2012. február 28., kedd

Visszakötés

Fordítva vagy bekötve - mondta. - Megtanultad, hogy a képességeidet nem szabad használnod, mert bajod esik. Ám az elfojtott dolgok mindig felbukkannak, s ha nem tudatosan kezeled őket, akkor nem jókor, nem jól hatnak, hanem éppen fordítva. Használd, fejleszd őket tudatosan! Ma már nem küldenek mágiára, és helyhiány miatt elmegyógyintézetbe se. 
Mindenki másnak én is ezt mondtam volna. Magamnak miért nem jutott eszembe?







Kepes András: Tövispuszta

Hogy száguld át a huszadik századi skizofrén magyar történelem egy (minden) család életén...
A Napfény Íze jutott eszembe. 
Ha nem nézünk szembe a gyökereinkkel, a múlttal, ha letagadjuk vagy meghamisítjuk magunk és a világ előtt azt, satnyák maradunk. 
Olyan ez, mint a családállítás, nagy oldásokkal.

Pozitív hangolás

Keretbe foglalom a napjaimat. Minden reggel úgy ébredek, hogy még csukott szemhéjam alól - hangosan vagy magamban - kimondom: "ma is a Fényt választom". Ezt egy caminós író ajánlotta nekem. A következő gondolat azonban sajátom, régebben, tavaly nyáron kezdtem elővenni: "ma is csodálatos dolgok történnek velem".
Este pedig számot adok magamnak ezekről a csodálatos dolgokról, egy mosolytól egy közösségi portálos üzeneten át egy találkozásig, minden de minden látszólag apróságot, és ha van,  a nagyokat is. Ebbe a felsorolásba alszom bele.
Ha a legpocsékabb nappal szemben csupán néhány apró csoda áll, úgy tapasztalom, az esti elszámolásban ennyi is felülír minden mást. Talán a puszta rituálé miatt, hogy ilyenkor nem gondolok másra, vagy nem tudom miért, de nekem most elég. 


2012. február 27., hétfő

Mátra koratavaszon


Februári szombat délelőtt, teázás egy szélvédett, déli erkélyen. Pizsamában! Elég későn indultunk. 


Itt a tavasz! Az autópálya melletti szántókon őzek napoztak, mi pedig szarvasebédre igyekeztünk Galyatetőre,  a "Hegyi Kis"-be. A féladag vargányaleves annyi, mint máshol az egész, a főfogás meg mintha dupla méretű lenne. Közben két bögre forralt bor... és nekem annyi lett!


Párlépésnyi séta - szűzies hólé a csizmámban -, hogy megnézzem, maradtak-e még szarvasok? Az egyik éppen szénát ebédelt, tehát őt biztosan nem ebédeltük meg.
Hamarosan az összes vér a gyomromban próbált keringeni, az agyamban csak kábulat. Teli hassal az autóba bekászálódni, majd Mátraházán kiszállni is alig bírtam. Jajgatások, nyögések... de sajnos épp itt van, az előző helyszínhez még túl közel, az ország legjobb palacsinta-sütödéje. Talán negyven éve, hogy ugyanaz a pár készíti a finom, vékony, lágy, ruganyos tésztát. De miért kellett fejenként mindjárt kettőt ennünk? Fogyasztói társadalom gyermekei, inkább zabálunk és jajgatunk, legalább addig se kell gondolkodni...


A szerpentinek igen émelyítőnek bizonyultak. A gyöngyösi Lidl parkolójában a magam részéről feladtam az újabb kikászálódás kísérletét, keresztbe fekve szunyókáltam egyet. Ébresztő kávé a Malomudvarban, ám a keserves szenvedés hazáig nem maradt abba. 
Az erdő amúgy csodás volt, az ebéd fölséges... csak mi emberek ostobák. 

2012. február 26., vasárnap

Ez is hétköznapi csoda

Buszon ültem, s mellettem egy hölgy telefonon beszélgetett egy munkahelyi partiról, és arról, hogy kinek van elegendő számú és minőségű teáscsészéje, mert neki nincs. Ez volt azon ritka alkalmak egyike, amikor rögtön kapcsoltam - nem kódorogtam még egy ideig a lépcsőházban -, és miután befejezte, megszólítottam.
Ugyanis helyhiány miatt egy ideje szeretnék megszabadulni egy kék virágos Arcopal teáskészlettől meg egy hasonló, ám lila virágos étkészlettől. Felajánlottam ajándékba. Először gyanakodva elutasította, majd látva az örömöt az arcomon, névjegyet cserélt velem, és neki is felcsillant a szeme. Mint oly sokunknak, ő is szedett-vedett csészéket, bögréket tárol otthon, szereti a kéket, nálam pedig végre felszabadul a hely a boltból megmaradt  szett számára. Mosolygós napocskával gravírozott üvegcsészék, egyszemélyes kis kannákkal, végre majd előkerülhetnek egy doboz mélyéről. Már csak azt kell a  hölggyel egyeztetnünk, mikor leszünk egymáshoz közeli helyen azonos időben, amikor az edények kézben cipelése se okoz majd problémát.

Egy ideje már töröm a fejem azon, kinek ajándékozhatnám, a környezetem számos költözésem nyomán már el van látva, a Vatera bonyolult. S íme, váratlanul megszabadulok a gondtól, valakinek még örömet is okozok vele.

2012. február 25., szombat

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája



Hétköznap délben körülbelül harmincan, és nagyjából ilyen átlagéletkorral ültünk a teremben. Figyelembe véve a kongó mozikat, azt, hogy ezt a filmet már néhány hete mutatják, és hogy most sem a ráérő nyugdíjasok múlatták itt idejüket, ez a létszám már-már sikert mutat.

Nem szeretem a Jankovics-filmek képi világát. A János Vitéz plakátfigurájától egyenesen kirázott a hideg.
Ugyanakkor értékelem, hogy minden film több rétegben meg van pakolva üzenettel.
Madách látomását például kiegészítette a huszadik század történelmi eseményeivel. Tiszteletet ébresztett bennem az üzenetközvetítésnek az a módja, hogy minden egyes történelmi színt más rajztechnikával ábrázolt. Láthatóan jól átgondolva, melyiket hogyan. Így kicsit olyan, mintha minden egyes rész önálló, a többitől eltérő alkotás lenne, az egyik mondjuk egy japán műhelyből, a másik amerikaiból, és így tovább. Az azonos szemléletmód, a szellemiség foglalja egésszé. A 160 perc, rövid szünettel abszolút élvezhető volt számomra, annak ellenére, hogy egyetlen kép se akadt, ami a lelkemnek kedves lett volna. A történethez hozzáadott vizuális többletüzenetek azonban lenyűgöztek.
Ám szöveg is felismerést ébresztett bennem: jó lenne újra és újra elolvasni, időtálló gondolatai számos   kérdésünkre választ adnak. Akárcsak a bibliai Apokalipszis. Aktuálissá vált víziók.


Készült: 1988-2011.! Főiskolásként láttam néhány jelenetét. Jankovics számos jövedelmező munkát azért vállalt el, hogy saját pénzből folytathassa ezt a filmet. Nekem ez az ember problémás, hiszem, hogy ez a film több őnála, "csak"  tehetséges médium volt. Végül az NKA-ba, közel a tűzhöz kerülve sikerült befejeznie a művet. Ezt a pénzt a magam részéről nem bánom.

Fabulaesszé - A szép halál (2008.)



Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?
Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.
Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.
Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.
Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. Hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.
A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.

2012. február 22., szerda

Tízmilliószoros Nap

10, vagy 100 milliószoros Tibeti Teremtő, Siker vagy Buddha napok
Sokan, sokféleképp hívják, de egyben egyetértenek mind: egy adott évben egyes napokon megsokszorozódnak a teremtő gondolatok, amelyek fejünkben megfogalmazódnak!
„A Tízmilliószoros Napokról azt tartják, hogy ezeken a napokon minden teremtés tízmilliószoros erővel hat. Fontos hát, hogy mire gondolunk! Milyen érzelmeknek adunk teret! Pozitív dolgokat tízmilliószorosan megsokszorozhatunk, amennyiben pedig el akarunk engedni negatív dolgokat, akkor azokat... tízmilliószoros erővel engedhetjük el.”
Azonban nincsen egybehangzó egyetértés a napok dátumaival kapcsolatosan (még Magyarországon sem).
Meglehetősen egyszerűnek tűnik, és abban egyetért mindenki, hogy a napok kiszámítása sorrendben a következőképp történik: az első holdhónap 15-ik napja, a negyedik holdhónap 15-ik napja, a hatodik holdhónap 4-ik napja és a kilencedik holdhónap 22-ik napja.
Tízmilliószoros napok 2012-ben
2012. február 22.
2012. június 4.
2012. július 23.
2012. november 6.
A 10 milliószoros napoknak sem az a lényege, hogy pontosan mikor van, hanem az, hogy mire gondol az ember. Így legjobb, ha az év minden napján szánunk néhány percet azokra a gondolatokra, amiket ezeken a különös napokon megfogalmazunk.



