Bükk, Szentlélek

Négy nap elvonulás. Három nap hallgatás (mauna), és teljes koplalás - nekem már az előző három is önkéntes léböjttel telt. Többségünk negyven napja nem evett húst, ez számomra a diabéteszem és cölikáliám miatt nehezen, de azért tartható volt. Néhányan a felkészüléshez ajánlott meditációs gyakorlatokat is elvégezték, én nem szántam erre időt.

Jó időben voltunk jó helyen, ezt igazolta a végig kitartó napfény és éppen kellemes meleg is. A szállásul szolgáló Turista Park fabútoros, napkollektoros gerendaházai barátságosak. Egy mongol család nyaralóként használt - és számunkra átengedett - jurtája szolgált közösségi térként, meditációs színhelyként, így végre belülről is láthattam egy ilyen építményt. Alvóhelyül nekem egy tizenöt ágyas, mégis kényelmes lányszoba jutott, ahol a többiek matatása mellett a fáradtságtól éjjelente egy szempillantás alatt álomba zuhantam. A szaunaház kipróbálására se erő, se idő nem került.

Kedves, segítőkész - vagy a körülmények hatására erre az időre ilyenné váló - emberek a csapatban, legtöbbüknek a nevét se sikerült megtudnom.

Érkezésünk délutánján rövid meditáció, majd - a későbbiekhez képest - könnyű, talán hat kilométeres kirándulás, jelzett útvonalon. Visszafelé, kissé meredeken kaptatva fel, asztmás rohamomat sikerült légzéskontrollal észrevétlenül rendbe tennem. (Óvatlanul nem vittem magammal e sétára inhalátort.) Ó igen, még délben, Miskolcon a patikában kezdtem a hétvégét, kiújult lumbágóm miatt.

A délutáni sétán barlangra találtunk, egyenként bement mindenki, és elfojtott félelmei átélésével verekedte ki magát. Kinek szülőcsatornába szorulást, kinek a pokolba csúszást, kinek klausztorfóbiát idézett meg. Nem akartam bemenni, nem éreztem feladatnak. Rábeszéltek, de valóban nem történt semmi, ez nem az én problémám volt.

Annál inkább a napirend! Ébresztő 5.30., egyórás moccanatlan meditáció 6-7 között, torna a szabadban 8-ig, fiúknak futás fel a hegyre, lányoknak napozás, teázás. 9-től közös túrázás 3-4 óráig, utána rövid meditáció és szabadidő, majd ismét meditáció, és fekvés 11-kor.

Fáradtan érkeztem, így első este azon gondolkodtam, hogy a hajnali kelést mellőzni fogom. Ám minden reggel arcom cirógatásával ébresztett egy szobatársam, ez elég meggyőzőnek bizonyult. Térdporckopással, rosszul záródó csigolyákkal, szétszórt figyelemmel, kattogó elmével - a húsz évvel korábbi tapasztalatomat megerősítve - még mindig nem ment meditáció, sőt a mozdulatlan lótuszülés sem. Az alkalmankénti, cd-ről vezetett meditációt, az engem egyébként érdeklő jóga nidra instrukcióit pedig igazoltan sérült hallásommal egyszerűen nem is értettem.

Az első hosszú túra elkerülte a turistajelzéseket. A túravezető minden hegyre - köztük a térség két legmagasabbjára - úttalan utakon szökellt fel, mi pedig négykézláb másztunk utána. Lefelé többnyire nadrágféken - az enyém el is szakadt -, állva képtelenség lett volna. Minden előttünk álló sziklára tíz körömmel másztunk fel, lábujjhegyen vagy sarkunkra támaszkodva bukdácsoltunk le. Egy harmadik hónapban levő kismama izzadva, de tiltakozás nélkül gyalogolt velünk, csak a böjt alól volt felmentve.

Egy patakon csak három kidőlt vékonyka fatörzsön lehetett átjutni. A két szélső mozgott, gurult, csak a legkeskenyebb középső mutatkozott stabilnak. Tudtam, hogy muszáj nekimennem, mégis sokáig toporogtam. Nem vagyok egyensúlyban, ezért nincs egyensúlyérzékem. Reszketve, de végül száraz lábbal átjutottam.

