Ízek, imák, szerelmek 3. - A könyv

Már a mozi is elbűvölt, nem akadtam fent a hollywoody-as megoldásokon, nem vonták el a figyelmemet . Most azonban megértettem, miféle összevonásokat, átírásokat követel meg a film műfaja. A regény nem csak részletesebb, de igazán jól kalauzol végig bennünket egy lelki átalakulás mély folyamatán. A történet hitelességét pedig erősíti számomra, hogy megtudtam, önéletírásról van szó. Mostanában Teréz Anya levelezése mellett ez a könyv hagy jelentős nyomokat bennem.

Krisna-völgy

Háttal, ám az istenekkel szembe nézve...

Meglepődtem, mikor az az ismerősöm hívott, aki tizenöt éve ki nem állhat.  Megtudta, hogy neten csatlakoztam egy online meditációhoz, s ezt félreértve lelkesen felhívott, hogy menjek, bemutat személyesen a vezetőjüknek. Engem egy híresség és a rajongás sem vonz, valamint nem vágytam soha Somogyvámost látni, azonban ezt az invitálást rendkívülisége miatt jelnek tekintettem, így együtt kirándultam Laár András csapatával. Ő nyaralását felfüggesztve, a helyszínen csatlakozott  hozzánk. Ismerősöm pedig az  utazás egyetlen napja alatt az irántam való rajongás, a csalódás és a megtagadás tüneteit is produkálta. Ez a dinamika is jelzi, hogy érzései nem rólam szólnak. Ámde ne vágjak a dolgok elébe!
A bhakták életmódja számomra idegen, ám értékelem, hogy egy működő, szinte önellátó gazdasági-,  és életközösséget tudtak létrehozni. Iskola a gyerekeknek, árucsere a kinti faluval, gondozott sétányok meditációs pavilonokkal, békés házak tavakkal, patakkal.
Ezekbe a vizekbe szórják halottaikat is, akiket a környékbeli temetkezési vállalkozó hamvaszt el. Apropó temetés! Az istálló felé haladva megtudhattuk, hogy a teheneket saját temetőbe helyezik, és szertartással búcsúztatják távozó lelkeiket. A Krisna-völgyi Tehénvédelmi Központnak nevezett patyolat tiszta istállóban a pár napos borjak és anyjuk szórakoztatását is megoldja a falakon elhelyezett számos védikus festmény, a hangszóróból duruzsoló énekelt mantra. Az EU-szabályokat írók is  megirigyelhetik az állatvédelem eme hangsúlyozott módját. A belépő mindjárt egy  "Karma" c. szoborral szembesül, emlékezetébe vésve, hogy aki öl, legközelebb áldozattá válhat. Mindenesetre a gondoskodás megtérül, mert olyan tehenek is adnak tejet, melyeknek még nem volt borjuk. A zöldségeskertekben és a vermek körül is vannak meditációs pavilonok, hogy az élelmiszerrel munkálkodó szerzetesek bármikor félre tudjanak vonulni egy kis elmélyülésre.
A mintegy 130 fős lakosságból 10 jár most általános iskolába, harminc pedig hamarosan fog. Ebből a számból látható, hogy az önmegtartóztatás nem erőssége az itteni házaspároknak sem. Ám a szép, háromtermes iskolaépület még elégségesnek bizonyul. A falu összközműves, bár egyes családok ökológiai megfontolásból nem vezették be magukhoz az áramot. Néhány tetőn napkollektor vagy napelem látható, ám bizonyára vannak házak, melyekben ennyi kényelem sincs. A lakhelyeket a betelepülők építik saját költségükön, az egyház csak nagyon kivételes helyzetben nyújt némi támogatást. A hallottakat úgy értelmeztem, hogy a végleges letelepedés előtt két év próbaidő áll a jelentkező rendelkezésére.
Az ebéd igen finom volt, nagyobb részt helyi zöldségekből készült, bár csak a csicseriborsót ismertem fel belőle. Rózsalimonádét ittam, ami helyi szirmokból, házilag készült. Mintha friss, illatos virágokba haraptam volna!
A templom európai ízléssel giccsesnek tekinthető, ám annak tudata, hogy sok emelkedett lelkiállapotban levő szerzetes szorgos, szeretetteli keze  festette ilyenre,  széppé varázsolhatja még a mi szemünkben is. Ami nem tetszett, az a hatalmas, díszes, üvegfalú, pénzzel teli adománygyűjtő vitrin éppen az oltár előtt, és a könyvárus pult, ami véleményem szerint  inkább a shop-ban lett volna a helyén.
András tündérfuvolázott, gitározott, mi énekeltünk.  A márványpadlón ülve sem fáztunk, különös módon langyos volt.  Télen is elég csupán gyenge padlófűtéssel melegíteni - tudtam meg egy helyi lakostól.
Ösztönösen helyet foglaltam a középen levő lótuszmintán, s valami nagyon jó erő érzése töltött el. Az oltár fölötti legyezőt is meghúzkodtam, a tradíció szerint kérő imádságot mormolva közben, hogy az istenség, cserébe a szívességért, teljesítse azt. Nem kevés babona van ebben, épp annyi, mint a katolikusok búcsúcéduláiban, búcsúzarándoklataiban, ámde helyben tegyünk a helyiek szokásai szerint... Egyszer csak megláttam, hogy egy szerzetes mosolyogva kukucskált be, majd pár perc múlva néhány társával tért vissza, letelepedtek, velünk énekeltek, zenéltek.