Érdemes vigyáznunk, mert a negatív, romboló, pesszimista gondolatokra is hat!







A mai napon kívánom Nektek, hogy:

Legyetek békések és boldogok!
Szabaduljatok meg a félelmektől, 
szabaduljatok meg a testi-lelki szenvedéstől,
szabaduljatok meg az ellenségeskedéstől.
Tudjátok magatokat minden nap boldogan eltartani,
és megvalósítani a célotokat.
Legyetek békések és boldogok!

Magamnak is ugyanezt kívánom. 

Egyre nehezebbet

Azt gondoltam, úgy van az a fejlődéssel, hogy az ember kap egy könnyebb feladatot, azt megugorja, aztán kap egy kicsit nehezebbet, s ha azt is, akkor még nehezebbet. 
Most pedig az jutott eszembe, hogy én mindegyik párkapcsolatomban elbuktam a saját ego-játszmáimban (mert felelősek ugye csak ezért lehetünk), és mégis egyre nehezebb feladatokat kapok, amikben szintén elbukom, hiszen még a könnyebbet se tudtam  nem hogy hibapont nélkül, de súlyos hibák nélkül végigélni. 



Azonban van itt némi ellentmondás. Mert ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy ha az ember nem old meg valamit, egyre nehezebb helyzetekben kapja vissza a feladatot, és sírhatja vissza a könnyebb időket, hogy miért nem akkor... végül egy szikla gördül a nyakába, és akkor is meg kell oldania azt a régi, addig hárított problémát. Néhány éven, vagy néhány inkarnáción belül, úgy tűnik ugyanez a rend. 

Valahogy nyilván mind a kettő irány működik...


Kívánom, hogy szépséggé szelídüljenek bennem az ellentmondások!

2012. február 21., kedd

A Nagy Testvér valóban figyel

Az első döbbenet után azért viccesnek is találom. Mit tehetünk mást, mint hogy nevetünk rajta?


Két különböző szolgáltatónál vezetek blogot. A frissebbik blogban ha az oldalsáv egyik rovatának címét elkezdem begépelni, e régi blog azonos betűvel kezdődő posztcímeit ajánlja fel nekem könnyítésül. Hö? 
Nincs közös profil, email-cím, semmi, amiről tudnék... Nem lepődöm meg, ha valahol valakik össze tudják kombinálni a blogjainkat az elektronikus postafiókjainkkal, a közösségi oldalakkal, nevünkkel, családfánkkal, minden adatunkkal.

"Nyilvántartanak
nyilván tartanak
tôled
tartanak
tôled
nyilván tartanak tôled"


Kontroll Csoport, valamikor a nyolcvanas évek elején...
De most lehet-e "underground" ellenzékbe vonulni?

Új blogom is lesz

"Mesemondók Krédója

Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál, 
hogy a mítosz igazabb a történelemnél,
hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél,
hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett,
hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra.
És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál."





Boltocskánk  "napi bölcsesség"-kaspójának hagyományát itthon is követve, tegnap ezt a - korábban ezen az oldalon már szerepelt -  gondolatot húztam ki. Úgy hiszem, megerősítést nyert a bennem motoszkáló gondolat, hogy új formában tekintsem át az elmúlt két évben bejárt utat.
Nyomban bele is fogtam egy másik szolgáltató felületén, és e döntéssel tükröt kaptam, hogy a türelem még most sem erősségem. Informatikai analfabétaságom nem kevés bosszúságával bonyolódtam bele a technikai részletekbe, az első poszt megírása ehhez képest gyerekjáték volt. Ha már nagyjából nézhető lesz a felület, itt is megosztom a címet.

2012. február 19., vasárnap

Újjászületésnap

Van egy zarándok, akiről csak hallottam a klubban, sosem találkoztunk. Néhány hónappal ezelőtt azonban volt egy olyan érzésem, hogy be kéne jelölnöm a közösségi oldalon ismerősként. Megtettem, és írtam hozzá egy üzenetet, hogy fogalmam sincs, miért. Visszaigazolt, és azt írta, hogy lett ilyenből már jó barátsága. Csütörtökön olvastam az oldalán, hogy családállításhoz keres társakat, mégpedig szombatra, épp a születésnapomra. Úgy éreztem, ez nem véletlen, tehát jelentkeztem, és első találkozásunkkor mindjárt a családom nyomorúsága zúdult a nyakába. Ironikus...
Meglehet, hogy mindössze ennyi közös dolgunk van, nem több.

 Mások állításaiban, segítőként is rengeteg információt kaptam. Tapasztalatom szerint az is betalál, hogy kit milyen "szerepre", kinek a képviseletére hív a Morfogenetikus Mező. Én most ezekkel lettem gazdagabb:
- Hiába kiabálom fentről lefelé, mintha én felnőtt lennék, a másik pedig gyerek, hogy "tessék örömmel élni!", ha én magam nem veszem fel maradéktalanul a kapcsolatot a bennem élő boldogtalan gyermekkel. Nem lehet felnőttnek lenni, anélkül, hogy gyerekek lennénk.
- Az egyik állításban az Életet testesítettem meg, s azt mondták, olyan vagyok, mint a nap.
Mostanság passzív öngyilkosok vesznek körül, meg sok boldogtalan szeretetkoldus, s azt érzem, mintha ez kihívás lenne arra, hogy én sugározzak életet feléjük (is). És a cég első logója az arcomból napocska volt. No meg a Camino-n is azt a választ kaptam a bolttal kapcsolatos kérdésemre, hogy "meg kell tanulni szeretni".  ... hát csődbe is mentünk. Most megerősítést kaptam, hogy szeretni kell, s életet adni. Ehhez a szerény feladathoz mégis csak fel kell nőnöm.



- Kétszer is olyan szerepet kaptam, amiben földig kellett hajolnom, megköszönve az életemet. Valójában két rosszul záródó csigolyával születtem, gyakran van lumbágóm, egyébként se vagyok rugalmas sem lelkileg, sem testileg, most is csak a vádlimat értem el. Mindez az alázathiányt is  jelzi.

