Látom a félelmeit, a szorongásait. Hogy mi lesz a családjával, ha ő nem lesz. Mert ha nem is akarja tudatosítani, szorongás-szintjén megjelenik, hogy nem nevelte felnőtté a gyerekeit. Sokan függnek tőle, mert valaha így volt kényelmes, így érezhette erősnek magát. Görcsösen próbálja stabilizálni a helyzetüket, bebiztosítani a jövőt, gyarapítani, de legalább konzerválni a meglevő javakat. (Azt mondaná, hogy hiszen ezt teszi mindenki... ) Érthető hát, hogy fél, nehogy még egy terhet magára kelljen vennie. És mivel nem szereti magát, azt hiszi, hogy ő maga egyáltalán nem szerethető, attól tart talán, hogy csak a pénzéért fogják. (Noha azért senkit nem lehet.) Példázatokat mesélt arról, hogy a világot nem lehet megváltani. Nem, valóban nem lehet. De annak a néhány embernek, aki az ember útjába akad, lehet segíteni. A segítség persze mindig érdek nélküli, hálát, viszonzást nem váró. Kinek figyelemmel, együtt örüléssel, szomorkodással, együttérzéssel, jó szóval lehet segíteni, kinek tudatosan átgondolt, nem csak lukas zsákba pénzt szóró anyagiakkal, vagy kapcsolatokkal... ez utóbbit működteti ő is, talán mert nem igazán jár lemondással, áldozattal, és az önbecsüléséhez nélkülözhetetlen hálát ezért is megkapja.
Másrészt úgy vélem, és látom másoknál, a világért is lehet felelősséget vállalni, szolidaritással, könyörülettel, a gyerekek ugyanerre nevelésével... Persze ebből nem feltétlenül keletkezik nyomban kézzel fogható haszon, amire neki pedig nagy szüksége van, hogy a minél több anyag egyenlő minél nagyobb biztonság illúziójába tudjon kapaszkodni.Látom, hogy azért tiszteli a "kiváló tehetségű" szociopata diktátorokat, despotákat, mert ők nem félnek. Nincsenek kiszolgáltatva rendszernek, mert ők maguk a rendszer. Látszólag... Ő mindenesetre igyekezett az államon belüli minél függetlenebb birodalmat építeni. Azt hiszi, az életkora korlátozta képességei akadályozzák ebben, pedig még közel sem. A struccpolitikája gátolja itt is. A bölcsek szerint az embert nem a képességei, hanem a döntései határozzák meg.
A "nem tanul, nem szeret, nem szorong"- tünethármasból ő még szorong és fél. Egy túlhajtott Casanova leamortizáltságától is... Azt hiszi, attól férfi a férfi, ha ki tudja ki boldogtalanok által meghatározott időközönként megdug egy nőt. Tán a Szent István parki galeri szocializálta erre fél évszázaddal ezelőtt, tán még most is ezt sugallják neki a megmaradt vagy azóta csatlakozott, harmonikus párkapcsolatokban sugárzó társak. Hogy tudtam volna megértetni, elfogadtatni vele, hogy a férfi attól férfi (miképpen a nő is attól nő), hogy elsősorban Ember. Attól, hogy mer szeretni, és ha kifelé már korlátozott a sebessége, akkor ráébred, befelé kell utazni, hogy a harmonikus együttlét nem a saját igények kielégítésétől függ, de sokkal inkább az adakozás öröméről,sőt a puszta együttlét öröméről. Hiszen most is azért függenek tőle annyian, mert érzi ebben a saját erejét, ezt az örömöt ő is képes átélni, de ott, ahol ezért nem kell áldozatot hoznia, magát megmutatnia. Pedig ott van benne az érzékenység, de mennyire hogy ott van! Én már csak tudom... de kihozni belőle nem tudtam, a félelmeit elsimítani nem, nem, nem... A félelmek felülírnak mindent, ezt én is tudom, magamon tapasztalom. De ha jobban tudtam volna szeretni, tompíthattam volna ezeken a félelmeken.