Szép nap volt, örülök, hogy elmentem. Avval együtt volt kerek, hogy reggel a buszon, első látásra kioktatott egy a többiek szemében nagybecsű "esszénus mester": gondolkodjak el azon, miért nem adtam oda a kezem, amikor a felszállásnál segíteni akart? Majd rosszalló tekintettel utalt valami egótúltengésre,  elfordult tőlem, egész nap nem reagált egy mosolyomra se. De ha másképp viselkedik,  se kellett volna magyarázkodnom, hogy azért hárítottam el köszönettel, mert oly boldog voltam, amiért egy néhány napja folytatott gyakorlat következtében térdrecsegés, ízületi fájdalmak és segítség nélkül, rugalmasan tudok mozogni. (E gyakorlatot éppen az invitáló ismerősöm közösségi oldalán olvastam, hála ezért.)  Majd pedig az évek óta összeszokott társaság  térben hozzám közel kerülő tagjai - jó manipulátor módjára - faggattak, volt aki elkapva egy mondatfoszlányt, a hátam mögül előugorva szólt bele, azt hangoztatva, hogy nem véletlenül keveredtem épp ebbe a körbe. Gyógyulatlan és friss sebeim idegen kezekkel való tapogatásától egy pillanatra el is vesztettem a türelmemet. Tolakodó "figyelmüket" szeretetnek hitték, feljogosítva érezték magukat a minősítésre, miszerint  egy kétszeres caminós zarándok életének már rendben kéne lennie, én meg hogy lehetek így kibillenve. Nem kérdeztem vissza, hogy az ő sok éves "spirituális" gyakorlataik vajon miféle eredménnyel jártak, ha még a kioktatásnál, az elvárásoknál és az ítélkezésnél tartanak.... Továbbá hogy lehet az, hogy a fent említett ismerősöm közös barátunkat, akiért ő harminc éven át rajongott, hosszú ideje magára hagyja a bajában. (Épp e barátom jegyezte meg a kirándulás előtt ironikusan, hogy sose akarjam megtudni, kik azok, akikkel éjszakánként együtt online-meditálok!) Hazafelé  az egyik, idősebb útitárs  kinyilatkoztatott, miszerint férjhez kell mennem, ez a túlélési esélyem. Talán nem olvasott, hallott, nincs tapasztalata még a függőségről, meghittségről, felnőtt párkapcsolatról. Sem. Azt is mondta, hogy onnan tudhatom, jó úton járok, ha csupa öröm ér. Hm... Többek között Jób,  Jézus és Teréz Anya se voltak trendi, spirituális hedonisták.

Miközben könnyeimet nyeltem, ráébredtem, hogy sokadszorra ugyanazt a hibát követem el. Önjelölt mestereknek, megváltóknak, szakiknak,  mindenesetre nálam kompetensebbnek remélt embereknek szolgáltatom ki magam - önként, vagy unszolásra -,  a pillanatnyi vagy hosszabb távú megkönnyebbülés, terheim, felelősségem megosztásának reményében. (Olykor még fizetek is nekik!) Olyanoknak, akik többnyire még azt sem látják, tán tagadják is, hogy a saját életükkel alaposan el vannak akadva, és maguk helyett szívesebben kutakodnak másokban, így kompenzálva kisebbrendűségi és egyéb frusztrációjukat.
Én is elkaptam egy beszélgetésfoszlányt, amiben valaki arról mesélt, hogy egy társuk azért nem tudott eljönni, mert a szerelme annyira szereti, hogy inkább megbetegedett, csak ne hagyja őt ott egy napra sem. Ábrándozva mondta, hogy ez milyen szép, tiszta szeretet, hogy így otthon maradtak, s a lány ápolja a kedvesét. ... Nem szóltam bele. Azon viszont elgondolkodtam, hogy én mennyire vagyok rajongó és kiábránduló típus.
Az önsajnálatot félbehagyva, nevetni kezdtem magamban, amikor a mellettem ülő, ámde tőlem tüntetően elforduló ismerősöm lényegében megköszönte aktuális oktatómnak, hogy foglalkozik velem, fogyatékossal, akivel ő már nem bír.
Másrészt én is nagy ítélkező voltam mindig, és hát...  amilyen az input, olyan az output. Szóval nem múlt el a nap tanulságok nélkül.  A szétszórtságomat, lépcsőházi gondolkodásomat azonban ismét sajnálom. Megfordíthattam volna a dolgot, ha eszembe jut visszakérdezni. Nem gondolják-e, hogy  nekik is tanulnivalójuk van avval, hogy épp közéjük csöppentem? Úgy hiszik-e, az evvel a dolguk, amit most  művelnek? Ha humoromnál lettem volna, a "mesélj a caminóról", és a "te hogy meditálsz, mit látsz, mit érzel" típusú kérdéseket is visszacsatolom: "te hogyan szeretkezel?"
"Bandázunk", ez volt a szavuk járása. No igen, ehhez aztán mindegy is, hogy milyen a nyáj, fontos, hogy meleg legyen az akol.

Hogy ezek után megyek-e hozzájuk dalolni,  azt még meglátom. Megfelelni nem tudok, nem is akarok, nem is hiszem, hogy kellene. De az éneklés öröméről nem szeretnék lemondani, most, hogy sok év után ismét megízleltem, tehát - más ilyen lehetőségről nem tudván - lehet, hogy elkezdek hozzájuk szatszangra járni. Aztán majd kialakul. Hiszen a születésemet se fogadta kitörő tapsvihar, senki nem örült, s én hagytam magam ettől a ténytől befolyásolni, hiszen még apró voltam. Felnőve azonban választhatok, akár oda is mehetek a bhajanok öröméért. (...Pál Ferinél hallottam, hogy a fekete bárány családban, közösségben azt jelzi, amely feladattal, tanulnivalóval az adott csoport nem hajlandó szembenézni. )
Lecke feladva: függetleníteni magam mások véleményétől. Csak dalolni, dalolni... vagy táncolni, ahogy Zorba mondaná.

 

 

 

Hajókázni jó

A BKV kishajóin is. Ha elég időt szánunk rá. Az említett vállalat elmúlt évtizedeinek talán legjobb ötlete valósult meg idén. Jó néhány embernek munkát adnak, a nyugdíj előtt  álló kormányostól a pályakezdő matrózig. Hasznosítják a ki tudja mióta szárazdokkban kallódó hajóállományt. Éjszakánként pedig  rendezvények számára bérelhetőek. A képen látható, alumíniumtestű Budavár például egyenesen a hatvanas évekből úszott alánk. S nem utolsó sorban, ha kenyér nincs is, újabb cirkusz van a népnek. Nekem is. Ma ismét vízen jutottam el a Kopaszi Gátig. Napközben  kellemes, tágas körülmények között csurogtam le, majd kapaszkodtam vissza a csodás Dunán, zavartalanul gyönyörködve a világ által irigyelt panorámában.Kiváló találkahelynek is, hiszen két végállomás között majd két óránk van beszélgetni. Ha nem sietünk, hangulatos csak úgy, közlekedési eszköznek is. Csúcsidőn kívül magányos merengéshez is kellemes alkalmatosság.