Mivel mindjárt az első állítást nem hallottam, ill. alig néhány szót belőle, spontán adta magát a témám. Így is terveztem, hogy nem tervezem.
Negyven múltam, mikor kiderült, hogy hallóideg károsodással születtem, ami épp e kor körül kezd látványos tüneteket okozni. Többnyire örökletes az eredete. Papírt kaptam arról, hogy szelektív a hallásom. Édesanyám is hangosan él, ő avval magyarázza, hogy valaha a gépek mellett romlott meg a hallása, orvoshoz evvel nem ment, nem tudni, neki is régebbi baja-e ez. De azt igen, hogy mi egymást semmiképp sem akartuk hallani sosem, és gyanítható, hogy közösen sem akarunk hallani valamit.
No meg én egyénileg sem. A jó megérzéseim, álmaim, látomásaim fordítva vannak bekötve, nem tudom megfelelően használni őket, gyakran nem is hallgatok rájuk. S tán néha meg se hallom, mit üzen az Univerzum nekem.
Öt perc után fény derült arra, hogy anyámnak nem minden testvérét sikerült idejében kimenteni a skizofrén apjuk kezéből, amint a kútba hajigálta őket. Egy odalett (épp erre a szerepre választotta ki zarándoktársamat a Mező). Anyu ezt valamiképpen végignézte, vagy meglátta, s kétségbeesetten próbálta megmenteni a testvérét akkor, vagy utóbb járt vissza a kúthoz sírva... A Mezőben kaparta a padlót, aztán rögtön a színre lépése után összerogyott - ezért feltehetően csecsemő - halott testvérét próbálta ébresztgetni, végül feladta, és mellé feküdt. (Gondolom, erre ma már nem emlékszik, oly mélyre temette magában, a kutas történetet is más testvéreitől hallottam. Most már maradjon is így. Összeszorult szívvel néztem, s  ebből is megértettem, hogy bármilyen borzalmas anyám volt, nekem most mégis szeretgetnem kell őt.  A megértés évekkel ezelőtt megtörtént már intellektuálisan, csak a szívemben nem. Mindazonáltal épp a születésnapom előtt valamivel, sikerült őt megpuszilgatnom. A mindig idegen nagyanyám felé most részvétet éreztem, ami még nem magyarázza, miért nekem mutatta meg ő vagy nem tudom ki  néhány órával előre, a távolból halála pontos módját.) Nagyapám nem érzett a gyerekei iránt semmit, csak a nagyanyám dühítette és vonzotta egyszerre. No aztán menetrendszerűen elérkeztünk a megbékéléshez, és ahhoz, hogy az én életemnek ez volt az ára, hogy ide kellett születnem. Ezért élhetek. S  nem csoda, hogy időről időre, közegről közegre kirekesztettnek érzem magam, ha a gyökereimet hárítom, nem vállalok közösséget a családommal. Szóval az egyik, amit meg kell hallanom, hogy közöm van hozzájuk, én is ők vagyok. Tat tvam asi.
Ehhez képest volt egy BM-névváltoztatásom is. Azt hiszem, legközelebb apámat kell elővennem. Azonban három hétig még a evvel a mostanival se szabad foglalkoznom, el kell engednem, had hassanak a gyógyító erők, utána viszont dolgoznom kell tovább.

Böjt, csak joghurt és pár szem eper egész nap.



... azt mondta, legyek én a narancssárga.

Pénteken a Keserédesben csokit kaptam a Keserédestől, és még ozsonnyázni is elvitt egy manós helyre, a Paninibe. Már voltam ott néhányszor, ám csak most tudtam meg, hogy a fal aljára apró manók vannak festve, néhány futurista példány pedig be is van keretezve. Ma ebéd Gödöllőn, séta az Őrbottyáni tónál. Ám esti korcsolyapályának inkább a pesti Eiffel térit választottam :)


2012. február 16., csütörtök

Ízek, imák, szerelmek

Éva blogjában olvastam róla, egy pláza polcán belebotlottam, a mai hideg, kockás plédes este megnéztem. 
Elbűvölt. Ez is egy út a megvilágosodáshoz...


Mese a felhőkön túlról (2008.)



Hol volt, hol nem… de ez a nagymama igazán volt, ám sajnos régóta betegeskedett. Unokái szeretete és a doktorok sem tudták meggyógyítani, végül hát átköltözött egy másik világba, ahol hamar visszanyerte az erejét.
Volt egy öreg kutyája, akinek ezután nagyon hiányzott a gazdája. Gyakran hevert búsan a tornácon, egy elnyűtt posztópapucsra hajtva fejét, annak viselőjére gondolt. Megpróbálta felidézni a puha kezet, mely a fültövét vakargatta, a bundáját simogatta, s finom ételek illata járt a nyomában. Hiába becézték mások, ő a régi hangon szerette volna hallani a hívást:
- Gyere csillagom!
Eközben a nagyi egy a korábbihoz nagyon hasonlító barátságos kis házban éldegélt egyedül, valahol a felhőkön is túl. Sokszor lenézett a családjára, örült boldogságuknak, és aggódott, ha bánatosnak látta őket. Olykor meg-megmozdult a keze a levegőben, mintha egy bársonyos kutyafület cirógatna.
A kutyus kis idő múlva a szomorúságtól igen legyengült, és követte gazdáját abba a felhőn túli világba. Szíve elvezette a nagymama házikójához, és ettől fogva újra együtt töltötték napjaikat.  Reggelente kiszaladt a virágos rétre – hiszen mindig kék volt az ég,  szikrázott a nap. Fülét lifegtetve vidáman szaladgált, ugrándozott a harsogó színű pipacsok és szelíd kék búzavirágok között. Néha rácsodálkozott egy tarka lepkére, máskor meg csak süttette a hasát a nappal. Mire elfáradt, hazahúzták a csalogató illatok. Ebéd után lefeküdt a nagymama hintaszéke mellé, és mindketten szundítottak egy jót. Alkonyatkor pedig meglátogatták őket a korábban ideköltözött rokonok és barátok. Zenéltek, beszélgettek, társasjátékoztak, csak úgy röpködött a nagyi fehér haja, kacagott a pirospozsgás arc.
 Szombaton mindig kettesben jártak virágot, gombát, erdei gyümölcsöket szedni. A kutyus ilyenkor szeretett különféle szagok fölött elmerengetni, történeteket mesélni magának arról, hogy tulajdonosuk merre járhatott, honnan jöhetett és hová ment. A vasárnapok meg igazán gyönyörűek voltak!  Ebédre velős csontot kapott, utána egy szelet frissen sült mazsolás kuglófot, és egész délután zenét hallgattak a rádióból.
A nagymama boldog volt, hogy négylábú barátja ebben a világban is megtalálta őt. Még ma is együtt élnek az örök napsütés birodalmában.


2012. február 15., szerda

Felismerés, mely hatalmas sziklaként zuhant rám

Pál Feri atyát hallgattam, a Nyitott Akadémián, a Mesterkurzuson, vagy valamelyik keddi előadása hanganyagán, nem tudom pontosan, pedig ma történt. A családon belüli szexuális erőszakról beszélt - erről is mély megértéssel, széles látókörrel és nagy pszichológiai tudással - , ahol rendre az apát démonizálják, pedig a hiba a családi rendszerben van. A szüleimen túl eszembe jutott a híres Dogma-film, a Születésnap... majd a tanárom és a felesége. Több ezer rajongójuk példaképei, ők az eszményi házaspár, egy állami kitüntetéssel is megtoldva.

A férfi éveken át nevelt magának, kiemelve a kortársaim közül, valamiféle elit-képzésben részesített, majd elcsábított, és amikor kényelmetlenné váltam, elhajított, kipellengérezett, megalázott, padlóra küldött (verbálisan a halálba is), egész eddigi  életemre romboló hatással volt. Felesége a külvilág előtti tagadásban mellé állt, amit akkor a három gyerekre gondolva megértettem. Azután ő ápolta a lelkemet, a kórházba is ő jött be, anyám helyett anyám ... noha máig nem beszéltünk a történtekről, még említés szintjén is csak egyszer, néhány hónappal ezelőtt, pedig huszonnyolc éve rendszeresen találkozunk. A tanárom némi éllel pótanyámnak szokta nevezni. Az asszonyt mindenki csodálja, kedves, áldozatkész, a házi tűzhely archetípusos őre, épp csak a a szexet nem szerette. A férje kétkedésre okot adó állítása mellett van más biztos információm arról, hogy konzervatív, prűd családból származik, ahol az édesanyjuk - aki a megözvegyülése után tiszta életű diakonisszának állt -  hátat fordított a meleg fiának (jelzem, nevezett férj is a sógorának).
Ennyi év után most áll össze a kép. Hogy a náluk alvásokhoz a nászajándékba kapott csipkés, átlátszó nejlonhálóingét  ajánlotta fel nekem. Minden a szeme előtt zajlott, egy asszonynak értenie kell a szemvillanásokból, sóhajokból... Nem is én vagyok az egyetlen, utódaimról biztosan tudok, ám ő semmit nem akart észrevenni.
Te jó isten, ez az asszony maga helyett felkínált bennünket a férjének! És engem már megint eszközként használt valaki. Nem hiszem róla, hogy tudatosan tette, de mégis felkínált. Így tarthatta egyben a családját. Az a nő, akire felnéztem, mert a férje szeretőit is képes volt sorra ápolni, aki szememben az önzetlenség mintaképe volt, akiről azt mondtam, én is ilyen szeretnék lenni, lelkiismeret-furdalásból hallgatja évtizedek óta életem tragikus fordulatait! Szeretetnek véltem, és e sok év alatt az iránta való kíméletből nem hoztam elő soha a történteket, pedig szívből vágytam rá, hogy beszéljünk róla. Olyan tiszteletet ébresztett bennem tisztasága, olyan óvatosságot, mint ha finom porcelánból lenne, én pedig szutykos elefánt volnék.
Egy-másfél évvel ezelőtt szerepet cseréltünk, én hallgatom őt élete számtalan elfojtásától természetesen megjelenő betegségeiről, az anyósával való gondjairól, próbálom óvatosan a pszichoszomatika felé terelni, beajánlottam az én egykori kineziológusomhoz, akihez megelégedve jár.

