Inkarnációk 1.

Tanácsra volt szükségem, ennek nyomán kerestem meg ismeretlenül. Kétszer váltottunk elektronikus levelet,  egyszer pedig találkoztunk, egyikben se volt személyesség. Mégis, mintha régóta várt volna rám, olyan örömmel üdvözölt egy  társaság kellős közepén. Akkor nem tudtam mire vélni, később kissé lesajnáló mosollyal konstatáltam egyértelmű vonzódását, szégyenlős figyelmét, melyet magamon éreztem. Érzem most is, leginkább a távolból, mert csak ritkán futunk össze. Zárt személyisége szinte provokált, hogy én is felfigyeljek rá, majd tudatosan szemléljem őt.
Benne még most is sok van a régi papokból, aki valaha volt. Pap én is voltam, protestáns prédikátor bizonyosan. Papnő pedig valamely ősi kultúrában. Akár találkozhattunk úgy is, hogy én az új vallást hirdettem dühödten, ő pedig a vatikánit védte elvakultan, vagy még régebben más-más templomban és eltérő módon szolgáltunk. Ám emlékfoszlányok máshonnan bukkannak elő.
Fiatal pap volt, talán növendék még, és én egy fura lány, akit az értetlen és babonás környezete boszorkánynak titulált. Kezdetben hivatalból, később személyes vonzódásból követett, figyelt engem, egy középkori város utcáin vágyakozva lopózott utánam.
A történet végét nem tudom. Számos lehetőség jut eszembe, agyalni azonban nem szeretnék. Csak azt érzem, hogy elszámolni valónk van. Mióta ezt tudom, keresem őt, egyszer sikerrel, ám praktikus dolgaimnál ragadt a szó, nem mondtam el, amit szerettem volna. Azóta pedig érezhetően kerüli a személyes találkozást. Fél attól, amit vágyik megtenni, és fél a vélt következményektől, amelyeket épp a félelmeiből vetít ki. Talán nem tudja még, hogy a fel nem vállalt helyzeteket, meg nem oldott feladatokat egyre nehezebb körülmények között kapjuk vissza, tehát nem érdemes halogatni.


A néhány hete tartó völgy-állapotom bizonyára be is kavar. A személytelen áldozathoz kísérőül csatlakozhat az egó. A köröttem alakuló vákumban az  ő figyelmére is vágyom, mint emberére, ám ez megrémisztheti. A várakozás türelme pedig jobb időkben se volt erősségem.