Mindennapi csodáimból - Meg lehet tanulni repülni

Kórház, onkológia, a szokásos. Ámde egy tíz éve (!) kezelés alatt álló asszonyba botlottam. Mosolygós, nyitott, kommunikatív, intelligens. Már mindent tud a kór és a kezelések fázisairól, ezért az új betegek őt kérdezik a várható tünetekről. Válaszol, de semmi többet nem beszél erről, inkább utazásról, unokákról, az otthon  eltöltött hetekről. S hallgatja a többieket az "kinti" életükről. A puszta léte, és a léte milyensége már vigasz, példa és biztatás a többieknek. Hogy lehet így is, és lehet tíz évig, de tán még tovább is. Ő azt mondja, addig fog élni, míg szükség lesz rá. S hogy megtanulta: amit az ember akar, nem számít, csak az számít, amit a fentiek terveznek el.Meg azt, hogy nem elég másokért mindent megtenni, magával is törődnie kell, magát szeretni, pihenni hagyni, kicsit kényeztetni. A másokért és a magamért... egyensúlyban tartani. Ezt tanítja a gyerekeinek is, hogy ne mindig csak hajtsanak, adjanak maguknak időt élvezni a pillanatot, együtt lenni, örülni.  Nem úgy éli meg, hogy elvettek tőle, hanem hogy kapott csodás tíz évet, és igyekszik jól kihasználni, figyelni a "vezettetésre" és a tanulságokra. Hívő, nem vallásos.  Már rég elengedte az akarást, nem kapaszkodik az életbe.  És jól van. Gyenge szárnyakkal is repül.

Újra szerepcsere "áldozatává" váltam,  én lettem alaposan feltöltve. Utána mosolyra bírtam két nővért, egy hozzátartozót, és még magamnak is maradt egy nagy adag belőle. Néha érdemes halálos betegek közé menni Életért.

Sziget 2012/1. nap - Jé, tán mégis tudok szórakozni?

Szórakozott vagyok alapból is, a "szórakozás" vajon miben más? Sok év szigetezés, koncertjárás után se tudom pontosan. Mindig mindenhol gondolkodtam, nézelődtem, megfigyeltem, szociokulturális tanulmányútként éltem meg az eseményt, még ha énekeltem, táncoltam is.
Az idei hivatalos első napon sem volt olyan tömeg, mint amitől a kétezres évek végén elmenekültem. A Világzenei Színpadnál kezdtem, a Dubioza Kolektiv nevű számomra ismeretlen, méhecskéknek álcázott vadbosnyák zenekar balkáni rockjával. Nem volt rossz, ahogy az idő is pompás, napos de nem forró, mint a hangulat, amit egy holland klezmer-banda tovább izzított. Magam is táncra perdültem. Futás a Petőfi Rádióhoz, Pál Utcai Fiúkra gyűlik a nép. Húsztól ötven évesig szinte mindenki énekelte a szövegeket. A Legelőnél én is bepörögtem, s állítom, az együtt ordításon kívül semmire nem gondoltam. Budapest Bár ugyanitt, a szokásos. Kollár Laci twistelve dalolta világgá, hogy mi volna, ha ő gazdag lenne, és így tovább, szeretem, hogy ennyiféle zenész, akik korábban tán egymás koncertjére se jártak el, együtt zenélnek. Ez még a hétfői posztba is befért volna.
Életem első mojito-ja, finom volt -, közben a Sziget üzenőfalára N. ezt írta a világnak: "Recece". Remélem, okul belőle az emberiség. :) Nekem ennyi bölcsesség se jutott az eszembe, hiszen azon ámultam, hogy mit keresnek szolgálatban levő angol bobbyk a Szigeten. Csudára tetszettek!
Vissza a Világzenéhez, de vajon miért? Tibcsi elmagyarázta, hogy évek óta ide vágynak, nem a Nagyszínpadra. S hogy látott már itt mexikói punkzenekart is, akkor nekik miért ne lehetne, furulyálniuk kéne vagy saruban járniuk? No jó, a Sehol se talállakban van ukulele :) A Fekete Lamournál megint eggyé olvadtam a zenével, és énekeltem, ahogy a torkomon kifért. Gondolat egy szál se. Lehet, hogy már én is tudok néhány percig szórakozni? Vagy mifene...
Pár perc zenehallgatás az Arfika faluban, majd hirtelen ötlettől vezérelve át a Magic Mirrorba. Sok évvel ezelőtt belecsöppentem itt egy beszélgetésbe, most azonban show-műsor nézője lehettem. Nem tudom, hogy fiú-e vagy lány-e akrobata,  tehenészfiúk tűzforró,  erotikus tánckara, s egy műsorvezető-dizőz váltották egymást a színpadon. Utóbbitól az én állam is leesett, a belőle sugárzó  természetes, méltósággal megélt nőiesség mellett a szőke, műkörmös, fitnessben edzett kolléganőm csupán plasztik barbibaba. A transzvesztita meghatározás mögötti tartalmakon azért elgondolkodtam, és persze örültem, hogy a zömében hetero közönség rajongva, tapsolva jár ide bulizni. Maradtam volna én is, ha a felhevült sátorban nem kell  hosszan pipiskednem, hogy a tömeg feje fölött valamit láthassak. Egy laza félnap után, éjjel fél egykor  könnyű léptekkel és szívvel hagytam el a Szigetet. Jó volt.

Közöny

Délután hat óra, metrókijárat, több száz ember jött a felszínre. Arra karikázva figyelmetlenül ráhajtottam egy kőre. A kosárból balra zuhant ki a gyümölcsöszacskó, jobbra meg én huppantam, és senki, de senki meg nem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nemcsak a gyümölcsön, de rajtam is átléptek, és haladtak tovább. Budapest, Magyarország ... Európa.... (?) Szegény emberiség!

Olimpia 2012.