A tekintélytisztelet nem erősségem, ehhez nagyban hozzájárult a tanárom példája. Ám azért felnéztem néhány emberre életemben... és sorra így alakul. Olyan embert pedig alig ismerek, aki viszonyítási pontot jelentene az életemben. Ám evvel a kevéssel is sorra így járok. Miért? Ne ember legyen a mérce? De akkor mi? A szentháromság?

Jaaaj! De ha már ennyi éven át meg tudtam kímélni, ezt kell tennem továbbra is. Mert valóban törékeny, tele elfojtott szorongással, és én megszerettem, az idők során valószínűleg ő is, amennyire a félelem mellett szeretni tud. Illetve hogy én  valóban megszerettem-e, a szó tudatosságot jelentő értelmében, csak ezután fog igazán kiderülni... Most úgy érzem, az eddigi hallgatásom elfojtás volt, az ez utáni azonban szolgálat.
Talán valami karmikus körben is adósai vagyunk egymásnak, de hogy ki kinek, az kibogozhatatlan, ezért nem szabad a helyzetet tovább terhelni.

Mindig ez, mindig a szeretet, hát ezt aztán jól beválasztottam! Nem kaphatnék valami könnyebb feladatot? Vagy pénztártól való távozás után tényleg nincs helye reklamációnak?






Ritka kegyelmi állapotban...



2012. február 14., kedd

Beszélgetés egy baráttal, aki már nem politikus többé

Valaha ő volt a legjobb barátom. Aztán  két évtizedre a parlamenti politizálás mögé bújt. Először hátraléptem, aztán mellé - azt gondolván, ha nem is a hivatalának, de neki személy szerint segíthetek - , majd sokat támadtam, végül ismét hátraléptem. Sok év után tavaly tavasszal találkoztunk. Rosszul sikerült beszélgetés volt, tele feszültséggel, kimondatlanságokkal, vádakkal és hárításokkal. 
Ma újra leültünk. Egy könyvesbolt közepén megbúvó kávézóban tartott fogadóórát míg rám várt, a polcok között lassan közeledve láttam, hogyan adják egymásnak a "kilincset" régi rajongók, ki se fogyva a panaszáradatból. Magamon éreztem, hogy ez a megbékélés kezdetének ideje lesz. S valóban, forró csokiztunk, összemosolyogtunk, fogtuk egymás kezét, ő mesélt a benne zajló változásokról, feldolgozási folyamatokról, apátiáról... Megtisztelt az őszintesége. Nem kérdezett rólam udvarias közhelyeket,  végre figyelt arra, amit mondok, s ha nem is értett mindent, respektált. Magam is kénytelen voltam átértékelni egyet-mást, s ez jó. 


Néhány napon belül két nehéz beszélgetést kezdeményeztem, ám ifjú zarándoktársam az ego-játszmák sorát vonultatta fel. Ez a barátom pedig vállalja a szembenézést hosszú életével, múltjával, önmagával, másokkal is, pedig sosem járt a Cruz de Fero-nál... 
No igen, régen elindult valaki a kertkapuból, s néhány év múlva oda érkezett vissza, közben volt elég ideje... Ma meg odarepülünk néhány hétre, és várjuk az instant megvilágosodást. Ami nem jön el, bárhogy is ámítjuk magunkat és az itthon csodavárókat. Aztán visszavágyunk, s ha tehetjük, visszajárunk, mint más a kedvenc nyaralóhelyére. 
Pedig mennyire nem a díszleteken múlik!










Fabulanovella (2008.)



Mindenki tudta, hogy az idős asszony nem éri meg a reggelt, ám nem szóltak. Hitegették, és hagyták, hogy az egy héten át tartó napi tizenkétórás virrasztás és reménykedés mellett másnapra megszervezze a hazaszállítást is. Elszorult a szíve, valahányszor a félig önkívületben elsuttogott panaszra gondolt: „Miért hagyod, hogy itt kínozzanak?”.
Este megérezte, hogy nem mehet el. Anélkül, hogy megbeszélték volna, az éjszakás nővér fekhelyet készített neki a pihenőszobában, ám ő képtelen volt elszakadni a kórteremtől.
Amikor az értelmetlen és hosszú szenvedés után mélyet sóhajtva elcsitult az összeaszott test, lefogta Éva szemét. A kutya halála jutott eszébe.
Néhány nap leforgása alatt történt minden. Daganat, kezelések, gyógyszerek, remény, halogatás… Az elaltatás kézzelfogható közelségbe került, de nem tudta, mikor nem túl korai és mikor nem túl késő. Bori néha jobban volt, s ő talán áltatta magát. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra beszélte meg az állatorvossal, hogy eljön, és véget vet a szenvedésnek.
A hosszú hétvége egyik reggelén négylábú barátja kicsit élénkebb volt, így elautózott vele a tóhoz. Legyen egy utolsó szép közös emlékük.
Fáradt őzikeszemeivel nézte a kacsákat a stégről, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, segítség nélkül többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott.
Munkaszüneti napon nem volt más választása, elvitte az egyetlen ügyeleti helyre. Karjaiban tartva ment be a rendelőbe. Külön helyiségbe vezették, ahol nem volt zavaró a közben folyó rendelés. Az első injekció után a kutya nyitott szemmel belealudt a tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Látta a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magukra hagyták őket, így volt idő elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhatott azért, hogy ha már a születésénél nem volt jelen, legalább az utolsó perceit vele tölthette.
A kertjében temette el.  

A proszektúra egy bontás alatt álló épületroncs bunkerszerű, mocskos pincehelyisége volt. Hóna alatt a hamvasztáshoz szánt halotti ruhával belépett a formaldehid-szagba.
A kutya hatalmas fenyőkkel őrzött hantjára gondolt. Mégis… az utolsó kívánság… Látott már vízszórásos búcsúztatást, biztos volt benne, hogy ez is szép lesz.
Nem tudta, rákérdezzen-e Éva gyűrűjére, éjjel nem sikerült lehúzniuk róla. Félt belegondolni, mi lesz a sorsa, hessegette az agyába tolakodó képeket.
A boncnok részvétet nyilvánítva kezet nyújtott, s ő borzongva remélte, hogy az imént, míg kint várakozott, nem az ő halottja volt soron. Távozáskor még hátrapillantott a becsapódó vasajtóra biggyesztett papírcetlire: "Boncolás folyik. Csöngessen, és 10-20 perc múlva jövünk."


2012. február 13., hétfő

Ez még mindig az én privát blogom

Néhány blogger oldalán olvastam a barátokkal, családtagokkal való bonyodalmakról, s most hozzám is elérkezett.

