Ismét búcsú

Újra, immár másodszor búcsúzom. Első alkalommal majd egy évre, ám ahogy akkor, most sem tudom, egy időre-e vagy végleg.
Írásaim íve hiányos volt, sokat mutattam, ám több, amit idő, kedv hiányában vagy más korlátok birtokában nem. Blogomat, s ezt az életszakaszomat három dalban tudom megfogni.



Köszönöm, és jó utat kívánok azoknak, akik olvastak, és azoknak, akik inspiráltak, tanítottak!

Egy év eleji történet emléke

Könyvet írt. Azt hiszi, az a küldetése, hogy mindenkivel megértesse, ki kell szállni "a rendszerből".

Én pedig úgy viselkedem, mintha az lenne a küldetésem, hogy mindenkinek tükröt mutassak, annak aki nem akar szembesülni, az orrát verjem bele.
Egyikünk sem méri fel a másik felet, hogy az hol tart éppen, milyen személyre szabott megközelítéssel lehet őt egy cseppet a fejlődés irányába segíteni. Csak szajkózzuk a saját sémánkat.
(Ahogy anno a tanárom is ezt tette velem. A legtöbb emberrel együtt a felsoroltak, köztük a Maffiavezér és jómagam is: a szükségleteink szerint választunk. Ki az aki bennünket szeretni, boldoggá tenni tudna, de legalábbis valamely igényeinket kielégítené, nem aszerint, hogy mi kit akarunk és tudunk is szeretni, s ha boldoggá nem is, de egészebbé tenni.  No szép találkozások ezek... A tanárom és a címben nevezett, hamarabb fordul tűzzel-vassal külső "ellenség" felé, mint hogy a szükséges, ámde nehezebb belső munkát magukon elvégezzék. De sokunknak van hasonló hajlamunk!)

"Légy Te az a változás, amit a világban szeretnél látni." (Gandhi)

Megtapostam. Közvetve, de kegyelemért könyörgött, ám én nem hagytam annyiban, mert élveztem a fölényt. ... Már megint visszaéltem a (csekély, ám övénél nagyobb) tudás hatalmával.

Odadobtam, hogy miért jajong, hiszen csak az egója sérülhet, az meg hadd sérüljön, és tanuljon abból, hogy megmutatom a gyenge pontjait, hol kell leépíteni azt. Ugyanúgy, ahogy szerinte azért jó, ha a szüleit zargatják az ő adósságáért, mert legalább ők is ráébrednek, hogy ki kell szállni a rendszerből.
Csakhogy ő se saját jószántából szállt ki, hanem kipottyant. És azóta menekül. Arról prédikál, hogy meg kell tanulni elengedni... közben pedig nem elenged, hanem menekül a felismerés, a szembenézés elől, hogy miért is hullottak ki a kezéből dolgok.
Úgy beszél azokról, akik nem osztják a világnézetét, hogy "Ti". Így, fentről lefelé. "Ti, akik lefekszetek a rendszernek..."- elfelejtve azt, hogy akik az ő életben maradását segítik, azok benne vannak a rendszerben, ezért tudják őt támogatni, és evvel a mentalitással éppen őket nézi le.
Két korai, még a könyve iránt rajongó telefonbeszélgetés után eldöntötte, hogy én vagyok számára "Az Igazi", s csak arra vár, hogy erre én is ráébredjek. Én pedig szeretek a felszín alá nézni, mielőtt...

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Ő ítél, és én is ítélek. Pl. őt.
Bár csak az egónk sérülhet, ez mégsem mentség arra, hogy egymást rugdossuk. Mert a következményeket mi viseljük."Ne árts!" De én ártottam. Gyógyítatlan sérüléseim miatt nem tudtam egy fokot sem eltéríteni a sejthető pályajaívétől, attól, hogy sokakat ámító áltanító váljék belőle, aztán még ki tudja mi. Ellenben megerősítettem abban, hogy az emberek, a világ ellene van. Emiatt is lelkiismeret-furdalást érzek. Felelősek vagyunk azokért, akikkel találkozunk. Természetesen nem az életükért, de véleményem szerint olyan mértékben, amennyire összekavarodunk, mindenképpen.