Lőrincz Tamás szégyentől lesütött szemmel kesergett az ezüstje felett. Noha az ország most is csalódott, Vajda Attila tiszteleg a mezőny előtt, melyben utolsó előtti lett, gratulált, hiszen ők azért küzdöttek, ami neki már megvan, hálás a felkészítő csapatának, és elégedett, mert kihozta magából a legtöbbet.
Egy egészséges személyiség örül, ha sikerült a legjobbat adnia magából, és ha evvel még érmet is nyer, az hab a tortán. Ugyanez vonatkozik egy egészséges nemzetre is. Nem visz előre, ha azon siránkozunk, amink nincs (Trianontól aranyéremig), célszerűbb volna, ha azzal lennénk elégedettek, abból építkeznénk, amink van.

Sziget mínusz 1. - Fogunk-e így együtt muzsikálni?

Mínusz egyedik nap, plusz negyvenedik fok. Lassan telik a sziget, ám még elviselhető, szemét is alig. Füvön heverő társaságok kellemesen csevegő csoportjai, családok babakocsival, vidám travik, néhány kisebb sátorban élőzene, bisztrók gépzenéje, nekem elég a fílinghez.

Porondszínpad, Cseh Tamás emlékest. Hatfős zenekar, vokál, Udvaros, Für, Cserhalmi, Kálloy Molnár és a többiek... Két óra libabőrben. Műfaji, világnézeti kavalkád, jobb és bal,  musical és cigányzene, tangó, táncdal és ír kocsmadal, örömzene és dráma. Bereményi ezt jól kitalálta. Für Anikó mint indulót, peckes mosollyal ellenpontozza szegény öreg Somlai Margit történetét, ettől aztán nincs olyan marcona néző, kiben legalább egy pillanatra meg ne állna az ütő. Cserhalmi szétmosott pólóval született Magyarországon, s ebbe a szikár méltóságba mi majd belehalunk. Végül állva tapsolunk, forradalmi tettekről álmodozva, lendületesen lépdelünk át a Nagyszínpadhoz tán kétszázan. Néhány ezren már várnak ott,  következik a Csík zenekar. Némi népzenélés után Hobo, Ferenczi György, Tibcsi, Bródy, Kovács Kati, Szörényi, Lovasi, Presser, saját dalaikon túl Kex és Tankcsapda, egy számon belül - a szöveg, a dallam vagy a ritmus hasonlósága alapján - összeölelkezik mezőségi csárdás és rock-and-roll. Megtanulták egymás és mások zenéit, szövegeit .Bródy csárdást gitározik. Presser nem csak zongorál és klarinétozik, de szólóban népdalt énekel, és Ferenczivel együtt  a gyermekek felfedező örömével szinte végig kísérnek mindenkit. Önkívületben száll valahová felfelé az egész színpad, ez engem is magasabb tudatállapotba repít, amikor bevillan, hogy jaj, botorul bejelentkeztem a  későesti Laár-féle online-meditációra, gondolva, hazaérek, ámde  még itt állok. Sebaj, jó lesz ez így is, akkor hát becsukom a szemem és azt vizualizálom -egyéb lehetőség híján  így, a tömeg közepén -, hogy az ország össz-tudatossági szintje úgy emelkedik egyre magasabbra, ahogy a színpadon levők és a mi katarzisunk olvad eggyé a zenében. Hogy egyszer majd mi is tudunk így együtt muzsikálni. Két és fél óra után úgy tűnik már, kimaradnak a vízcsapból is folyó dalok, aztán mégsem, de az a két csepp  belefér a három órányi áradásba. Köszönet Marton Lászlónak, amiért ezt az estét kitalálta.

Teréz Anya a legendák mögött 2.

1946-ban kapott sugallatot, elhívást az indiai nyomornegyedekbe, s Istenhez- bár nem mint szeretetteli erőforráshoz, de mint tekintélyhez - mindvégig hű maradt, minden kételye ellenére. Micsoda karma, mi mindent kellhetett törlesztenie! A hívás előtt napi közelségben érezte magához Istent, utána azonban 50 éven át elhagyottságot, sötétséget élt meg. Idős korában szívbeteg lett, ami érthető, hiszen nem élt meg érzelmeket, saját bevallása szerint csupán az engedelmesség vezérelte. A hívás és az egyházi feljebbvalói iránt egyaránt vakon. Az első 30 évben nem is tudta, miért van ebben a sötétségben, gyóntatója se értette meg őt, mindig pihenést javasolt neki, mert fáradtságnak vélte az ürességet. Ám az utolsó két évtizedben új gyóntatója támogatásával megértette - bár ez az intellektuális megértés nem oldotta magányérzetét és belső elveszettségét -, hogy evvel a megtapasztalással azonosulhat a keresztfán magányát megkínlódó Krisztussal, és a hitetlenség sötétjében, reményvesztetten élő nyomorgókkal. Így tud az ő szintjükre rálátva, hatékonyan segíteni, s nem föntről lefelé alamizsnálkodni.

A tekintélyelvűség egy függőség, ahol a függő személy egy "hatalmasságnak" adja át a felelősséget, amit maga fél felvállalni. Az alázatosság pedig még nem alázat. És valóban, könnyebbséget jelent az esetleg egész életen át útkeresőkkel szemben, hogy neki "megmondták", mit tegyen. Másrészt azonban éppen e tekintélyelvűség nem engedte, hogy a hatalmas terhet letegye magáról, míg nekünk többieknek legalább látszólag szabad választásunk van ebben.

És mégis, milyen jó, hogy senki nem gyógyította ki belőle a kritikátlan engedelmességet! Utalok itt Pál Ferire, aki szerint a legnagyobb gyengeségeinkből válhatnak a legnagyobb erősségeink. Feltéve, ha e gyengeségek nincsenek eltagadva. Hiszen ha őt magát maradéktalanul kigyógyítják azokból a sérüléseiből, melyek miatt a papi létet választotta... hát ki járna avval jól? Ezen épp kedvenc katolikus papom szokott ironizálni, egy teljes pszichoanalízis és néhány más terápia kemény munkája után. Mindketten "szépséghibáik" felvállalásával, azok előjelét pozitívra fordítva, erőforrásul használva tudtak, tudnak hatékonyak lenni, óriási munkát elvégezni. És nyilván még oly sokan.