Éjjel egykor telefoncsörgés ébresztett. Dühösen követelő hang, hogy azonnal szedjem le az egyik posztot! Most! A barátom hangja. Nekem nyomban görcsbe szorult a gyomrom az agressziótól... már megint a valaha apám által beindított reflexek. Leszedtem, vázlatként pihen egy darabig.
Reggel további erőszakos csörgések (hogy a telefon tud így is szólni, az most már nem csak irodalmi élmény), olykor az összes készüléken egyszerre. Nem vettem fel, nem hívtam vissza. Skype-on rövid csetelés, majd arról is kiléptem. Egy darabig nyugodjon mindenki magában.
Azt mondta, elárultam őt, mert a szerelmét is beleírtam, noha tudom, hogy ő is olvas olykor. És hogy soha többé nem fog megbízni bennem, mert ilyen kínos helyzetbe hoztam. Noha én úgy tudom, a másik fél is tudja, hogy mi ketten szoktunk róla beszélgetni a barátom lelkiállapotai kapcsán, és ők is tesznek említést rólam. Meg hogy semmi közöm a magánéletéhez. Szerintem van, mert közös dolgainkat mélyen érinti évek óta ez a kapcsolata, az, hogy éppen tehetetlenül rosszul van, vagy képes egy kicsit moccanni. Ahogy ugyanezért a Maffiavezérem érintette őt, részben a családi minta miatt is, valamint életünk legtöbb történését egymás segítségével szoktunk feldolgozni.
Barátom azt is mondta,  nem kérte, hogy igazságot osszak, se hogy segítsek a hetek óta tartó "szakítási-dilemmájában". De tudjam, hogy evvel segítettem, ám ezt soha nem fogja nekem megköszönni.
Nekem pedig eszem ágába se volt egyik sem. Egyszerűen írtam egy témáról, amiről nemrég beszélgettünk, és elgondolkodtatott. Akkor azt is mondta, hogy ő nem tud írni, én majd talán írok róla. Hát most írtam. Friss élményként épp a szerelme szerepelt benne egy példaként. Felismerhetetlenül, beazonosíthatatlanul. Hiszen én se tudok róla a nick-jén és lakóhelyén kívül semmit. Ezeket is diszkréten kezeltem. Ő a barátom révén ismeri a nevemet, a telefonszámomat, távollétemben a tudtom nélkül a lakásomban is járt, s bár nincs az ismerőseim között, míg be nem építettek egy szűrési lehetőséget, névtelenül figyelt egy közösségi oldalon. Belenézett a magánéletembe, a fejembe, a lelkembe, de még az ágyamba is.
Bár ez nyitott blog, mivel nem hirdetem sehol, vagy olyan ismerőseim tudnak róla, akiknek én mutattam meg, vagy teljesen idegenek  jutottak el ide, anélkül, hogy a kilétemmel tisztában lennének. Az ő idevezető útja más volt. Addig nyomozott az akkor bajai elől magányba húzódott barátom után, hogy engem talált meg, itt. Zavar vagy sem, kiszűrni nem tudom. Hallottam már vissza írásaimról, életemről szóló véleményét úgy, hogy mi sosem találkoztunk.

Felmerül bennem a kérdés, hogy végül is ki árult el kit, és ki az indiszkrét?
Én nem hívtam a barátom szerelmét  ide (ahogy a lakásomba se), és ha olyat olvas, ami nem tetszik, elmehet csendben innen,  mint egy illegális betolakodó.
A barátom azt is felemlítette, hogy valaha róla is írtam, az akarata ellenére. Valóban, annyiban amennyiben érintette az itt felvetett gondjaimat, írtam róla. De csak ő tudta, hogy róla van szó, és minden amiről itt írtam, korábban már elhangzott köztünk. Másrészt őt se azért avattam a bizalmamba, mutattam meg ezt a blogot, hogy utána cenzúrát gyakoroljon.
A határaim kezelésével valóban vannak még gondjaim az életben, ám érzésem szerint más területekn. Ez az én gondolkodó, feldolgozó felületem, s ahogy már korábban írtam, a hatékonyság miatt nem szeretném, hogy az olvasók kiléte befolyásoljon.

Értem a barátom elfogultságát. Indulatát is, hiszen hetek óta megint rosszul van. Értem szerelme kíváncsiságát, ingerszegény az élete. Ám ha engem püfölnek, avval is csak saját feladataikról terelik el a figyelmüket. Mindenesetre elszomorít, ha emiatt fognak szakítani, mert az se két érett ember döntése lesz. A barátom miatt érint, számít, mennyi tudatossággal dolgozza majd fel.








A kutya is csak ember...



Öt éve néz a szívembe


Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetes tüneteket fedezünk fel nála.  Az eddig nagyon jó kutyus olykor megmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül is ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, a tér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, az előszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ez sok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk, a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyen megtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rács be volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóan megtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy a Bori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett maga elé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehéz vasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bent van a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál a házban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappali választóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -, nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magának magyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetve tanácstalanul toporgott.  Ilyenkor nem szidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.

Ugye ismerős ez Nektek, akik idős embereket támogattok? Vajon a kutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéli állításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?    

(Megjelent 2007-ben egy önkéntes lapban, nem sokkal Bori távozása után, ám az írás két évvel korábbi.
)

2012. február 12., vasárnap

Válasz az "Inkarnációk 1."- re

Elmeséltem neki.
Kértem, ha benne is van valami "maradék", beszéljük meg, ne zörögjön csontváz a szekrényben. Felsóhajtott, hogy de jó, hogy ez most nem igaz, nem kell szerelmesnek lennie belém! Noha ekkor még nem beszéltem a jelenről. Akkor vajon mit hárított? Már nem először, és teljesen semleges helyzetekben is, amikor nekem is csak utóbb csengett le, hogy mit mondott, és miért.
Mindent tagadott, a jelent és a múltat is, de még azt a korábbi állítását is, hogy papok lennének a családjában.  (No jó, gyaníthatóan a bolttal együtt volt belém szerelmes, anélkül nem vagyok érdekes.) Dühösen kötekedett, technikai részleteket firtatott, megkérdőjelezte a megérzések jelentőségét, hogy ne kelljen a lényeggel foglalkoznia. A zarándoklatommal kapcsolatban is negatív, lehúzó megjegyzéseket tett... Mintegy egy óra múlva rátelefonált az anyukája, hogy most már menjen haza. És ez az ember, benne a negyedik x-ben, ugrott, szaladt! Voltaképpen jó, hogy így alakult, ki tudja, még mennyivel rosszabbul is sikerülhetett volna ez a "beszélgetés", a novemberihez képest így is pocsék. Úgy látszik, ez a tisztázás egy másik életünkre marad. Csak ne bonyolítsuk végzetesen tovább a helyzetet.

Következő alkalommal társaságban undok volt velem, ego, ego, ego...  akár egy frusztrált maffiavezérnél, menyasszonynál vagy hivatalnoknál. Ehhez csatlakozott a jó ösztönnel már egy ideje viperaméreggel rám fröcsögő rontó boszorkány-típusú anyja, akit mintegy gardedámul magával hord. Szép kavarodás: az egykori boszorkányüldöző pap egy boszorkányt választ anyjául, ha már szerelméül nem merte.
Bizony, ezek a hatalmi játszmák csak ugyanolyanok, akkor is, ha egy birodalom, és akkor is, ha egy cipőskatulya jelenti a vélt hatalmat. Ráébredtem, hogy kettejükből mélyebb, mágikus fekete erők sugároznak oda, ahol ellenséget vélnek látni. Mégis, bizonyára törlesztésül, tanulnivalónak kapták a most hasznos szolgálatot ellátó feladatot. Ők is csak úgy boldogulnak vele, ahogy tudnak ... mind így vagyunk evvel.

Az elmúlt hónapok során lassan-lassan kiszolgáltattam magam neki, és újra csak nem akartam látni a nyilvánvalót,  hogy nem csak a teste, de a lelke, jelleme is éretlen. Szigorú zárkózottsága a titokzatosság légkörével burkolja be, amibe mindenfélét bele lehet képzelni. Mióta egy, az Utam előtti bejegyzést megmutattam neki, lépten-nyomon elszólta magát, amiből kiderült, hogy olvassa ezt a blogot,  a közösségi oldalon szintén figyel. De nyíltan nem vállalta, tagadta, ezért az egész olyan szaglászás-jellegű, mint akkor, a középkorban. Itt talán már nem olvas, ha mégis... tükörbe nézhet, nem tudom letiltani. Ott korlátoztam a láthatóságomat.
Megint elkövettem azt a hibát, hogy akiről érzem, hogy dolgunk van egymással, nyomban meg is bízok benne. Noha egyrészt nem biztos, hogy ő is tudja ezt a közös dolgot, másrészt az, hogy vannak elintézendő ügyeink, önmagában még nem minősíti át megbízható, felnőtt emberré, nálam különbbé. Rosszul kezelem a határaimat, talán mert folyton érzelmi, intellektuális, spirituális társakat, tanítókat keresek, hiányomban egy apró jelre kioldódnak a biztonsági fékjeim.  (Minap mondta valaki, hogy nagyon jók a megérzéseim, csak épp fordítva vannak bekötve.)
Ó igen, hiába határoztam el, elfelejtettem asszertíven kommunikálni. És ha valaha is éreztettem vele az intellektuális fölényemet, most aztán bővivel visszakaptam mindent.

Óvatlanul ismét felléptem egy sakktáblára, hogy én legyek a legelső feláldozható paraszt. Nem tudom, lehet-e még időben lelépnem róla, vagy...