"Élj és cselekedj úgy, mintha minden tőled függene, ám ugyanakkor tudva és örvendezve azon, hogy ez nem igaz." (Lucia Della Seta)


Úgy hiszem, a fejlődésemet nem csak az jelzi, hogy mit teszek meg, hanem az is, amit már nem. Nem kellett intim közelségbe kerülnöm egy hamis prófétához, elég volt két találkozás és sok óra csetelés újra megtapasztalni azt, amit nemrég egy maffiavezérnél már tudatosítottam.  Mégpedig, hogy mennyire hasonlítok, és hasonlítanak mások is... Mind hasonlítunk.

Üzenet palackban

“Ked­ves Utó­kor, ha nem let­te­tek igaz­sá­go­sab­bak, béke­sze­retőb­bek és álta­lá­ban véve értel­me­seb­bek, mint ami­lye­nek mi vagyunk (vol­tunk) – no, akkor vigyen el ben­ne­te­ket az ördög. Ezzel a jókí­ván­ság­gal mara­dok (marad­tam) tisztelettel:Albert Einstein.”

(Egy idő­kap­szu­lá­ban elhe­lye­zett levél 1936-ból.)


Vicces és szomorú...

"...itt az ördög, de nem visz el..." - ezt meg a Sziámi mondja. Miért vinne? Jól megvagyunk itt együtt, összecuccoltunk vele. 

Mindennapi csodáimból: zarándokszellem

Szeretem a látszólag össze nem illő dolgok mégis összesimulását. Ma például azt, hogy egy szétszakadt országban két ellentétes világnézetű, eltérő generációbeli ember (egy konzervatív huszonéves srác, meg jómagam) békésen tudott együtt vacsorázni, négy órán át fűzni a szót emelkedetten, kacagva, szomorúan vagy izgatottan. Szeretném azt hinni, hogy ez a Camino hatása... de sajnos nem hat mindenkire így az Út. Ezért még inkább értékesek az ilyen alkalmak. 

Hát valahogy így zajlik a megvilágosodás

A mókusok előbb angyalok kötényébe pottyannak...

... majd Buddhával beszélgetnek :)

Másképp el se tudom képzelni.

Bárány, fekete, fehér

Valahol azt mondja a Pál Feri, hogy egy család vagy közösség fekete báránya mindig azt szimbolizálja, amit a többiek hárítanak, amivel nem hajlandóak szembe nézni magukban. (A kifejezés biblikus eredete is hasonló.) Tehát a fekete bárány tanít. Persze ha a családtagok vagy a közösség hárítják e tanítást, akkor kitaszítják a "bűnjelet", amelyik így megfosztva a támogatástól elkallódhat, akár szélsőségesen deviánssá is válhat. 
Nem csak a lelkem mélyén, látens módon, de nyíltan, tudatosan mindig a fekete bárányokkal szimpatizáltam. Ezen most elgondolkodtam. 
Fekete bárány volnék? De engem a családom már születésem előtt kitaszított, nem az én érdemeimen múlott. Na igaz, viszont, hogy ez a minta időről időre ismétlődik az életemben. Még mielőtt bármit tennék vagy mondanék, a puszta létemmel bűnjellé válok. S ha még cselekszem is, azzal a szükséges ürügyet szolgáltatom. Ha hibázom - hiszen ki sokat cselekszik, sokat nyüzsög, hibázhat -, abba bele lehet kapaszkodni. Rendre koncepciós perek áldozatává válok. Áldozat(i bárány)... Még hátrébb nézve felsejlik valami inkvizíciós, boszorkányüldözéses történet is. Na ezen van még mit dolgozni! Nekem magamért, mert a többiek helyett úgyse tehetem. 

Röviden

Az egótól megszabadulni is az egó AKAR. 

Kulcsprobléma

Majdnem azt írtam, hogy kulcskérdés, de hát azt se tudom, mi lenne itt a kérdés. Csak abban vagyok biztos, hogy jelent valamit, ha egy hónapon belül három, nehezen másolható díszkulcs esik ki a zárból, és törik el a padlón, vagy törik bele a zárba. Kettő az utóbbi néhány napban. Korábban meg egy sem.

Ps: Egy ismerősöm szerint nincs itt az ideje se a nyitásnak, se a zárásnak, stagnálni kell. Mindegyik zárás előtt  vagy alatt tört el, tehát a szekrényajtók nyitva maradtak. Ebből én azt szűröm le, hogy a zárásnak nincs itt még az ideje. Másvalaki szerint a többi "régiséget" is el kell engednem. Végkövetkeztetésem: várakozás közben gyakorolni az elengedést, az avíttságoktól való megszabadulást. Na de pont ezt csinálom. Meddig kell ezt gyakorolni? Éhenhalásig? (És vajon miért a gyönyörű díszkulcsaim törnek a sima bejárati kulcsok helyett?)
... Újabb vélemény: nem a bejárattal van a gondom, hanem a bensőmmel, ezért a szekrénykulcs. Ez is igaz. :)

Látni és szeretni... kicsit bővebben

Erről írtam már korábban.