Az ebben rejlő tanulságokat magunk vonhatjuk le...

(Forrás most is:Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom! - Vigilia Kiadó)

A könyvtől független, privát megfigyelésem:  A tömeges fogyaszthatósághoz szépítés egy nagyszerű ember értékeit kérdőjelezi meg, ha őt dundi szőke kisgyerekkel ábrázolják, ahelyett, hogy az indiai nyomortanyák szutykos, alultáplált szenvedőinek valóságával mutatnák. Ő semmiképpen se volt az a trendi, spirituálisan hedonista ember, akivé a spirituálisan hedonista tömegek formálni szeretnék a képét. 

 

Ízek, imák, szerelmek- másodszor

Még mindig tetszik ez a film, igyekszem a regényt beszerezni. Nekem ez egy igazi caminós történet, még ha földrajzilag nem is ott játszódik. A mostani megtekintésre valakinek a lekicsinylő véleménye inspirált, szerinte felszínes, amolyan "spirituális turizmus amerikai módra", többet is ki lehetett volna hozni a filmből. Mert mi az, hogy a nő elmegy Rómába fejlődni, de egyetlen templomba se teszi be a lábát, mindössze zabál. Indiában csak egy divatos ashramban meditálgat, Balin pedig egy kiadós vérhas helyett pusztán hólyaghurutot szed össze, azt is a túlhajtott szextől. 
Szerintem kedves ismerősöm annak idején az amerikaiakkal és hollywood-dal kapcsolatos előítéleteit is magával vitte arra a filmpremierre, bár szerinte legfeljebb a Javier Bardem miatti irigység vezérelheti e kritikában.
Mindenkinek más a zarándokútja, ahogy a civil életben is, s nem biztos hogy az elvárások szerint zajlik. Ahogy a templomnak sem kell feltétlenül épületként formát öltenie.  A fenti vélemény számomra hasonlít ahhoz, ahogy korábban én kicsinyeltem le mások zarándokútját, s ahogy most az enyémre legyintenek mások, akik szerint -kimondva vagy kimondatlanul - akkor lett volna sikeres a caminóm (mintha ugyan létezne ilyen fogalom, hogy "sikeres camino"), tehát akkor érte volna meg két ilyen utat "teljesítenem" (már ez a szó sem illik a caminóhoz), ha hazajőve valami nagysikerű üzletet nyitnék, vagy jól fizető állást találnék, de legalább egy gazdag férjet. 
Javier Bardem miatt engem is esz a fene! Mindazonáltal a nő Rómában megtanult lazítani a kontrollon, élvezni a hétköznapi apró örömöket, s bepillantást nyert egy tradicionális, ám működő család életébe is. Indiában megtanult alázattal figyelni mások fájdalmára, bátorítást adni, megtanult valóban barátnak lenni, valamint ráébredt, hogy nem érdemes csak azért benne maradni valami régiben, mert azt már megszokta. (Külön jelzem, hogy többek között az alkoholista texasi pasi mindennapi története igazi mély fájdalmat mutat, nekem másodszorra is összeszorult a szívem). És elkezdett megbékülni önmagával, így lassan másokkal, pl. férjével is. Baliban végre teljesen megszabadult a merev kontrolltól, s úgy került egyensúlyba, hogy merte bevállalni az időnkénti kibillenést. Valamint itt már másokért tevőlegesen is tudott cselekedni. Szerintem egy útra ez épp elég sok. Egy film pedig zsúfolt és értelmezhetetlen lenne több mélységtől, de legfeljebb is egy szűk körben nézett művészfilm. Nem is beszélve az elhangzott, itt-ott hűtőmágnes-, de mégis igaz, és újra meg újra elgondolkodtató bölcsességekről.  

Bándy Kata halála okán

... Sokaknak sajnos: ürügyén. Egy frusztrált nép aktuális igénye szerint képes bárkire és bármire, de mindezek ellenkezőjére is gyűlölettel fröcsögni. Kínos leírnom, hogy caminós "zarándoktársaim",  valamint régi jógás ismerőseim osztják meg közösségi portálon a Gój Motorosok posztjait és szélsőséges lapok cikkeit arról, hogyan kéne az elkövetőt kínhalállal kivégezni, a cigányokat pedig elűzni. És persze a zsidók tehetnek erről is, csak azért, nehogy kimaradjanak valamiből.  Fent említett ismerőseim közül többen szavazatokat gyűjtenek arról, hányan végeznék ki saját kezűleg az elkövetőt. S miközben szidják Amerikát, arra hivatkoznak, hogy még ott is van halálbüntetés. De ha tesznek az Államokra, mit törődnek vele, hogy mi van ott? Ettől  itt még győzhetne a józan ész. Például el lehetne gondolkodni azon, vajon mennyiben vagyunk hibásak egyes rétegek többgenerációs leszakadásában, kriminalizálódásában. 

A halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Még egy bolti lopásnál sem mérlegel az elkövető, hogy ennyi és ennyi büntetésért megéri-e. Minden tettes abban bízik, hogy őt nem kapják el. Az egyszerűbbje pusztán önhittségből, az intelligensebbje meg is tesz ezért mindent. Egy aberrált személyiség pedig még azon se gondolkodik el, hogy elkapják-e, csak megteszi, mert ösztönei hajtják. 

Születés és halál nem a mi kezünkben van. Ha istent játszunk, abból sose jövünk ki jól. A sokak által végigsírt Halálsoron vagy a Táncos a sötétben épp úgy lehetne intő példa, mint az önbíráskodás számos jól-rosszul dokumentált esete, és a történelem. A most nagyszájúskodók közül vajon hányan aludnának jól azután, ha kezükbe adnák a kivégzés jogát és szembe kellene nézniük egy emberrel,  tettesként az ő áldozatukkal? Könnyebb a felelősséget egy apparátusra, egy névtelen hóhérra hárítani. Ugyanakkor nincs kétségem afelől, hogy a szinte már állandósult lincshangulatban most is sokan  önként kezükbe vennék a végrehajtást, mutatnának erőszakkal példát az erőszaknak. De ha már... akkor miért nem hozunk olyan törvényt - az EU-csatlakozás előtt se tettük -, mely szerint az áldozat közvetlen hozzátartozói megnyomhatják azt a gombot, elsüthetik azt a fegyvert, meghúzhatják azt a kötelet? Bízzuk rájuk, hogy felvállalják-e ennek felelősségét, következményeit, hogyan boldogulnak az éjszakáikkal és a nappalaikkal. 