Néhányan - e célra megengedetten felfüggesztve a maunát - ordítva vagy morogva szitkozódtak, dühöngtek a túravezetővel vagy magukban az erőltetett tempó, az eltúlzott távolságok és emelkedők miatt. Bennem nem volt harag, bár szinte mindenhová utoljára értem fel, így nekem jutott mindig a legrövidebb pihenőidő. Nem volt rohamom felfelé, és nem nyílalt a térdem lefelé. Penészes avarban csúszkálva se aktiválódott az asztmám. Kullancsból csak egyet szedtem össze. A kimerültség egyfajta meditatív állapotot hozott számomra, lecsendesült az elmém, életem egy-egy a szerelmemmel, munkámmal kapcsolatos felismeréssel gazdagodott. Ezek, valamint a páratlan látvány, a csúcsra érkezés győzelmi pillanatai kárpótoltak. Erős motiváció volt az is, hogy ha ezt nem csinálom végig, hogy fogom nyáron a Camino-t? Este azonban azt gondoltam, felkelek másnap hajnalban, de a közös túrára nem megyek, majd elkirándulgatok én magamban. Aztán eszembe jutott, hogy üzlettársamnak nem akaródzik helyettem kinyitnia szombaton, és ha én most nem lépek ki a komfortzónámból, hogy várhatom el, hogy ő megtegye? Tehát másnap ismét tortúráztam. Egy kiterjedt sáros területen szintén kidőlt fákat fektettek le az átkelés könnyítéséül, én mégis inkább a sarat választottam félelmeim legyőzése helyett. Pedig a gerendák csak néhány centivel feküdtek magasabban a talajszintnél. Meccsoda szimbólum! Ugyanekkor végignézhettem, ahogy egy mozgásában szintén korlátozott társam elsántikál egy mély szakadékhoz, és az azon átvezető fatörzsön biztos lábbal balettozik át. Számára ez volt az erőpróba, amit keresett magának. Aztán mindannyiunkat szétküldtek az erdőben, hogy egy órát magunkban legyünk. Ez sem jelentett számomra kihívást. Ám milyen bolond az ember elméje: ahogy keresgéltem, hol lennék szívesen, egy sziklán akadt meg pillantásom, és most, hogy nem kellett, felmásztam rá! Létezése óta talán egyetlen emberként, hiszen sem szem előtt nem volt, sem a profi szilamászóknak nem jelenthet kihívást. Gurultak a kövek és a földdarabok csúszkáló lábam alól. Meztelen napozással töltöttem az időt, jól esett megszellőztetni a múlt nyár óta befülledt testemet. Majd az utat közösen folytatva újabb kidőlt fákra bukkantunk. Az egyik másfél méter magasan húzódott a talaj fölött, és a túravezető ismét feladatot látott benne. Egyenként felmásztunk rá, és háttal a mögöttünk álló hat fiúnak, hátradőlve elengedtük magunkat, ill. aki kérte - én is - kissé meglökték. Már az első pillanatban felismertem a nekem szóló kihívást, hiába no, nem megy nekem a hit és a bizalom. És mivel nincsenek véletlenek, bizalmatlanságomban nem elnyúltam, hanem összehúzódtam, így teljes súlyommal épp annak a társamnak karjaiba zuhantam, akivel tisztázatlan konfliktust érzékeltem. Nesze, megérdemelted - gondoltam én, ám hogy ő mit gondolt, nem érzékeltem, mivel az átélt trauma feszültségét ösztönös ordítással vezettem le. Aznap rövid szabadidőmben lesétáltam a pálos kolostor romjaihoz...

Negyedik nap húsvét vasárnap, böjt- és csendtörés a hajnali meditáció után. A zárókörnél külön elismerést arattam, amiért gyakran lázadó, alázattalan makacsságom (nesze nekem térd-, derék- és nyakfájás), számtalan fizikai nyavalyám mellett végigcsináltam. Én pedig megköszöntem a táborvezetőknek, hogy felelősséggel figyeltek, nem dőltek be ezeknek, hiszen ismét bebizonyosodott, hogy minden fejben dől el, és hogy mindannyian többet bírunk ki, mint amennyit gondolnánk. Aztán legyűrve a gazdagokkal szembeni szorongásaimat, szembenéztem étteremtulajdonos tábortársammal, elhívtam egy sétára, ahol "letéptem a fejét". Jól esett, és nevetve váltunk el. Tudvalevő, hogy az ember élete a komfortzónán kívül kezdődik.