Hogy mi van a látás előtt, azt naponta tapasztaljuk. És utána: Csernus látja az embereket, de nem szereti, önmagát sem tudja, dühös, ámít és rombol. Popperre figyelni kellett, hol kétségek gyötörték, hol iróniával szemlélődött,  látott, nem szeretett, de legalább nem is állította, s számomra már ezért is szerethető. Pál Feri lát és szeret is (az "éppen megfelelő, elégséges" módon, hogy őt idézzem), önmagát és a világot némi iróniával szemléli, evvel segíti a gyógyulást.
Egy drogos, egy kommunista-buddhista zsidó és egy katolikus pap, ahogy túlkompenzálja az elakadásait... csodás mintákat produkál az Élet! :)

Művészet lépten nyomon

Kőbánya-alsó nem világváros, de van itt Lechner Ödön-féle  neogótika majolika oltárral, szószékkel és keresztelőmedencével, valamint egy szecessziós lakóház, számomra ismeretlen tervezőtől.

A Nemzeti Sírkertben látott százféle csodát képtelenség feltenni egy posztba. Hírességek (ebből csak a Batthyány Mauzóleumot tettem ide), ismeretlenek csodás síremlékei, no és a "pusztán" megkapó szegletek. Látogatásom célja: frissen megkapott információk nyomában két korábban elhunyttól posztumusz bocsánatkérés. Úgy érzem, lesz még dolgom evvel...

Mindennapi csodáimból: fény és árnyék

Törékeny madárka az ágyban, vénájába transzfúzió csöpögött akadozva.  A kis szobában egyedül, megadóan feküdt a csontsovány, áttetsző bőrű fiatalasszony, arcán szelíd, kitartó mosollyal. Minden második héten kezelésen fekszik bent, ám mi most találkoztunk először.A lábához álltam, és ott ragadtam vagy harminc percre. 
Imádott szakmájától indult a beszélgetés, elsőre Mandula kutyám tavaszi fazonváltásán nevettünk teli szájjal. Aztán a segítőkész szomszédokra és a férjére került sor, akinek az első felesége a szemben levő szobában hunyt el, szintén daganatos betegségben. Hat gyerekükről is hosszan mesélt, azoknak további sorsáról, a velük kapcsolatos adminisztratív teendőkről, a családtagok vélhető sorsfeladatáról humorral és bölcsen. Azt kérte az imádott férjétől, hogy ha ő elment, keressen új asszonyt, ám mutattasson be vele friss orvosi leleteket,  nehogy megint így járjon... Ezen is kacagtunk egy sort. Majd picit elhalkult, úgy mondta, hogy fájlalja, a két éve tartó betegsége alatt egyre ritkábban képes örömet nyújtani a párjának. Néhány szót sutyorogtunk arról, hogy ha a régi módon már nem is, talán vannak még lehetőségek, hogy adni tudjon, és akár közös örömük is lehet (... egy haldokló szexuális felvilágosítása? ezt se tanították sehol), aztán a közeledő vizit hírére elbúcsúztam és mosolyogva, feltöltődve léptem ki. Talán látom még, talán nem, de biztosan emlékezni fogok rá.
Hogy lehet egy félórás történet egyszerre felemelő és lesújtó, kacagtató és megrázó?

Ma több jó beszélgetésem volt, a fentin kívül még egy "szabálytalan". Egy órák óta várakozó hozzátartozót tartottam szóval. Emigránsokról szóló könyvet olvasott, de láthatóan unt már egy helyben üldögélni. A kivándorlók sikereiről, az itthon maradók el nem ismeréséről hamar  a napi politikára terelődött a szó (ezt viszont tiltottnak tanítják). Láthatóan azonos platformon vagyunk, ezért pár mondat erejéig mégis hagytam magam, aztán összenevettünk, legyintettem, hogy inkább élvezzük a zöldülő kert látványát az ablakon át. 