Szomorú, hogy egy fiús apa józan javaslatát figyelmen kívül hagyják a vért kívánók. Igaz, a férfiaknak még mindig kényelmesebb bosszút lihegni, mint minden esetben hazakísérni egy nőt, akivel együtt töltötték az alkonyat utáni órákat. A nőknek is könnyebb a trendhez igazodva egyenrangú vagányt játszani, mint erre kérni a férfiakat. 

Valóban nagyon szomorú, hogy az igazságszolgáltatás nem szolgáltat igazságot - más jellegű ügyekben sem- , és az életfogytiglan többnyire nem tart életfogytig. Ez is azt támasztja alá, hogy ember nem tud jól ítélni, ezért nem adatott kezünkbe az élet és halál fölötti döntés joga. Nem adatott, még ha mi erőszakkal el is vesszük. 

Szomorú, de évente számos hasonló bűncselekmény történik, amely nem kavarja így fel az országot. Talán az áldozat nem volt ilyen bájos, és az elkövető nem kreol bőrű. 

Kata kedves arcából nem a bosszúvágy sugárzik. Nyugodjon békében! 

Mindennapi csodáimból

Mester utcai Praktiker, fáradt, afrikai péntek délután. Speciális szemes csavart keresek sikertelenül. Közelemben egy eladó  veszélyesnek látszó  külsővel bíró  családdal foglalkozik, láthatóan előítélet nélkül, szakértelemmel gondolkodik velük és még helyettük is, sürgölődik köröttük mint egy vidám, kertésznadrágos, pocakos manó. Szemüvege előtt még egy nagyítót is tart, úgy vizsgálja az apró címkéket. Miután megbizonyosodik róla, hogy minden felmerült kérdésükre, gondjukra talált megoldást, hozzám fordul, majd ugyanez ugyanígy. Hirtelen úgy érzem, szívesen rábíznám úgy általában minden problémámat. Természetesen kerül szemes csavar is. Kicsordul belőlem a megjegyzés: úgy látom, a helyén van, nagyon neki való ez a munka! Mosolyogva válaszol, hogy csak  hó végén szomorú mindig. Áh, mondom, sebaj, örüljön hogy van hol sürgölődnie. Felnevet, kezicsókolommal búcsúzik, és már szalad is, tanácstalanul téblábolóknak segíteni.
Olyan  jó helyén levő, munkájukat örömmel végző emberekbe botlani!

Teréz Anya a legendák mögött 1,

Élete utolsó 50 évében nem hitt, nem szeretett, még Isten és a saját lelke létében is kételkedett, máskor pedig lelki szárazságról beszélt a gyóntatóinak, mégis felkelt minden reggel, mosolyogva tette a dolgát nyomor, bűn és reménytelenség közepette...  Saját megfogalmazása szerint pusztán régi ígéretei iránti engedelmesség vezette.  És másoknak adott hitet, Istent, szeretetet, amiben neki nem is volt része. Képmutatónak gondolta magát, hogy mit beszél ő Istenről, hitről, szeretetről, amikor ezek benne sincsenek. Rosszul tette volna?


(Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom! - Vigilia Kiadó)

Lábnyom

Tizennyolc évvel ezelőtt egy évre házat béreltem egy apró baranyai falu szélén.
Most hétvégén sms érkezett:"Nagyon hiányzol, kérlek jelentkezz! Rózsika" Sim-kártya cserék miatt az üzenet nehezen, de végül eljutott hozzám, csak a telefonszám veszett el. A szomszéd faluban levő jegyzői irodában érdeklődtem, s aki felvette a telefont, letegezett, mert emlékezett rám, és Bori kutyámra, akit állítása szerint még etetett is annak idején. Nem emlékszem, csak arra, hogy a helyi állatorvos olykor fél disznót hajított át a kerítésen távollétemben, "kényszervágott", Borinak címezve.
Beköltözésem első napján könyvből próbáltam kertészkedni, s az egyetlen - rendetlen portán élő elhanyagolt külsejű - szomszédomtól kértem ehhez  sarabolókapát. Tíz perc múlva már alternatív színházakról beszélgettünk a kerítés két oldalán ácsorogva... Másnap a fél falu fölösleges paradicsom- és paprikapalántái nálam landoltak az ő közvetítésével. Általa váltam hisztérikus kutyafóbiásból kutyabaráttá, neki köszönhetem "A Kutyámat", a csodálatos Borit. Éjszakákon át hallgattuk a Bartók Rádiót a TSZ portáján, és így tovább...
Ennyi év után emlékeznek, s a jegyzői irodában nyomban megadták régi szomszédom telefonszámát, noha hosszas magyarázkodásra számítottam. Hallottam, hogy örülnek nekem. Besétálunk mások életébe, s nem is sejtjük,  hogy mély nyomot hagytunk. Pedig sose tudhatjuk. Micsoda felelősség!

Az idei Caminóm dióhéjban

"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkoznod kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, Te úgy is érzed. Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka emléke, évek vagy egy élet. Ott van és Te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit: valahol egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok egy finom kis szállal kötözve. Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhet Veled..."

(Forrás: Egy közösségi oldal, szerző megjelölése nélkül)

Találkozások a Camino Primitivo-n és Camino Fistera y Muxia-n

Üzenet egy közösségi portálon, út előtt (tervezet)

"Köszönet

Szeretném hálámat kifejezni azoknak a zarándoktársaknak, barátoknak, ismerősöknek, akik nehezen nélkülözhető fillérjeikkel (aki cipőre valóját adta, szalad tovább az ócskában, annak angyalszárnyakat kívánok), szolgáltatási díjukról lemondással, felszerelési tárgyakkal, váratlanul felbukkanó jókívánságokkal, tanáccsal, bíztatással, lelkigondozással támogatták a  felkészülésemet.

