Bükk, Szentlélek

Négy nap elvonulás. Három nap hallgatás (mauna), és teljes koplalás - nekem már az előző három is önkéntes léböjttel telt. Többségünk negyven napja nem evett húst, ez számomra a diabéteszem és cölikáliám miatt nehezen, de azért tartható volt. Néhányan a felkészüléshez ajánlott meditációs gyakorlatokat is elvégezték, én nem szántam erre időt.

Jó időben voltunk jó helyen, ezt igazolta a végig kitartó napfény és éppen kellemes meleg is. A szállásul szolgáló Turista Park fabútoros, napkollektoros gerendaházai barátságosak. Egy mongol család nyaralóként használt - és számunkra átengedett - jurtája szolgált közösségi térként, meditációs színhelyként, így végre belülről is láthattam egy ilyen építményt. Alvóhelyül nekem egy tizenöt ágyas, mégis kényelmes lányszoba jutott, ahol a többiek matatása mellett a fáradtságtól éjjelente egy szempillantás alatt álomba zuhantam. A szaunaház kipróbálására se erő, se idő nem került.

Kedves, segítőkész - vagy a körülmények hatására erre az időre ilyenné váló - emberek a csapatban, legtöbbüknek a nevét se sikerült megtudnom.

Érkezésünk délutánján rövid meditáció, majd - a későbbiekhez képest - könnyű, talán hat kilométeres kirándulás, jelzett útvonalon. Visszafelé, kissé meredeken kaptatva fel, asztmás rohamomat sikerült légzéskontrollal észrevétlenül rendbe tennem. (Óvatlanul nem vittem magammal e sétára inhalátort.) Ó igen, még délben, Miskolcon a patikában kezdtem a hétvégét, kiújult lumbágóm miatt.

A délutáni sétán barlangra találtunk, egyenként bement mindenki, és elfojtott félelmei átélésével verekedte ki magát. Kinek szülőcsatornába szorulást, kinek a pokolba csúszást, kinek klausztorfóbiát idézett meg. Nem akartam bemenni, nem éreztem feladatnak. Rábeszéltek, de valóban nem történt semmi, ez nem az én problémám volt.

Annál inkább a napirend! Ébresztő 5.30., egyórás moccanatlan meditáció 6-7 között, torna a szabadban 8-ig, fiúknak futás fel a hegyre, lányoknak napozás, teázás. 9-től közös túrázás 3-4 óráig, utána rövid meditáció és szabadidő, majd ismét meditáció, és fekvés 11-kor.

Fáradtan érkeztem, így első este azon gondolkodtam, hogy a hajnali kelést mellőzni fogom. Ám minden reggel arcom cirógatásával ébresztett egy szobatársam, ez elég meggyőzőnek bizonyult. Térdporckopással, rosszul záródó csigolyákkal, szétszórt figyelemmel, kattogó elmével - a húsz évvel korábbi tapasztalatomat megerősítve - még mindig nem ment meditáció, sőt a mozdulatlan lótuszülés sem. Az alkalmankénti, cd-ről vezetett meditációt, az engem egyébként érdeklő jóga nidra instrukcióit pedig igazoltan sérült hallásommal egyszerűen nem is értettem.

Az első hosszú túra elkerülte a turistajelzéseket. A túravezető minden hegyre - köztük a térség két legmagasabbjára - úttalan utakon szökellt fel, mi pedig négykézláb másztunk utána. Lefelé többnyire nadrágféken - az enyém el is szakadt -, állva képtelenség lett volna. Minden előttünk álló sziklára tíz körömmel másztunk fel, lábujjhegyen vagy sarkunkra támaszkodva bukdácsoltunk le. Egy harmadik hónapban levő kismama izzadva, de tiltakozás nélkül gyalogolt velünk, csak a böjt alól volt felmentve.