És az hogy van, hogy a haldoklók, az ezer bajjal küzdő hozzátartozók feltöltenek, míg tegnap este és ma reggel néhány "szent" zarándoktársam ovis szintű ego-játszmájától fájt a hasam? A bulvár-író lenéző és kioktató megjegyzései szegénységről és betegségről (róla jegyeztem le korábban kavargó gyomorral, hogy egy esőben ázó hajléktalannak a saját könyvét adományozta, utána ódát zengett önnön nagylelkűségéről, majd leírta, hogy az általa rajongott tengerentúli országban szeretne utcai szociális munkás lenni). A közvetlen környezetük, az ország, a világ tragédiái mellett aránytalan sérelmek mások részéről, hogy miért rehab. csoport néven tettem fel a régi zarándokok összejöveteléről szóló képeket a közösségi oldalra, amikor ez olyan csúnya (ez a hivatalos név, nem az én fejemből pattant ki), nevezzem baráti társaságnak (noha nekem egyetlen igaz barátom sincs köztük, szerintem nekik sem, tehát ez kb. annyit érne, mint a "borbarátok társasága"), mit fognak szólni az ismerőseik, és ne jelöljem meg őket a fotókon... mindezt kérésnek álcázott utasítással, a párbeszéd lehetősége nélkül. Az ilyet én zsigerből hárítom. Tehát maradt "Utókezelő". 

Sose legyen nagyobb bajuk az életben! 

Fény és árnyék együtt jár, ám ma éles volt a kontraszt. 

Dahlke, A Sors c. könyve nyomán

Polaritás, fény és árnyék:
A Cruz de Ferro-nál egóját letenni felejtő, vagy másét is felvevő caminós zarándok, érzelmi nyomorát vagy szégyenét kompenzáló hospice önkéntes, hitében ingó, frusztrált Teréz Anya, soha le nem bukott, köztiszteletbenálló, tanítványait szexuális eszközként használó, karizmatikus és államilag kitüntetett kiváló pedagógus, önjelölt messiás kormányfő, sérüléseit szintén hatalommal "gyógyító" maffiavezér... Némelyikünk ego-játszmája kevesebb kárt okoz több haszon mellett, némelyikünké fordítva. Talán csak a hatékonyság változó. 

Hogy is mondja Pál Feri? Értékes az életünk akkor is, ha belemegyünk a fájdalommintáinkba, akkor is, ha félelemből elkerüljük őket, és akkor is, ha túlkompenzáljuk.

Hogy vitathatnám el például egy maffiavezér életének értékességét, ha engem tanít, tükrözi az árnyékomat? És hogyan Orbán Viktorét, ha egy egész ország elfojtott árnyékát tükrözi? Hogy tanulunk-e vagy sem, az csak rajtunk múlik.
Azt se számíthatjuk ki előre, hogy miből mi származik majd hosszabb távon. Viktor valamelyik gyereke akár feltalálhatja a rák ellenszerét, vagy apja rombolását túlkompenzálva elhozhatja a régió békéjét... Sose tudhatjuk. Csak azt, hogy minden élet értékes, helye van a Világban.

... Az engem néhány éve támogató barátom élete sok egyéb mellett már attól is értékes - noha néha nem hiszi, hogy egyáltalán -, hogy ennyi éve fenntartja az életem, s amíg még tudja, hozzájárul ahhoz, hogy tapasztalni, tanulni tudjak, hogy még nem haltam éhen. Semmit nem von le ebből, hogy ő általam tanul, történnek vele olyan dolgok, jut olyan tapasztalatokhoz, melyekhez visszahúzódó lénye valószínűleg ebben a körben nem jutna.  Gondolom, így lenne ez, bárkit tartana fent.

Húsvéti kívánság

Wagner Csokoládé (Bp-Toronto) megint ilyet írt az éjjel:

"ne sírj, tudod, a te mosolyod a világ egyik tartópillére :)"

... hát akkor szép húsvétot, Világ! 

Átváltozás tanulságokkal

Mandula 13 éves tacskókeverék. Eredetileg hosszú szőrű, ám idén már elviselhetetlenül vedlett, s a kozmetikus az eddigi fazonigazítás helyett azt találta ki, hogy csináljunk belőle rövid szőrűt. Lőn.
Amikor érte mentem, hosszas nyüszörgő nevetéssel követeltem vissza a saját kutyámat. Mert ez a jószág nem az! Ez itt egy kölyökkutya, lakli kamasz. Hosszú fülekkel, nagy fejjel és mancsokkal, gyakori vigyorral a képén. Vidám, fürge, ugribugri, és magától kifekszik a napra, ahová korábban kilökni is alig lehetett. És csak most szembesültem vele, hogy a bőre alatt nincs végig kutya! Haha... Az egész jószág olyan lett, mint egy kissé elfuserált kínai plüss-kölyökkutya, itt-ott anakronisztikusan poros szürke, rövid bundával.

Számomra ez szimbólum: ha megszabadulunk a régi vackainktól, szinte újjászülethetünk.

Családállítástól Himmlerig

Valaha egy teozófiai könyvben olvastam a náci tisztek szűk köréről, akik hindu teológiával és jógával foglalkoztak, az ő hatásukra "fordult" romboló irányba a szvasztika.
A napokban azonban személyesen is találkoztam egyikükkel. Egy kb. negyvenkilós, alacsony, légiesen finom kozmetikuslány jelenítette meg. Ilyet se filmen, se regényekben nem ábrázolnak. Áradt belőle a mágikus erő. Hogy "megteszem, mert megtehetem". Tudja és mondja is, hogy nem tehet meg mindent, de nagyon sokat igen. Talán valóságában se volt hangos, nagy darab férfi, inkább olyan, aki egy pillantásával, halk gesztusával is képes közvetíteni az akaratát. Az erőszak megszokott megjelenési formájától eltérően  személyisége sérülésének, túlkompenzálásnak nyoma se látszott. Mint ki nem csak kívül, de belül, és valódi páncélt növesztett. Nem gonosz, csak érzelmek nélküli. Így indulat nélküli is. És mégis, mindannyiunk háta borsózott tőle. Ugyanakkor tiszteletet ébresztett bennünk. Ő csak az erőt tisztelte, a "töketleneken" hűvös értetlenséggel nézett át, talán csepp csodálkozással, mint a rovargyűjtő, ha valami degenerált példányt talál. Nem világos, hogy alakul ki egy ilyen személyiség, és mi az a hajszál, ami elválasztja a pozitív erőtől, azonban ez az a kérdés, amire - nyilván gyengeségből - mostanában nem szeretnék személyes tapasztalat útján választ kapni.  A történetből pedig az volt számomra a tanulság, hogy a saját családomban is van, lehet még számos olyan szál, amiről még mindig fogalmam sincs, ám ami motiválja az érthetetlennek tűnő történéseket. Tehát ne ítéljek...
Másrészt elgondolkodtatott, hogy egy ilyen csepp országban is hányszor és mily nagyot tarolt a történelem, furán összekuszálva családok és mai nemzedékek életét.
Ugyanezen az alkalmon egy másik, mégpedig ún. csodaállítás nyomán segítőként - nem véletlen, hogy hozzám került az állító személy tálentumainak képviselete - azt az üzenetet kaptam, hogy a boldoguláshoz legjobban a saját képességeimre, adottságaimra mint erőforrásra támaszkodhatom. Vakarom is erősen a kobakomat, hogy a tudomásom szerintiek miképpen  segíthetnek, és még mi egyebek lehetnek azok...

Megtudtam, hogy Hellinger Szondi Lipót megfigyeléseire is alapozott, valamint globális sámántechnikákat "plagizált"... pedig nem magyar származású.

A legutóbbi kinez-oldásból pedig ez maradt meg: a végre helyes irányba állított (korábban fordítva bekötött) megérzéseim segítségével fogom megtalálni az egyenrangú társam, s ezáltal fogok tudni elszakadni jelenlegi függésemtől. Tanuljak meg bízni az intuíciómban, nem pedig agyalni, számítgatni.

(Jelenlegi forrás: http://www.telegraph.co.uk/history/world-war-two/9098525/Nazi-leader-Heinrich-Himmler-a-fan-of-yoga.html)

The Crazy Tour

Medvehagyma-vadászat a Gerecsében, két zarándoktársammal. Végeredmény: négy zacskónyi lefagyasztva, egy pedig  salátának elkészítve.

A túra végén elkezdett havazni, legalábbis valami hungarocell-féleség hullott alá az égből

"Mi a manó?" Lehet, hogy én vagyok? Havazás ellen kapucni...

Itt-ott kerítést is kellett mászni, igaz, odaépített létrán át, ám három nappal egy műtét után, friss varratokkal ezt nem írta fel nekem az orvos. Majd kiderül, van-e a túrának káros következménye, de én nagyon jól éreztem magamat!