A "fapados" úthoz szükséges összegnek a másik fele nélkül indulok el, egészségi állapotom se szerepel a támogatott opciók között Alexandra Halász kacagtatóan okos cikkében (http://www.harmonet.hu/ezoteria/58238-camino-a-gyakorlatban.html), ezért ha valamilyen okból odavesznék - feltehetően valahol Barcelona vagy a Primitivo környékén - , emléktábla kihelyezésével végrendeletileg W. Bea csoki- és szómágust bízom meg. A feladat - legjobb szándékaim szerinti okokból kifolyólag  - másra át nem ruházható. Megkérem tisztult lelkű zarándoktársaimat, hogy arra járván, a szokásos kavicsgúlákat ne mulasszák el jó szívvel gyarapítani. Gondoljatok arra, hogy az Útról eltávozni mennyivel bíztatóbb a jövőre nézvést, mint például a négyes-hatos villamos alól :)

Köszönetet mondok azoknak a  zarándoktársaimnak is, akik segítségkéresemre játszmákkal reagáltak. Inspiráló út volt  ez is. 

Minden jót kívánok azoknak, akik most járják az Utat, vagy most készülnek fel rá. Amint a kedvenc zarándok-íróm mondja, a közértig vezető út is lehet Camino. 

A.-nak nagyon köszönöm a kedves elnevezést is :)

... Buen Camino Panda"

Mindennapi csodáimból... és mindjárt kettő is

Stand up comedy a 109-es buszon

Péntek délután, mogorva, fáradt tömeg... a fél óra várakozás után begördülő, teli buszon is. Le senki, fel annál többen szálltunk. Az ajtók nyitása, csukása a továbbiakban tömegbe ütközött. A kezeimben levő csomagok összeakadtak egy asszonyéval, összenevetünk, hogy sebaj, most fogja mindenki a hozzá közelebb levő szatyrot, aztán a végén majd kibogozzuk. A nálam levő azálea bokor száz virágjából a fele lesajtolódott a tömeg nyomása alatt, akkor meg azon nevettem kínomban, hogy csak a csupasz zöldet fogom hazavinni. A kátyúkon nagyokat huppantunk, az egyik utas megjegyezte, hogy nincs mibe kapaszkodni. Szép szimbólum ez - ironizálok- , lassan valóban nincs kibe-mibe kapaszkodni, meg kell tanulnunk a saját lábunkon állni. Illetve egymásnak vetni a hátunkat, megtartani egymást. Különben is, örüljünk, hogy van még BKV. A szatyraim egy részét fogó utastárs mosolyogva beszólt, hogy ha adnak neki egy biciklit, lemond a tömegközlekedésről. Nekem van kerékpárom, de ha kapok egy pár lúdtalpbetétet, szívesen elgyalogolok - válaszoltam. Elhízott nemzet vagyunk, kormányunk megajándékoz bennünket egy ingyen fitness-bérlettel. Ekkorra már nem csak a kátyúktól, de a jókedvtől is hullámzott az utastér elülső fele.

Hát így. Ha nem vesszük elő a humorérzékünket, megbuggyanunk. Ma, ezen a buszon valahogy épp a megfelelő emberek, éppen megfelelő állapotukban kerültek össze egy kis nevetésre.


Sokszínűség

Szerintem a "bocskai" gyönyörű viselet. És szeretem a zsidók kultúrateremtő erejét, életrevalóságukat. 
Nem lájkolom sem Orbánt, sem Gyurcsányt, nem tennék ilyet egy politikussal sem (no, talán kivétel a Göncz Árpád, a nagyapakomplexusaim miatt :)).
Sajnálom, ha egy ruha mást jelent, mint ami, és azt is, hogy már nem tehetek fel kokárdát március idusán, ha nem akarom, hogy besoroljanak valahová, ahová én nem szeretnék besorolódni. Nem hiszem, hogy minden jó, ami zsidó, balos, konzervatív, népies, urbánus, ősmagyar, liberális (van, volt nálunk egyáltalán ilyen?).
Nagyon szeretem - a szélsőségek, és ígéretek nyomában gondolkodás nélkül sodródók kivételével -, ha mindenféle emberek megtisztelnek látogatásukkal, meghívásukkal, úton-útfélen beszélgetésükkel, és arról folyik a szó, ami összeköt, nem arról, ami szétválaszt. Egy évszázadok óta, máig darabokra hasadtan létező nemzet tagjaként engem ez tanít, felemel és gazdagít.

Szünet a szünetben - Teréz Anya nyolc tanácsa nyomán

(Mert összegyűlt ez meg az, ami nem szeretne a fiókban maradni. ;))

"Az emberek oktalanok, logikátlanok, egocentrikusak, -nem számít, te szeresd őket! 

Ha jót teszel, azt mondják, számításból teszed, -nem számít, tedd a jót! 

Ha célkitűzéseid megvalósításáért küzdesz, hamis barátokat és igaz ellenségeket szerzel, -nem számít, tedd a jót! 

A jóra, amit teszel, holnap már senki sem emlékszik, -nem számít, tedd a jót! 

A becsületesség és az őszinteség sebezhetővé tesz, -nem számít, légy nyílt és becsületes! 

Azt, amit évek alatt felépítettél, lehet, pillanatok alatt romba döntik, -nem számít, Te alkoss! 

Ha segíted az embereket, megbántódnak, -nem számít, Te segítsd őket! 

A legtöbbet adod önmagadból, és beléd rúgnak, -nem számít, Te add magadból a legtöbbet!"

...És ő önmaga és a feladata iránti hitehagyottságával, frusztrációival együtt naponta felkelt, elindult a dolgára. Képes volt a korlátain felülemelkedni.

http://jezsuita.blog.hu/2010/03/12/terez_anya_egy_szerzetesno_titkos_levelezese

Mert a fény és árnyék mindig együtt jár, még ha a polaritás törvényét az ún. "pozitív gondolkodás" leple alatt szerenténk is olykor elfeledni. Sokszor írtam már, hogy véleményem szerint nem a valóság szépítése vagy tagadása visz előre, hanem az elfogadás és felülemelkedés. 