Egy patakon csak három kidőlt vékonyka fatörzsön lehetett átjutni. A két szélső mozgott, gurult, csak a legkeskenyebb középső mutatkozott stabilnak. Tudtam, hogy muszáj nekimennem, mégis sokáig toporogtam. Nem vagyok egyensúlyban, ezért nincs egyensúlyérzékem. Reszketve, de végül száraz lábbal átjutottam.

Néhányan - e célra megengedetten felfüggesztve a maunát - ordítva vagy morogva szitkozódtak, dühöngtek a túravezetővel vagy magukban az erőltetett tempó, az eltúlzott távolságok és emelkedők miatt. Bennem nem volt harag, bár szinte mindenhová utoljára értem fel, így nekem jutott mindig a legrövidebb pihenőidő. Nem volt rohamom felfelé, és nem nyílalt a térdem lefelé. Penészes avarban csúszkálva se aktiválódott az asztmám. Kullancsból csak egyet szedtem össze. A kimerültség egyfajta meditatív állapotot hozott számomra, lecsendesült az elmém, életem egy-egy a szerelmemmel, munkámmal kapcsolatos felismeréssel gazdagodott. Ezek, valamint a páratlan látvány, a csúcsra érkezés győzelmi pillanatai kárpótoltak. Erős motiváció volt az is, hogy ha ezt nem csinálom végig, hogy fogom nyáron a Camino-t? Este azonban azt gondoltam, felkelek másnap hajnalban, de a közös túrára nem megyek, majd elkirándulgatok én magamban. Aztán eszembe jutott, hogy üzlettársamnak nem akaródzik helyettem kinyitnia szombaton, és ha én most nem lépek ki a komfortzónámból, hogy várhatom el, hogy ő megtegye? Tehát másnap ismét tortúráztam. Egy kiterjedt sáros területen szintén kidőlt fákat fektettek le az átkelés könnyítéséül, én mégis inkább a sarat választottam félelmeim legyőzése helyett. Pedig a gerendák csak néhány centivel feküdtek magasabban a talajszintnél. Meccsoda szimbólum! Ugyanekkor végignézhettem, ahogy egy mozgásában szintén korlátozott társam elsántikál egy mély szakadékhoz, és az azon átvezető fatörzsön biztos lábbal balettozik át. Számára ez volt az erőpróba, amit keresett magának. Aztán mindannyiunkat szétküldtek az erdőben, hogy egy órát magunkban legyünk. Ez sem jelentett számomra kihívást. Ám milyen bolond az ember elméje: ahogy keresgéltem, hol lennék szívesen, egy sziklán akadt meg pillantásom, és most, hogy nem kellett, felmásztam rá! Létezése óta talán egyetlen emberként, hiszen sem szem előtt nem volt, sem a profi szilamászóknak nem jelenthet kihívást. Gurultak a kövek és a földdarabok csúszkáló lábam alól. Meztelen napozással töltöttem az időt, jól esett megszellőztetni a múlt nyár óta befülledt testemet. Majd az utat közösen folytatva újabb kidőlt fákra bukkantunk. Az egyik másfél méter magasan húzódott a talaj fölött, és a túravezető ismét feladatot látott benne. Egyenként felmásztunk rá, és háttal a mögöttünk álló hat fiúnak, hátradőlve elengedtük magunkat, ill. aki kérte - én is - kissé meglökték. Már az első pillanatban felismertem a nekem szóló kihívást, hiába no, nem megy nekem a hit és a bizalom. És mivel nincsenek véletlenek, bizalmatlanságomban nem elnyúltam, hanem összehúzódtam, így teljes súlyommal épp annak a társamnak karjaiba zuhantam, akivel tisztázatlan konfliktust érzékeltem. Nesze, megérdemelted - gondoltam én, ám hogy ő mit gondolt, nem érzékeltem, mivel az átélt trauma feszültségét ösztönös ordítással vezettem le. Aznap rövid szabadidőmben lesétáltam a pálos kolostor romjaihoz...