Nem tudja azt sem, hogy a társadalmi lét nem a saját igények mindenek feletti kielégítéséről szól... Honnan tudná, hiszen a társadalom fölé helyezi magát (kritikát épp úgy nem tűr, mint népvezérünk, aki szintén talpnyalókkal veszi körül magát), így próbál biztonságos várat építeni félelmei köré. Ugyanezt teszi társas ill. párkapcsolataiban. Érzelmileg sem kockáztat, biztonsági játékos. Gondolom, nem volt igazán szerelmes soha, a szenvedélynek mindent elsöprő viharát értve ez alatt, ahol nincs mérlegelés, nincsenek játszmák, nincs másnak tér, csak az önfeledt önátadásnak. S akkor hol van még ez a szeretettől, de ez egy másik téma.
Igen, a kasztjába tartozó szövetségeseken túl olyan talpnyalók veszik körül, akik őt látják rendszerfüggetlennek, egy birodalom sérthetetlen fejének, s őt irigylik ezért... ahogy ő a népvezéreket, önkényuralkodókat. Úgy vélem, ha helyzetbe kerül, ő is így viselkedik felfelé. Rendre rájuk hivatkozik, amikor azt mondja: "kérdezz meg bárkit, hogy így van-e?". Függőségben van mások véleményével, de ezt sem akarja látni.
"Bizonyos koron felül már nem az a fontos, hogy mit mondanak az emberről, hanem hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt saját magával, ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot." (Rónay György )
De én is ott lógok a szeren, legfeljebb másik kezemmel függök, ha nem is mások véleményétől...
(Egyik kedvelt caminós szerzőm ebben a pillanatban lőtte fel neten az éterbe: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Elképesztő! Honnan veszi ezt, és miért éppen most...? Fel tudnám sorolni a gyávaság számos megjelenési formáját, amiben oly sokan szenvedünk. "A gyávaság a legnagyobb bűn"- értett egyet Bulgakovnál Jézus és a Sátán, s milyen igazuk van, ha létezik eredendő bűn, akkor ez lehet az.) Én is gyáva vagyok.
Elvárja, hogy őt szeressék, persze hogy szeretethiányos, persze hogy a gyerekkor, persze, hogy a "nők hülye picsák" mögött az anyja áll, amit nem tudatosít, és tagadja is... előttem hiábavaló, a nagyobb gond, hogy maga előtt... de hát szeretethiányosan is élünk itt néhány milliárdnyian. Legfeljebb ha kompenzációként nem leszünk politikusok és maffiózók, kisebb körben tudunk rombolni.
Ő anyakomplexusos, én apakomplexusos vagyok. (De jó volt, amikor némi nyafogás után elvitt a kisállatkertbe! :) És idővel rá kellett ébrednem, hogy nekem is imponál a vezérsége, egy tekintélyes apa képe miatt.) Fel kéne nőnünk. Nekem van ehhez motivációm, neki nincs, mert mindig megtalálja és finanszírozni is tudja azokat a pótcselekvéseket, melyek éppen elviselhetővé teszik a létét.
Éppen csak elviselhetővé... mert fut, szalad, nem ad magának arra sem időt, hogy elmélyüljön az örömben... aztán kizsarol magának az élettől újabb örömforrásokat, ahol megint nincs ott száz százalékig, így a sok felszínes élvezet a lelkét semmiképpen nem elégítheti ki. Ő is bünteti magát, épp a hedonizmussal. S ehhez képes néha azért felülemelkedett önmagán, amikor rövid időkre már-már elhitte, s engedte...
Szerinte mindenki lecserélhető. Úgy látom, mégis csak a nőket cseréli. E hit az önmagáról alkotott képe tükörképe. Azt hiszi, ő maga is pótolható. Ahogy nem látja magában az egyedit, fél megismerni magát, így nem tudja szeretni sem, ezt vetíti ki a nőkre is.