Alázat, elfogadás... szeretet. Jaj, már megint!

Együttélés kérdőjelekkel

A Maffiavezér 43 évvel ezelőtt feleségül vette egy diplomata lányát. Azt gondolta, senki se száz százalékos, a nő is csak nyolcvan, ő is annyi, és majd kipótolja a feleségéből hiányzó nyolcvan százalékot. (Hogy a nő majd miből pótolja ki, az nem foglalkoztatta. Őt megcsalni nem lehet, poligámiát csak a saját részéről fogad el.) Az esküvőjükön jelen volt az aktuális szeretője.
Már az "együtt járás" időszakában se érdekelte, hogy mi történik pl. a menyasszonya munkahelyén, utasította, hogy őt ezekkel hagyja békén. Csinos, jó háziasszony, vonzó családból, és rajong érte. Ennyi elég, a nők úgyis mind "hülye picsák", másra nem használhatóak. (Nekem is előre jelezte, hogy ha vége, akkor már nem érdekli egyik sem. Na persze, hogy elbizakodottan azt hittem, velem majd másképp lesz azután is, ha már nincs az elvárásait kielégítő használati értékem, mer' én oly csodálatos vagyok!)
Mindkét gyerek születése után kitelepítette a családját néhány hónapra az asszony szüleinek nyaralójába, avval az ürüggyel, hogy a nagyszülők majd segítenek, ő pedig bent maradt a városban. Nem vacakolt pelenkacserével, csecsemősírással...  De már totyogós koruktól rajongva használja gyerekeit érzelmi komfortja céljára.
Az asszony évek óta lélegeztető készülékkel alszik, álmában elfelejt levegőt venni, és nem jár ki egyedül a házból, önkéntes bezártságban él. Egyszer kérdeztem a maffiózót, mióta fojtogatja a feleségét, habozás nélkül rávágta, hogy negyven éve. Nem járnak kettesben nyaralni, nem beszélgetnek, a rutin miatt pár szavas zsarnok-behódoló játszmákon, praktikus dolgokról való szóváltáson kívül nincsenek közös dolgaik. Talán sosem működtek párként, két önkörébe zárt individuum. Ő hétköznap reggelente elmegy otthonról, ha van dolga, ha nincs, vendéglőben ebédel, kávéházban kávézik, szó szerint idegen nőkkel szexszel,  haverok társaságában unatkozik, az asszony meg otthon.
Válás fel se merült, a feleségében leginkább az érzelmi függőség miatt, benne pedig kényelemből, ami szintén függőség. Imádja a márványpadlós, medencés, parkos villáját, a hatalmas tévét a teremnyi fürdőszobában, az olajozottan működő háztartást, amire sose volt gondja, a hétvégi nagy családi ebédeket... és itt be is zárul a kör, az ingerszegény, unalmas élet, amire panaszkodik, ám a magából fakadó összefüggéseket nem látja.


A háziasszony szerelem nélkül, biztonságvágyból ment férjhez. A gyerek mindjárt felnő, a ház felépült, ma már olvas, internetezik, nyitogatja a határait. Kifelé kandikál, de csak annyira, hogy még ne veszélyeztesse az otthoni kapaszkodóját. Férje emberkerülő, az önkifejezésre se igénye, se képessége, a magányos munka-tévézés-asszony/gyerekpiszkálás között csordogál az élete, s ha valami ezt fenyegetni látszik, öngyilkossággal fenyegetőzik. Nincs közös téma, csak közös frusztrációk és kiszolgáltatottság, egymás utálása, nincs közös érdeklődés, cél,  nyelv, csak a szürke - ámde a változtatásnál mégis biztonságosabbnak tűnő - unalom, amiben egy falusi búcsú vagy az utcai események ablakból-kapuból való bámulása fontos ingerforrás.

Ezek a történetek végtelen számban ismétlődnek, variálódnak. Van ahol az utódokat próbálják  fészekhez ragasztani, ki ne derüljön, hogy kettesben már nincs életük, van ahol épp ezért születik meg már a a gyerek is, ragasztóul,  esetleg a tűzhelyhez kötött fél társalkodójául... családom, ismerőseim vagy a saját életem is szolgáltat bőségesen hasonló, párkapcsolatnak álcázott páros magányról szóló függőségeket. Kilépni, átlépni egy másikba lehet, de ha függő önmagunkon nem változtatunk, ugyanabba a folyóban találhatjuk magunkat újra.



2012. február 9., csütörtök

Mit vártok tőlem?

Valaha egy tanárom éveken át arra nevelt, hogy a világot, vagy egy országot, egy várost, egy halom embert, egyszóval valamit mindenképpen meg kell váltanom. A történelemkönyvekbe  be kell kerülnöm, hogy mesteremként ott lehessen lábjegyzetben. Mindez a saját kiéletlen vágyairól szólt, nem rólam, rám nem figyelt, így nem láthatta, hogy valójában honnan jövök, és legfeljebb magamat kellene megváltanom. Később begyűjtött egy állami kitüntetést, hívek táborát, és nem kicsit sajnál le engem, mint győztes a vesztest.  Egyszer közölte, hogy úgy látszik, belőlem nem lesz semmi. Kiváló pedagógus...
Most ismét hasonló elvárásokkal találkozom. Néhányan azt szeretnék látni, hogy egy ilyen ember, mint én (amilyennek vélnek engem, amilyennek szeretnének látni), nem kerülhet végzetes bajba. Tehát az én életemnek hamarosan meg kell oldódnia, sikert kell felmutatnom, azért, hogy ők is tovább reménykedhessenek a sajátjuk megoldódásában. Haragszanak, a "rossz emberek" fiókjába helyezik azokat, akikről úgy vélik, segíthetnének nekem, és mégsem teszik. Egy ideig.  Majd talán épp rám haragszanak. Ha az elvárt időn belül nem hozom azt az eredményt, amit ők valójában maguknak kívánnak, akkor mint hiteltelen személyt, kinek nem érdekes tovább a sorsa, könnyen elhajítanak, keresnek maguknak más bálványocskát, mert ez könnyebb, mint a saját harcaikat megharcolni. Karizmatikus szerepkörrel felruházni valakit, pusztán a vágyaink kivetítése okán, ez is a felelősség áthárításának egyik formája. Miképpen az itt tőlem végső válaszokat  váróknak is bizonyára gyümölcsözőbb lenne, ha a saját válaszaikat magukban keresnék. Itt legfeljebb, talán és ha, néhány jó kérdésre lehet bukkanni.
Ám az is felelősséghárítás, ha azt mondjuk, csak annak hiszünk el bármit, aki az életével támasztja alá a szavait, különben nem figyelünk rá, nem érvényes ránk amit mond. Gyermeknevelésnél ez valóban igaz lehet, ott csak a példamutatás működhet. Ámde egy tudatos felnőtt a sarki alkoholista szavaiból is kivehet egy olyan mondatot, ami számára fontos üzenet. Talán ez az ember is tudhat valamit. Vagy talán a mondat erejéig csatornájává vált egy felsőbb erőnek...
De még N.-től is megkaptam rosszabb pillanataiban, hogy nincs látszata a rengeteg belém fektetett pénznek. Annak, aminek egyetlen fillérét se ő kereste meg, s amit inkább nekem adott, hogy éljek, gyűjtsem a tapasztalatot helyette és neki is, mint hogy ő moccanjon ki a biztonságosnak látszó barlangjából.


Nem szeretnék megfelelni másnak, csakis a saját igen magas eszményeimnek. Ehhez is hosszú út vezet még. Minden más csak útjelző...