Negyedik nap húsvét vasárnap, böjt- és csendtörés a hajnali meditáció után. A zárókörnél külön elismerést arattam, amiért gyakran lázadó, alázattalan makacsságom (nesze nekem térd-, derék- és nyakfájás), számtalan fizikai nyavalyám mellett végigcsináltam. Én pedig megköszöntem a táborvezetőknek, hogy felelősséggel figyeltek, nem dőltek be ezeknek, hiszen ismét bebizonyosodott, hogy minden fejben dől el, és hogy mindannyian többet bírunk ki, mint amennyit gondolnánk. Aztán legyűrve a gazdagokkal szembeni szorongásaimat, szembenéztem étteremtulajdonos tábortársammal, elhívtam egy sétára, ahol "letéptem a fejét". Jól esett, és nevetve váltunk el. Tudvalevő, hogy az ember élete a komfortzónán kívül kezdődik.

Nőnek lenni egy izgalmas életkorban

Nemrég zumba-óra után az öltözőbe toppanva hallottam, amint egy lány mesélte hogy egy néni ugrált mellette a teremben. Én voltam az. Zavarba jött, ám csak legyintettem nevetve. Most hallottam először ezt a szót magammal összefüggésben.

A napokban férfiszomszédaim rólam pusmogtak, hitetlenkedtek a koromon, és egymásra kacsintva megjegyezték, ahhoz képest milyen jól nézek ki.

Néhány héttel ezelőtt az Andrássy úton ebédeltem a kedvesemmel, szemben két extravagánsan öltözött srác ült, időnként átkukucskáltak. Én azt gondoltam, lám egy meleg pár. Ők azt gondolták, nocsak, a magát jól tartó idős pasi elhozta a fiatal szeretőjét. Meglepődtem az arcukról tükröződő gondolaton, aztán mulattam rajta, végül megtetszett. Vagy két évtized után ismét lehetek valakinek a túl fiatal szeretője.

Kedvenc Maffiavezérem -miután elmeséltem neki a születni vágyó, végül engem elhagyó lélek történetét - megjegyezte, hogy bár ő dédapa lehetne, és nehezen nemzhetne gyermeket, a kis kezdemények háromszor elalszanak, mire célhoz érnek, azért én is nagymama, s nem épp a legoptimálisabb kismama korban vagyok már. Nocsak, erre se gondoltam még! De most, hogy mégis ... voltaképpen mulatságosnak találom.

A végletes vélemények hallatán akár össze is lehetnék zavarodva, de nem vagyok. A külsőm mindig sokkal szerényebb mértékben, vagy éppen egyáltalán nem érdekelt a pszichémhez képest. Most legalább az életkorommal nincs bajom. 24 évesen nem szerettem nőnek lenni. A 25. születésnapomat egyenesen végigsírtam egy társaság közepén, mert nem végeztem el mindazt, amit az életpályámra terveztem. Ha-ha! Nos, az álmaim javát máig nem értem el, de végre szeretek nő lenni! Magam számára is meglepetés, hogy ezt az állapotomat jelentős részben a helyi maffiavezérnek köszönhetem. És jól szórakoztam azon az elképzelésemen, hogy ő már ötven évvel ezelőtt a kedvenc parkom ugyanazon sarkán csókolózott, ahol nemrég velem az autóban. (Utóbb kiderült, hogy nem pontosan, mert Fenyő Miki bandájával a Zsákhordó szobrához jártak.) Én élvezem e hosszú praxis hasznát.

És mivel legalább egy területen meg tudom már élni életem két kulcsminőségét, az alázatot és az önbecsülést, 44 évesen élvezem, hogy nő vagyok.

Kőbánya-alsó, virágváros

Ablak a tavaszra

A pergolára majd csak felfut a szőlő...

Kertem, virágom... Egy falat bekerített kert, egy csepp természet a kőrengetegben, és a remény, hogy néhány év alatt benő mindent a zöld. Szőlő, lonc, kúszórózsa, füge, egy parányi veteményes.

