "két gyereknek nem volt elég tej", ami inkább úgy tűnik, nemakarás, talán apa igény  vagy valami idegenkedés állhatott mögötte.  Hogy itt is van frusztráció, az biztos, mert hát ... hogy is mondjam...  nem mellmániás. Ő mesélte, hogy azért vette el a feleségét, mert hát a nő is csak 80 százalékos, meg ő maga is annyi, nincs tökéletes. És ő majd a hiányzó 20 százalékot kipótolja... No hát én lehettem a mostani 20 százalék. 
Aki nem tud kötődni, az csak használja az embereket.
Voltaképpen minden ismeret a rendelkezésemre állt, az egy év során. Sőt a kapcsolatunk előtt láttam én miféle ember, de aztán megmagyaráztam magamnak, hogy velem majd más lesz, mert nem engedem túl közel, és különben is, én is más vagyok, mint az eddigi nők körötte. Aztán sorakoztak az infók elém, megtelt a korábban jól látott keret részletekkel, s bár büszke vagyok az emberismeretemre, lám ahol nem akarok, ott én se látok az orromnál tovább. Különben is, mint tudjuk, nem az számít, hogy a másik ember milyen, mik a történések, hanem az, én hogyan reagálok rájuk. Hát az utóbbi hónapokban nem ment valami jól.


... Mégis csodás tapasztalat kicsomagolni egy embert a burkaiból, s meglátni meztelenségében, sebezhetőségében, ... még akkor is, ha a csomagolás eredménye számomra nem kedvező. Szép legalább olykor kiemelni a fejem a saját egómból, s megpillantani őt, hogy csakis így szerethető. 





Meglepetés, csillagok állása és más ilyen butaságok


Szerdán bementem a "nagyfiúkhoz" kapaszkodó szomszédomhoz elbúcsúzni. Egyedül volt, nem kellett szerepet játszania. Az előzmények után mégis meglepett, hogy öleléskor belém csimpaszkodott, s szinte sírva kérte, hogy "ne menj el, maradj itt!" (Ezt az őt évtizedek óta "jól ismerő" maffiózó megint nem hinné el.) Ő is csak nekem tudta levenni néha az álarcát, itt a hasonló eredet volt közös pont. Ám míg ő a teljes behódolás útját választotta, én a lázadásét. Értem a sokféle nyomorultságát, amit magára vett azért, hogy megfeleljen mindenkinek, egymás ellenfeleinek is, különösen azoknak, akiket ő példaképül állított magának, és végül az alfa-hímek (Kedvenc Maffiavezérem és a Vitorlás) mégse bánnak vele egyenrangúként, ő is csak "nőszámba" van véve, őt is csak használják. Ezek után persze senkinek nem felel meg igazán, senkinek se barátja. Érzem, értem mit miért tesz, mitől olyan amilyen, és ennek ellenére az utóbbi destruktív, dühös korszakomban őt is megbántottam, lenyilasoztam, holott nem az, csak épp a fentiekből következően befolyásolható. 
N. szerint mindkét szomszédom azért (is) neheztelt, igyekezett gyermeki durcával nem tudomásul venni, mert mindkettőjüket magára hagyom. Egyikük se tud másnak, és egymásnak se épp úgy megnyílni, mint nekem. Jaj de bonyolult ez ... és ha így van, akkor ezt a feladatot is elbuktam. Hát hogy tudnék én mindenki lelki gondozója lenni, ha a hajléktalanság, éhezés kacsingat felém, és emiatt folyton pánikban vagyok! A teli hassal is ágáló egómról, az igazság bajnokáról, a valaha bennem rekedt véres szájú protestáns prédikátorról már nem is beszélve... 

Ám megint a Camino jut eszembe. A bolt kérdésére azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni". Bár tudtam, hogy van tanulnivalóm e téren, mindjárt, hogy magamat is szerethetném, valahogy mégsem értettem, pontosan kit vagy mit kellene a bolt működéséhez szeretni, vagy csak nem akartam érteni. A vevőket se utálom, a szomszédaimat és a beszállítóimat se, és hát miféle válasz ez? Elvégre az élet minden kérdésére ez a válasz. Konkrétabbat vártam. És lám, ha alaposan fel tudnám göngyölíteni, meglehet, hogy kiderülne, valóban valahogy evvel maradtunk adósok, evvel veszett el a bolt.
Akár vonogathatnám is a vállamat, másokra mutogatva, hogy de ők se tudnak szeretni, mégse mennek tönkre... de hiába mutogatnék, mert ha nekik nem, nekem meg az a feladat van  előírva, mert valaha bevállaltam - nesze nekem szabad akarat! -, hogy márpedig most feltétel nélkül szeretni kell megtanulni, akkor minden élethelyzet azért kerül elém, hogy ezt a leckét számomra megtanítsa. Még a tanulás üteme is rám van bízva, csak aztán ne csodálkozzak azon, ha baj ér míg vacakolok, lázadozom, ellenállok.