"Őrizkedjünk azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket! A törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk.” (Mark Twain)



2012. február 7., kedd

Camino és kifogások

Ezt az írást Éva ihlette.
Indulásom előtt, után is gyakran hallottam ilyen kifogásokat: én is mennék, de a műtött térdem, a szívem, a korom... és nem vagyok edzett, soha nem sportoltam...
Negyvennégy évig én se. Elutazás előtt körülbelül tíz alkalommal elmentem zumbázni, háromszor 10-15 kilométeres kis kirándulásra, három hónapig glükozamin tablettát szedtem, és nagyjából ennyi volt a felkészülés.
Asztma, Chron-betegség, cölikália, diabétesz, reflux, köszvény, porckopás, lumbágó... a fájdalomküszöböm meg valahol a pinceszint alatt. Ez az amiről tudtam, ezzel a csomaggal indultam. No meg a 13 kilós zsákkal, ami épp duplája a súlyomhoz ajánlottnak. Megvallom, nem konzultáltam az orvosaimmal. Nem vittem diétás élelmiszert, sőt semmilyen élelemmel nem gyarapítottam a hátamon cipelt túlsúlyt. Ettem, amit mások. Nem használtam a vésztartaléknak vitt rohamspray-t, mert nem volt rohamom a 750 km, és a meredek hegyek-völgyek során. A minden zarándoknak ajánlott pezsgőtablettákon kívül csak a szokásos homeopátiás gyógyszereimet szedtem.
Az első héten szétment mindkét térdem (a képen ez látható, ill. a szinte említésre se méltó, az egész úton egyetlen vízhólyagom, és a két héttel korábban sebészeten műtött, ekkorra újra benőtt körmöm helyi természetgyógyász általi sikeres reparálása). A második héten duplájukra dagadtak és fájtak a bokáim (meg is érdemeltem, lásd. Dac c. poszt). Mivel itt nem botlottam természetgyógyászba, orvoshoz mentem, ám ahogy az aznap velem gyalogló sebészlány jósolta, teljesen fölöslegesen. Azon túl, hogy nyomban utazzak haza, nem tudtak semmi használható tanácsot, ellátást adni. (Itthon még három hónap kellett a gyógyuláshoz.) Ezután várt rám még két hét... De nagyon jó volt! Ha időm engedi akkor, tovább gyalogolok és Muxiáig meg sem állok.

A Camino-hoz ugyanis nem kell láb. Semmi más nem kell, csupán lélek. Azóta is gyakran ironizálok avval, hogy ha az embernek van lába, úgyis csak a baj van vele.
Aki a velem egy időben zarándoklók közül nálam betegebb volt, annak nem is volt. Konkrétan egy sem. Protézisekkel szelte át az enyémnél hosszabb távot, ő még a Pireneusokon is keresztülgyalogolt.
Találkoztam 98 éves férfival, aki végigkerékpározta az  Utat, 75 évessel, aki Sevillától gyalogolt szintén egymagában, hallottam rákosokról, és így tovább... A Frances-nál keményebb, kevésbé népszerű  Primitivo-n az átlagéletkor állítólag 65 év. A Camino nem teljesítménytúra. Ha valakinek van elég ideje hozzá, végigjárhatja egészen rövid napi távokkal is.

Íme egy cikk arról, hogy még orvosi javallat ellenére is lehet, érdemes zarándokolni. ... Amennyiben hívást kap az ember. Ha pedig nem kap, én úgy hiszem fölösleges kifogásokat gyártania, akkor nincs arra dolga. Még, most, vagy egyáltalán. Ettől persze még sokan elmennek kirándulni, bizonyítani, bulizni... És akkor még mindig kérdés, hogy akik ott jártunk, mert hívtak, észrevettük-e, elvégeztük-e ami a dolgunk?
A témához még lásd a néhány héttel korábbi "Cruz de Ferro" c. posztot.



2012. február 5., vasárnap

Tél itthon



Van  harminc négyzetméternyi saját hómezőm :)


Téli fagyi


A reggeli mezitlábazás hóban se maradhat el. Gondolom a környező ablakokból nem kevesen néznek bolondnak...


Hó-virág


Hó-virág és lámpavilág

A Törvény egyenlővé tesz

Legjobb barátom, lélektársam jóvoltából - sziámi ikrekként párhuzamosan futnak szerelmi történeteink is - van módom megfigyelni, hogy egy maffiózó és egy vidéki háziasszony ego-játszmái pontosan ugyanolyanok. Mindössze a játszótér mérete a különbség.

Az elmúlt év során arra is ráébredtem, hogy zarándok, maffiózó, boltos, politikus, yuppie ...  magasabb rendű tudatosság hiányában ugyanúgy működünk. Gondolom, e tudatosság meglétével megint egyformán. A törvényszerűségek is egyenlővé tesznek bennünket.



Felfedezés

Kicsomagolni egy embert, rétegről rétegre, felfedezni a lényegét csodálatos folyamat, még akkor is, ha a végeredménnyel jelen tudásunk birtokában nem tudunk mit kezdeni. Mintha a Természet vagy Isten feltárná egy titkát... 
Ez a csoda minden árat megér, és úgyse érhet bennünket nagyobb bántódás, mint hogy az egónk sérül.





Egy csecsemő nem rendelkezik semmilyen szociális motivációval, nincs kitekintése másokra, nincsenek nyitott kapui önmagán kívül semmire, ez a totális egocentrizmus. Az ágyban magunk mellé véve, csúszás-mászás közben belekönyököl a szemünkbe, és meg se fordul a fejében, hogy evvel nekünk fájdalmat okoz, nem is érti a feljajdulásunkat, csak azt élvezi, hogy neki jó. Meleg érzelmi és felelős normaadók mellett az egészséges személyiségfejlődés  során ez idővel egyre lazul, megjelenik az empátia és más szociális motívumok. A szeretet és félelem kettős kötése nélkül nem beszélhetünk morális fejlődésről, bármelyik hiánya esetén nem épülnek be a normák.
A hatvanöt éves maffiavezér díszletei, szerepei mögött egy érzelmileg kiéhezett, követelőző, késleltetésre képtelen, a saját szükségleteink kívül mást nem látó csecsemőt, egy kis ösztönlényt találtam. Szükséget szenvedve nem volt ember, akibe kapaszkodjék, így - anyagilag jó helyre születvén - tárgyakba kapaszkodott. Felnővén emberek helyett tárgyakat választ, még ha azok csupán rövid időre adhatnak kielégülést, ám ez legalább biztonságos és elérhető.  


Hiába szeretném, nem adhatom meg számára annak a primér kötődésnek, biztonságnak az élményét, amire gyermekként lett volna szüksége. Nem csak azért, mert azt  senki nem adhatja meg, hanem mert magam is csak egy alig jobb állapotban levő gyereklány vagyok. Ő egyáltalán nem kötődik, de én is hibásan. No meg azért sem segíthetek, mert sebzett önmagát rákpáncélt növesztve védi a további sérülésektől. 
Nem tudván valójában mi az és mire való, nem képes önzetlen törődést, figyelmet, ajándékot, szívességet, szeretetet adni, és kérni se senkitől. Talán a visszautasítástól való félelmében nem kockáztat.  Elhitte, hogy szerethetetlen rossz, és önmagát is bünteti. Láttam rajta olykor, hogy maradna, ringatózna még velem. Ám maradni a túl közel kerülés kockázatával jár, biztonságosabb a mindig épp akkorra szervezett, ismerőssel, régi üzletféllel találkozásra hivatkozni, vagy a félegyes ebéd rutinjába kapaszkodni. Túlbiztosítás, semmi kockázat... és semmi élet. Unja is magát, a környezetét és az életét. Aki csak használ, őt magát is csak használják. Ebbe beleszürkül minden emberi kapcsolat. A "barátaival" is csak használják egymást, rövid és felszínes kielégülést adva egymásnak, ahogy nőktől is csak ennyit vár, nem tudja, hogy ennél többet is lehet kapni. Hedonizmusa mögött az áll, hogy mindig jól akarja érezni magát, ám ezek az érzések is csak rövid pillanatok. Nem tanulta meg, vagy nem ad rá engedélyt magának, hogy a rövid jó érzések helyett valóban jól legyen. Alapvetően jól lenni, ez ez értelmes élettel jár, amibe beleférnek a pillanatnyi rossz érzések is. Ám ő ezektől fél, így el is fordítja a fejét ott, ahol ilyesmi érné, ezért nem lehet szociálisan sem érzékeny.
...Sokban magunkra ismerhetünk mindannyian. Épp csak hogy alacsony önbecsülését kompenzálva ő hatalmat szerzett, pénzzel erősíti magát, hogy úgy érezze, joga van követelni azt amit kérni fél. Követelőzéssel azonban megint csak pótlékokhoz juthat, s ami igazán szomorú, nem is tudja, hogy ezek pótlékok, azt gondolja, ez az igazi, ennyi az élet. 
Drága Cseppem! De jó lenne egyszer, ha megérek rá, az édesanyjának lenni. De a lánya is szívesen lennék, ... és valamivel később majd a társa is. 
Időnként most is olyannak láttam, amilyennek Isten elgondolta őt, amilyenné majd válik egyszer.  A hiba az, hogy elvártam, már most, miattam ilyen legyen. 
Most már elfogadom olyannak, amilyen, nem haragszom. Akit látunk, azt szeretjük, s csak azt szeretjük, akit látunk, akit ismerünk. Benne megtaláltam mindazt, amit Poppernél, Bagdy Emőkénél, Pál Ferinél, Szepes Máriánál és még sokaknál negatívumként olvashattam, hallhattam. Hát most már ezt is megtapasztaltam. És azt is, hogy benne is vannak rejtett, olykor felbukkanó szépségek. 
Ám nem csak egy másik ember kicsomagolása, de az ő hatására önmagunk tovább bontása is csodálatos, még ha az eredmény itt se vidító. 