Egyszer azt mondta, az a baj, megszokta, őt túlszereti mindenki, és a nők is mindig hozzá alkalmazkodtak. ... ennyire nem tudja, mi az a szeretet, nem tudja, hogy egyebek mellett ami "túl", az sem az.
Azt se mondhatom, hogy nem tud szeretni. Tudom, hogy gyerekeiért, unokáiért egy sarkított helyzetben az életét is feláldozná. A gyerekek, kutyák iránt, vagy egy-egy pillanatra akár felém is képes elérzékenyülni, ám ez szentimentalizmus, nem érett, tudatos szeretet. Írom én, aki szintén az éretlenül szeretők táborát szaporítom. Ő az egyik lépcsőfok, melyen ha vissza-visszaesve is, mászom feljebb a feltétel nélküli szeretet felé... Egy élet, két élet... az idő végtelen, legfeljebb magunknak árthatunk a késlekedéssel.
Szomorkodik, amiért a régi nők elveszítik szépségüket. Ez is hályog a szemén. Azok a nők nem lehettek szépek, ha elveszítették, legfeljebb dekoratívak és egy ideig divatosak, mint egy Szász Endre-festmény. A valódi szépség időtálló, csak tudni kell látni. Még az is előfordulhat, hogy értékes és izgalmas nők is megfordultak valaha mellette, csak nem vette észre, nem érdekelte, hogy kikkel tölti kedvét.
Velem pechje volt azért is, mert épp az a sérült gyerek érdekel benne (azt könnyebb a szívemhez közel engednem), akit maga előtt is takargat, az az álarc kevéssé, amit kitesz a kirakatba. A Lelke érdekel, s belátom, ez igen ijesztő lehetett számára.
Bosszú- és uralomvágya mögött nyilvánvalóan az egyik ok, hogy van ahol neki kell kritikátlanul alkalmazkodnia, talpat nyalnia, meghunyászkodnia, hatalmat feltétel nélkül elismernie, s ez öntudatlan feszültséget okoz benne, amit ő is le akar valahol vezetni.
A kifogások, ürügyek, tehát a hárítás nagymestere. Amennyi energiát ezek fabrikálására fordít, annyi energia már messzire repítette volna a vágyott boldogság útján. Ha lett volna elég bátorsága elengedni ezeket, és szembenézni a valósággal.
Egyik kedvenc önámítása szerint azért nem értjük egymást, mert máshová születtünk. Én pedig úgy látom, hogy a magam részéről - természetesen én is csak annyira, amennyire az egóm, a félelmeim engedték - megpróbáltam hidat építeni, a jobb megértés kedvéért. Ám ő annyira fél a szegénységtől, a jelentéktelenségtől, hogy átnézni is fél a túloldalra. Egy képzeletbeli hídon se menne át a túlpartra senki miatt, kíváncsisága se ébredhet fel a rettegés miatt. Nem hogy elkezdjen hidat építeni a saját oldaláról.
(Most pillantottam meg Éva blogján, köszönöm!
Kamarás Klára : Titok...
Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk...és sérülékenyek...)
Érzelmi analfabéta. Na de én is legfeljebb béta vagyok. Érzek, látok, összerakom a világ részleteit panorámaképpé, csak magamat nem tudom jól kezelni, elragad a harag, vagy az önsajnálat, nem tudom, mit hogy kéne mondani, tenni, talán bennem sincs éppúgy könyörület, ahogy ő sem könyörületes azokkal, akiken tízszeresen áll bosszút...
Száz szónak is egy a vége: egy maffiavezér épp úgy működik, ahogy mi, boltosok, zarándokok, háziasszonyok, hivatalnokok, yuppie-k ... Legfeljebb nagyobb a játszótere - ahogy egy politikusé is -, és ez a nagyobb tér felnagyítja az okozott károk mértékét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése