Fabulaesszé - A szép halál (2008.)

Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?

Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.

Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.

Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.

Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. Hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.

A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.