No és én véletlenül épp most botlottam Popper Péter és Pál Feri előadásokba erről a témáról...

2012. február 3., péntek

Egyedül a Caminón

Néhányak szerint a zavartalan belső utazáshoz az Északi Útra, vagy a Primitivo-ra kell menni. Jómagam a Camino Frances-en, főszezonban is egyedül tudtam lenni. Talán tízezren is trappoltak délelőttönként köröttem az úton, mégis magamban jártam végig. Persze néhány nap után már ismerősként hellóztunk, buencaminóztunk vagy csak mosolyogtunk egymásra néhányan, egy-egy pihenőhelyen vagy a szálláson váltottunk  pár szót, élelmet, praktikus információt osztottunk meg, vagy még ennyi sem. Lassúságomnak köszönhetően délutánonként többnyire egyedül gyalogoltam az úton, és volt olyan nap, amelyen 8 órán át egy árva zarándokkal, 5 órán át még "civillel", településsel se találkoztam. Időnként összesodort az út valami hosszú, mély beszélgetésre egy idegennel, dacára a nyelvi nehézségeknek, aztán szétszórt bennünket, többé nem találkoztunk. Ennyi kellett, nem több, de ennyi éppen kellett.
Mindössze egyszer éreztem magányosnak magam, vágytam rá, hogy most ne legyek egyedül, és ahogy ezt kimondtam magamban, pár perc múlva sose látott holland zarándokok az asztalukhoz hívtak, a velük töltött félóra feloldotta a rossz érzést.
Csodálkozva néztem azokra, akik fülhallgatóval, a megszokott zenéik burájába zárva járták végig a Caminót. Nem tudom, hol voltak közben, de...


Életemben többször éreztem magam magányosnak, mint ahányszor nem. Egyedül is többet voltam, mint másokkal összekapcsolódva. Jól tükrözte ezt is az Út. De megmutatta, hogy ha magányosnak érzem magam, vádaskodás és önmarcangolás helyett csak kérnem kellene és hinni...
Persze az egyedüllét nem mindig magány, és gyakran hasznos, ha zavartalanul utazhatunk befelé, vagy egyszerűen csak jól érezzük magunkkal magunkat.

2012. február 2., csütörtök

Tanulópénz

Az Úton az egyik, mégpedig a "mi legyen a bolttal?" kérdésre lépten-nyomon azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni". Hát evvel voltam ki az összes vizekből!
Rendben, buta a kérdésfeltevés, kb. mint "az élet, a világmindenség, meg minden", erre jár az ilyen "42"-típusú Douglas Adams-i válasz. Na de amit én kaptam, az bárki bármely kérdésére is válasz, sőt valójában az egyetlen létező, végső válasz mindenre, mit kezdjek én most vele? Valami konkrétabbat vártam, olyasmit, hogy "menj előre száz métert, aztán fordulj jobbra a sárga nyíl mentén". Igaz,  az Úton is eltévedtem néha...



Pedig ez volt A Válasz. Annyi szeretetkoldus volt köröttem! Gazdag, nagyképű, szorongását cinizmussal leplező, félelmében nyájba tömörülő és szemét behunyó, önmagukat és bárkit szeretni képtelen mégisszegényektől, maffiózóktól  a bennük példaképet látó, szorongó, frusztrált és talpnyaló kapaszkodókon, az anyja és mindenki más szeretetét kiszolgálással és mindenben a legjobbnak lenni akarásával megvásárolni a törekvő  boltszomszédon, a szülei szeretetlenségétől erőtlen, politikai nyomástól meghibbant ex-bírónőn át hosszú a szeretetéhes érzelmi analfabéták sora.
Magam is talán csak béta vagyok. Adtam és adtam...  addig, míg a feldolgozatlan sérüléseim, a félelmeim, egyszóval az egóm miatt ellenálltam vagy legalábbis megakadtam. Ahol görcsbe rándultam a bántás vagy a semmibevétel fájdalmától, ahol viszonzást kívántam azért, amit adtam... egó, egó, egó. No és végül, mikor szorított a hurok, még ha a bajomhoz képest mérsékelten is, de többször kifakadtam, tehát  amit adni tudtam, abból valamennyit vissza is vettem. Nem találtam kapcsolódást olyan forrásokhoz, amelyekből erőt meríthettem volna.
Talán tényleg hasznomra vált volna időnként visszaolvasni régebbi posztjaimat, hiszen erről  az Út előtt is írtam. A feladat adva volt, csak én nem álltam készen, Camino után sem.

Két pesti garzon vagy egy budai  másfél szobás lakás ára. Így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül, de nem is először fizettem meg ezt az árat. A szívem többször összetört, magányos, elveszett, gyökértelen is voltam már. Lenullázódtam, nincs több pénz, amiből... Időm lesz-e ebben az életben, és vajon még milyen, nem pénzben számolt áron kell megtanulnom? Szeretetkoldus van még rajtam és a boltszomszédságomon kívül is elég.

...Mégis... köszönöm a megtisztelő feladatot.

A Lélekpillangó meséje

A Lélekpillangó figyelme pásztázó csóvájának köréből ma egy balett társulat kis művésznője tűnt ki. Alternatív darabokat adtak elő, improvizáltak, szórakoztattak. Egy jókora kommuna-szerű társulati házban éltek, ahol civódtak, szerettek és alkottak. Néha tengődtek, néha bőség volt, néha jött vagy ment valaki. Itt élt egy kis balerina, pár napja egy lágy, mégis bravúros koreográfiát gyakorolt.
A barátnője küldte neki telefonon ezt a kis pillangós dallamot, ami megérintette a szíve közepén az aranymagot. Megszerezte az egész művet. Legutoljára akkor táncolt nagy színpadon, amikor a világ egyik legnagyobb operaházi társulatában a Pillangókisasszony egy feldolgozására készült. Elesett és elszakadt az ínszalag a lábában. A lábadozás alatt kitették a híres társulatból. Tudta, hogy ez szokás, hogy nem újdonság, hogy nem csak vele tesznek ilyet! Már nem volt a legjobb - Már nem volt a legfiatalabb - Egészséges volt, de mégsem egészen.
A lány összeomlott. Majdnem Csocsoszan, a Pillangókisasszony önpusztító sorsára jutott, ám végül addig-addig olvasta a művet, nézte feldolgozásait és hallgatta a zenéjét, míg meg nem értette a teljes önátadás, a teljes átalakulás lényegét. Csatlakozott ehhez a kicsi, modern társulathoz, ahol hozzá hasonló táncosokkal lehetett együtt. Újra táncolt és alkotott. Újra repült, forgott és cikázott, akár a rét felett táncoló pillangó… Címet keresett a balett darabnak, ekkor jött be a társulat vezetője, az orosz fiú a rég vágyott jó hírrel: Irány Moszkva! Meglátta az új táncot, azonnal megértette: „Bábocska” – mondta, ki a címet. Annyit tesz oroszul: Pillangó.
A lány bepakolta utazó zsákját, amire egy pillangó-kimonós japán gésát hímzett egy textilművésznő – mintha neki szánta volna! Összepakolták a kis társulatot, s elrepültek, akár a pillangók, egy új világhír felé ...



(A mesét egy volt vevőmtől kaptam tegnap biztatásul.)

2012. február 1., szerda

Fejlődéstörténet

Ez a blog egy fejlődéstörténet. Amit ma írok, holnap továbbgondolom, és talán kicsit vagy nagyon másképp látom.
Csak az nem változik, ami halott.