Ismét búcsú

Újra, immár másodszor búcsúzom. Első alkalommal majd egy évre, ám ahogy akkor, most sem tudom, egy időre-e vagy végleg.
Írásaim íve hiányos volt, sokat mutattam, ám több, amit idő, kedv hiányában vagy más korlátok birtokában nem. Blogomat, s ezt az életszakaszomat három dalban tudom megfogni.



Köszönöm, és jó utat kívánok azoknak, akik olvastak, és azoknak, akik inspiráltak, tanítottak!

Egy év eleji történet emléke

Könyvet írt. Azt hiszi, az a küldetése, hogy mindenkivel megértesse, ki kell szállni "a rendszerből".

Én pedig úgy viselkedem, mintha az lenne a küldetésem, hogy mindenkinek tükröt mutassak, annak aki nem akar szembesülni, az orrát verjem bele.
Egyikünk sem méri fel a másik felet, hogy az hol tart éppen, milyen személyre szabott megközelítéssel lehet őt egy cseppet a fejlődés irányába segíteni. Csak szajkózzuk a saját sémánkat.
(Ahogy anno a tanárom is ezt tette velem. A legtöbb emberrel együtt a felsoroltak, köztük a Maffiavezér és jómagam is: a szükségleteink szerint választunk. Ki az aki bennünket szeretni, boldoggá tenni tudna, de legalábbis valamely igényeinket kielégítené, nem aszerint, hogy mi kit akarunk és tudunk is szeretni, s ha boldoggá nem is, de egészebbé tenni.  No szép találkozások ezek... A tanárom és a címben nevezett, hamarabb fordul tűzzel-vassal külső "ellenség" felé, mint hogy a szükséges, ámde nehezebb belső munkát magukon elvégezzék. De sokunknak van hasonló hajlamunk!)

"Légy Te az a változás, amit a világban szeretnél látni." (Gandhi)

Megtapostam. Közvetve, de kegyelemért könyörgött, ám én nem hagytam annyiban, mert élveztem a fölényt. ... Már megint visszaéltem a (csekély, ám övénél nagyobb) tudás hatalmával.

Odadobtam, hogy miért jajong, hiszen csak az egója sérülhet, az meg hadd sérüljön, és tanuljon abból, hogy megmutatom a gyenge pontjait, hol kell leépíteni azt. Ugyanúgy, ahogy szerinte azért jó, ha a szüleit zargatják az ő adósságáért, mert legalább ők is ráébrednek, hogy ki kell szállni a rendszerből.
Csakhogy ő se saját jószántából szállt ki, hanem kipottyant. És azóta menekül. Arról prédikál, hogy meg kell tanulni elengedni... közben pedig nem elenged, hanem menekül a felismerés, a szembenézés elől, hogy miért is hullottak ki a kezéből dolgok.
Úgy beszél azokról, akik nem osztják a világnézetét, hogy "Ti". Így, fentről lefelé. "Ti, akik lefekszetek a rendszernek..."- elfelejtve azt, hogy akik az ő életben maradását segítik, azok benne vannak a rendszerben, ezért tudják őt támogatni, és evvel a mentalitással éppen őket nézi le.
Két korai, még a könyve iránt rajongó telefonbeszélgetés után eldöntötte, hogy én vagyok számára "Az Igazi", s csak arra vár, hogy erre én is ráébredjek. Én pedig szeretek a felszín alá nézni, mielőtt...

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Ő ítél, és én is ítélek. Pl. őt.
Bár csak az egónk sérülhet, ez mégsem mentség arra, hogy egymást rugdossuk. Mert a következményeket mi viseljük."Ne árts!" De én ártottam. Gyógyítatlan sérüléseim miatt nem tudtam egy fokot sem eltéríteni a sejthető pályajaívétől, attól, hogy sokakat ámító áltanító váljék belőle, aztán még ki tudja mi. Ellenben megerősítettem abban, hogy az emberek, a világ ellene van. Emiatt is lelkiismeret-furdalást érzek. Felelősek vagyunk azokért, akikkel találkozunk. Természetesen nem az életükért, de véleményem szerint olyan mértékben, amennyire összekavarodunk, mindenképpen.

"Élj és cselekedj úgy, mintha minden tőled függene, ám ugyanakkor tudva és örvendezve azon, hogy ez nem igaz." (Lucia Della Seta)


Úgy hiszem, a fejlődésemet nem csak az jelzi, hogy mit teszek meg, hanem az is, amit már nem. Nem kellett intim közelségbe kerülnöm egy hamis prófétához, elég volt két találkozás és sok óra csetelés újra megtapasztalni azt, amit nemrég egy maffiavezérnél már tudatosítottam.  Mégpedig, hogy mennyire hasonlítok, és hasonlítanak mások is... Mind hasonlítunk.

Üzenet palackban

“Ked­ves Utó­kor, ha nem let­te­tek igaz­sá­go­sab­bak, béke­sze­retőb­bek és álta­lá­ban véve értel­me­seb­bek, mint ami­lye­nek mi vagyunk (vol­tunk) – no, akkor vigyen el ben­ne­te­ket az ördög. Ezzel a jókí­ván­ság­gal mara­dok (marad­tam) tisztelettel:Albert Einstein.”

(Egy idő­kap­szu­lá­ban elhe­lye­zett levél 1936-ból.)


Vicces és szomorú...

"...itt az ördög, de nem visz el..." - ezt meg a Sziámi mondja. Miért vinne? Jól megvagyunk itt együtt, összecuccoltunk vele. 

Mindennapi csodáimból: zarándokszellem

Szeretem a látszólag össze nem illő dolgok mégis összesimulását. Ma például azt, hogy egy szétszakadt országban két ellentétes világnézetű, eltérő generációbeli ember (egy konzervatív huszonéves srác, meg jómagam) békésen tudott együtt vacsorázni, négy órán át fűzni a szót emelkedetten, kacagva, szomorúan vagy izgatottan. Szeretném azt hinni, hogy ez a Camino hatása... de sajnos nem hat mindenkire így az Út. Ezért még inkább értékesek az ilyen alkalmak. 

Hát valahogy így zajlik a megvilágosodás

A mókusok előbb angyalok kötényébe pottyannak...

... majd Buddhával beszélgetnek :)

Másképp el se tudom képzelni.