Vonzások Törvénye

A helyi maffiavezér saját bevallása szerint már erkölcstelennek született, nálam huszonegy évvel korábban. És kapitalistának: "Városmajori Szanatórium, 200 dollár, virágerdő". Az apja is kapitalista volt. Kádermúlttal nem bírván, a protekcióval elvégzett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen uv-t uv-re halmozott, mivel aranyifjúként a Fenyő Mikivel bandázott, másrészt már akkor se hitt az ott tanítottakban.Magam a kádári "fridzsider-szocializmushoz" képest is szegénységből, napszámosok, gyári munkások, cselédek sorából jöttem.Önbecsülésünk még sincs egyikünknek sem, nem szeretjük önmagunkat. Ő egoizmussal és hedonizmussal palástolja, én egoizmussal és önpusztítással. Kettőnk erős egója mellett az alázattalanság is közös. Ő se akar szürke eminenciás lenni, én se... és persze mindketten azok vagyunk.

A Vonzások Törvénye kimondja, hogy a hasonló hasonlót vonz. És ez csak látszólag mond ellent a közvélekedésnek. Mert a felszínen valóban a látszólagos ellentétek vonzzák egymást, ám mindig kiderül, hogy a mélyben az azonos gondolati sémák.

Egy születni vágyó lélek

Éva Míra.

Talán megfogant március 21-én, talán nem, ám biztosan itt járt a közelemben. Aznap épp csak beköszönt az aggodalom egy kis időre, be nem fészkelte magát hozzám. Harmadnap a helyi maffiavezérrel reggeliztem a közeli kávézóban, kínálására mosolyogva reagáltam, hogy "mi van, eteted a gyereket?", és magamra gondoltam, ám ő a hasamra tette a kezét, és megkérdezte, hogy "melyiket?". Pedig nem tudta. Következő napon egy mit sem sejtő, vékony alkatú szomszédom elhozta egy régi kismamanadrágját, felmérte, hogy az én termetemre éppen jó lesz, ami neki az első hónapokban, s  jó minőségű nyári anyag, miért ne hordja valaki, otthon meg csak útban van. Valóban, szinte rám öntötték, erre tréfás megjegyzést tett arról, hogy talán másállapotban vagyok. Később a másik boltszomszédom viccelődött - mit sem tudva a nadrág esetéről-, hogy majd jön egy kicsi maffiózó, és ordítani fog, mint az apja. A legjobb barátom is épp ekkor mesélte félig-meddig komolytalanul, hogy szerelme gyereket szeretne, és mivel nekik nem lehet, az én méhemre pályáznának. Mintha mindenki babát akart volna beszélni a hasamba. Ő valamivel később, mikor megtudta, hogy talán valóban, újra felhívott, és komolyan azt mondta, hogy ne aggódjak, támogat, megoldjuk, legfeljebb mi ketten felneveljük. Felemelő, csodálatos beszélgetés volt.

Korábban soha nem tapasztaltam hasonlót. Így hát elkezdtem barátkozni. Aztán újabb felismerés: egy gyógyítóm által épp március közepe táján előírt napi gyakorlatban a saját, egykor megfoganni ódzkodó lelkemet kell szeretettel a világra hívogatnom, a gyermekkori becenevemen szólongatnom. Meglehet, hogy evvel egy másik, most születni vágyó lelket is behívtam?

El is neveztem a lelkecskét, aki három hét alatt megszelídítette a "nem akarok gyereket, mert csak tönkretenném mindkettőnk életét" és a "jaj, hogy vetessem el, hogy éljek utána a gyilkosság tudatával" kezdetű, több évtizedes gondolatfutamaimat. A keresztségben kapott - nem használt - nevemet és a csodát adtam neki.

A napokban megsirattam. Akár a méhemben volt, akár nem, itt járt köröttem.

Köszönöm, és jó utat Kincsem!

Visszatérés (Húsvéti üdvözlet)

Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat:
- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád?
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.

(Anthony de Mello)