Az utcán megszólítottam Kedvenc Maffiózómat, volna-e kedve jövő héten velem ebédelni? Nem mondtam, csak gondoltam, hogy nem lehet így búcsú nélkül lezárni. Na erre a szokásos... Hát tényleg mindegy, hogy valakire rádől-e a ház, esetleg bent is ég, ő csak játssza tovább ugyanazokat a ego-játszmákat. Megjegyezte, hogy sajnos a gazdasági helyzet miatt alig van dolga,  holnap jön egy bécsi barátja, majd kiderül, hogy a következő héten melyik napon megy ki hozzá, de az általam felkínált két napból valamelyik biztosan megfelel majd, de ő csak előző nap tudja majd megmondani. Mondom, megint elfelejtesz majd felhívni, én meg nem hívhatlak. Dehogy felejt! Hiszen épp most kérdezte a szomszédomat, mi van velem. Ha valóban érdekli, miért nem tőlem kérdezte, továbbra sem a Holdon élek, telefonom is van még.  Láthatóan most se érdekeltem igazán, csak épp egy felszínes társasági csevej erejéig. 





És ha holnap tudja meg, mikor megy a jövő héten Bécsbe, egyébként meg nincs életbevágó dolga, miért nem tudja holnap megmondani, hogy mikor jó neki, és miért kell megint nekem két egész napot a levegőben lógatnom? Nem fogja fel, hogy mások nem úgy élnek, mint ő és körei. Hogy helyettünk nem intéz el mindent a könyvelő és a hivatalokban lefizetett és más egyéb szolgák, hogy mi napokig magunk babrálunk adminisztrációval, aztán újabb napokig sorban állunk a hivatalokban, hogy nekünk a város két távoli pontja között órákig kell tömegközlekednünk, hogy mi másoktól függünk, másokhoz kell napi szinten a legapróbb dolgainkkal is igazodnunk, jóval előre kell bejelenteni, szólni, de még fizetett mesteremberhez vagy szolgáltatóhoz is nekünk kell igazodni... ki vagyunk szolgáltatva, nem milliós üzletek miatt, csak a napi apró-cseprő ügyeinkkel... hogy  nekünk nem úgy van, hogy csak kényelmesen átröpködünk ide meg oda, tehát nekem két egész napot kell számára fenntartanom, úgy, hogy ő nem is veszi komolyan, és meglehet, hogy hiába. Én ráadásul néhány napra bekönyörögtem magam egy vidéki ismerőshöz, s a szívességért cserébe az a minimum, hogy előre meg tudom mondani, mikor mennék, most ezt a két napot számításba se vehetem. 
Úgy látom, mintha nem értené, hogy ha az ember egy szívéhez közelállóval találkozik (amennyiben e találkozást a felszínesnél mélyebbnek szánja), már előre ünnepre díszíti a lelkét, és evvel nem szabad játszani, visszaélni.  ...Így megy ez egy éve. 
Még azt is megjegyezte újra, hogy ők is csődbe mentek az étteremmel, mintha összehasonlítási alap lenne, s felmentés lehetne a törődés alól. Önmaga számára biztosan az. Annyi indulattal  kérkedik avval, hogy ő se magyarázattal, se kifogással nem tartozik senkinek,  mint aki a környezet megtévesztése mellett leginkább azon igyekezne, hogy önmaga elhiggye, de konfliktust okoz benne, hogy ez nem nagyon sikerül. Azt bizonygatja, hogy ő kívül és fölül áll az emberiség értékrendjén, és nem tartozik felelősséggel... 


Hogy is van az a bizonyos tünethármas? Nem tanul, nem szeret, és nem szorong. Az első kettő stimmel... Az is kedvenc hárítása, hogy az emberek nem változnak soha. Gondolom, hogy a saját változtatástól, változástól  való félelmei kövültek ebbe az axiómába. Hogy is írja a költő? Kapaszkodókat építünk, s mire eszmélnénk, kész is a ketrec. Némely esetben az aranyketrec, ami félelem ellen épült várból börtönné lesz. Kilépni, a megszokott rutinon változtatni kockázatos, jobb inkább ez a rossz, ahol az összes ismert szerep, játszma biztonsággal eljátszható. Szerintem nem  akarja, ezért nem is érti, hogy mi történik vele és körötte, nincs hozzá bátorsága, rövid távon kényelmesebb a struccpolitika. 


A Rák jegyében született, érzelemorientáltság még ha éretlenül is,  családcentrikusság, sérülékeny puha lényének páncél mögé menekítése jellemzi. Szerintem sok benne a Bika-jegy is, talán az aszcendense, vagy valamelyik ház uralkodója lehet ez. Makacsság, kritikátlanság birtoklás, ragaszkodás a megszerzett kényelemhez, rugalmatlanság,  alkalmazkodás csak az érdekei mentén, ugyanakkor következetesség. Mindkettő feminin jegy, talán ezért is vált számomra hozzáférhetővé, egy kőkemény macsóval ellentétben.


