Kórház,
onkológia, a szokásos. Ámde egy tíz éve (!) kezelés alatt álló asszonyba botlottam.
Mosolygós, nyitott, kommunikatív, intelligens. Már mindent tud a kór és
a kezelések fázisairól, ezért az új betegek őt kérdezik a várható
tünetekről. Válaszol, de semmi többet nem beszél erről, inkább
utazásról, unokákról, az otthon eltöltött hetekről. S hallgatja a
többieket az "kinti" életükről. A puszta léte, és a léte milyensége már
vigasz, példa és biztatás a többieknek. Hogy lehet így is, és lehet tíz
évig, de tán még tovább is. Ő azt mondja, addig fog élni, míg szükség
lesz rá. S hogy megtanulta: amit az ember akar, nem számít, csak az
számít, amit a fentiek terveznek el.Meg azt, hogy nem elég másokért
mindent megtenni, magával is törődnie kell, magát szeretni, pihenni
hagyni, kicsit kényeztetni. A másokért és a magamért... egyensúlyban
tartani. Ezt tanítja a gyerekeinek is, hogy ne mindig csak hajtsanak,
adjanak maguknak időt élvezni a pillanatot, együtt lenni, örülni. Nem
úgy éli meg, hogy elvettek tőle, hanem hogy kapott csodás tíz évet, és
igyekszik jól kihasználni, figyelni a "vezettetésre" és a tanulságokra.
Hívő, nem vallásos. Már rég elengedte az akarást, nem kapaszkodik az
életbe. És jól van. Gyenge szárnyakkal is repül.
Újra szerepcsere
"áldozatává" váltam, én lettem alaposan feltöltve. Utána mosolyra
bírtam két nővért, egy hozzátartozót, és még magamnak is maradt egy nagy adag
belőle. Néha érdemes halálos betegek közé menni Életért.
Abszolút egyetértek. :)
VálaszTörlés