Amúgy pedig de jó lett volna időnként visszaolvasni saját írásaimat! Hogy az egyszer már felfedezett spanyol viaszt ne kelljen újra meg újra, és egy adott helyzetben ne későn érkezzen az a felismerés, ami pedig egyszer már a tarsolyomban volt.

Negatív programozás



Addig siránkoztam, hogy nem lesz egészségügyi ellátásom, amíg most tényleg nincs. Noha rendeztük a mindössze kéthavi tartozásunkat, a tb-t egy hónappal előre is fizettük, ám a rendelők számítógépei még mindig rendezetlen jogviszonyt mutatnak. Hiába az ügyintézők együttérzése és vállvonogatása, a novemberben beadott felülvizsgálati kérelem, amire törvény szerint harminc nap a hivatal határideje, hír nincs, csak piros sáv a rendszerben. A bürokrácia malmainak őrlésébe elvileg akár bele is halhatok (gondolom vannak, akik így járnak), fogynak a gyógyszereim, nem tudok kontrollra menni, sem az új tüneteimmel kivizsgálásra. Azért remélem, megmaradok... és a reménykedés közben ma felvillant, hogy bár a hivatalt ez nem menti fel a felelősség alól,  az egészet mégis  én idéztem elő. 

Férfisátor

‎"... Sebzetten piheg a Föld, de mindig új erőre kap. 
Különösen azok segítik, akik vele szenvednek. Akik a székükben ülnek, és nem tesznek semmit. Csak ámulnak, és csodálkoznak, és gyönyörködnek. És rá tudnak csodálkozni a Kelenföldi pályaudvar előtt álló ócska bódé sorjás vasalására, a kétségbeejtően foltos aszfalt-járda, s a rések közül előbújó fűcsomóra.... És szeretni tudja azt az embertársát, aki kitalálta, hogy a tűzoltóhomokot ebben a plasztik-ládában tárolja, és irgalommal gondol arra az ismeretlenre, aki az amúgy is ronda műanyagba egy fémpántot s arra lakatot ügyeskedett.
Mennyi sebzett embertársad keze nyomát veszed észre egyetlen pillanat alatt. Mert míg az elrontott aszfaltcsíkot nézed, a kocsmát is látod, ahol szomorú sörüket isszák munka után a férfiak, szutykos baseball-sapkájuk izzadt koronája alatt felböfögik, ugyanazokat a történeteket nap mint nap, majd bizonytalan, nehéz léptekkel indulnak haza... Haza? És már látja isten a fáradt hazatérőt, s irgalmas álommal takarja be.
Ha látsz, és a helyeden vagy, akkor látod őket, és irgalmazol - mert gyönyörködsz. Nem abban, hogy milyen a nyomorúság, hanem abban, hogy "mégis", "mindezek ellenére" az ember a legtöbbre hivatott teremtmény a földön. És akt szánakozva néztél az előbb, mert visszeres lábú pincért, fáradt kalauzt láttál, abban felismered az elvarázsolt királyt. Mert egyetlen pillanat alatt lehet belőle is király. Csak el kell foglalnia a helyét.
És nem mindegy, hogy a te szemedben mint lát! Ez a te felelősséged. Mert ha féregnek látja magát, az a te bűnöd és gyengeséged, és ez azt jelenti, hogy nem vagy a helyeden. Ha férgeket látsz, eriggy és keress, meg ne állj! Meg ne állj, csak akkor, ha királyokkal teli vidékre érsz!..." 



(Zöldy Pál magatartáskutató,www.ferfisator.hu Forrás: Camino Magazin)



Két tüntetés hírei nyomán


A szombati szimpátiatüntetéshez: Ez az ország antiszociális személyiségzavaros. Nem tanul, nem szeret... és úgy tűnik, jelentős része nem is szorong,  félelmét   úgy oldja, hogy  kritikátlanul csatlakozik egy a Vezérben szintén kritikátlanul bízó nyájhoz.. A népesség nagyobb, infantilis hányadának még mindig szüksége van egy cáratyuskára. A mózesi negyven év kevés levetni a paternalista rabszolga-identitást. Lázadónak álcázva magukat valójában görcsösen kapaszkodnak az anakronisztikus járókeretekből gyártott börtönrácshoz, mert félnek a szabadságtól.
Ez az ország következmények nélküli ország. Mindig mindenki megúszásra játszik, és eddig sikerült is következmények nélkül rombolni, lopni, csalni,, tehát folytatják tovább. Azonban nem lehet a végtelenségig mindent megúszni. Ha ők most nem buknak el, egyszer mi fogunk helyettük, de nagyon.





A vasárnapi sajtószabadságos, Klub-rádiós megmozdulásról röviden annyit, hogy a beszűkült gondolkodás valóban nem oldalfüggő. Vannak még, akik prófétaként tekintenek Bolgár Györgyre...


Tömegmegvilágosodás nem létezik. Egyénként rajtunk múlik, hogy mentálisan, spirituálisan sikerül-e felülemelkednünk mindezen.