Pál Feri atyát hallgattam, a Nyitott Akadémián, a Mesterkurzuson, vagy valamelyik keddi előadása hanganyagán, nem tudom pontosan, pedig ma történt. A családon belüli szexuális erőszakról beszélt - erről is mély megértéssel, széles látókörrel és nagy pszichológiai tudással - , ahol rendre az apát démonizálják, pedig a hiba a családi rendszerben van. A szüleimen túl eszembe jutott a híres Dogma-film, a Születésnap... majd a tanárom és a felesége. Több ezer rajongójuk példaképei, ők az eszményi házaspár, egy állami kitüntetéssel is megtoldva.
A férfi éveken át nevelt magának, kiemelve a kortársaim közül, valamiféle elit-képzésben részesített, majd elcsábított, és amikor kényelmetlenné váltam, elhajított, kipellengérezett, megalázott, padlóra küldött (verbálisan a halálba is), egész eddigi életemre romboló hatással volt. Felesége a külvilág előtti tagadásban mellé állt, amit akkor a három gyerekre gondolva megértettem. Azután ő ápolta a lelkemet, a kórházba is ő jött be, anyám helyett anyám ... noha máig nem beszéltünk a történtekről, még említés szintjén is csak egyszer, néhány hónappal ezelőtt, pedig huszonnyolc éve rendszeresen találkozunk. A tanárom némi éllel pótanyámnak szokta nevezni. Az asszonyt mindenki csodálja, kedves, áldozatkész, a házi tűzhely archetípusos őre, épp csak a a szexet nem szerette. A férje kétkedésre okot adó állítása mellett van más biztos információm arról, hogy konzervatív, prűd családból származik, ahol az édesanyjuk - aki a megözvegyülése után tiszta életű diakonisszának állt - hátat fordított a meleg fiának (jelzem, nevezett férj is a sógorának).
Ennyi év után most áll össze a kép. Hogy a náluk alvásokhoz a nászajándékba kapott csipkés, átlátszó nejlonhálóingét ajánlotta fel nekem. Minden a szeme előtt zajlott, egy asszonynak értenie kell a szemvillanásokból, sóhajokból... Nem is én vagyok az egyetlen, utódaimról biztosan tudok, ám ő semmit nem akart észrevenni.
Te jó isten, ez az asszony maga helyett felkínált bennünket a férjének! És engem már megint eszközként használt valaki. Nem hiszem róla, hogy tudatosan tette, de mégis felkínált. Így tarthatta egyben a családját. Az a nő, akire felnéztem, mert a férje szeretőit is képes volt sorra ápolni, aki szememben az önzetlenség mintaképe volt, akiről azt mondtam, én is ilyen szeretnék lenni, lelkiismeret-furdalásból hallgatja évtizedek óta életem tragikus fordulatait! Szeretetnek véltem, és e sok év alatt az iránta való kíméletből nem hoztam elő soha a történteket, pedig szívből vágytam rá, hogy beszéljünk róla. Olyan tiszteletet ébresztett bennem tisztasága, olyan óvatosságot, mint ha finom porcelánból lenne, én pedig szutykos elefánt volnék.
Egy-másfél évvel ezelőtt szerepet cseréltünk, én hallgatom őt élete számtalan elfojtásától természetesen megjelenő betegségeiről, az anyósával való gondjairól, próbálom óvatosan a pszichoszomatika felé terelni, beajánlottam az én egykori kineziológusomhoz, akihez megelégedve jár.
A tekintélytisztelet nem erősségem, ehhez nagyban hozzájárult a tanárom példája. Ám azért felnéztem néhány emberre életemben... és sorra így alakul. Olyan embert pedig alig ismerek, aki viszonyítási pontot jelentene az életemben. Ám evvel a kevéssel is sorra így járok. Miért? Ne ember legyen a mérce? De akkor mi? A szentháromság?
Jaaaj! De ha már ennyi éven át meg tudtam kímélni, ezt kell tennem továbbra is. Mert valóban törékeny, tele elfojtott szorongással, és én megszerettem, az idők során valószínűleg ő is, amennyire a félelem mellett szeretni tud. Illetve hogy én valóban megszerettem-e, a szó tudatosságot jelentő értelmében, csak ezután fog igazán kiderülni... Most úgy érzem, az eddigi hallgatásom elfojtás volt, az ez utáni azonban szolgálat.
Talán valami karmikus körben is adósai vagyunk egymásnak, de hogy ki kinek, az kibogozhatatlan, ezért nem szabad a helyzetet tovább terhelni.
Mindig ez, mindig a szeretet, hát ezt aztán jól beválasztottam! Nem kaphatnék valami könnyebb feladatot? Vagy pénztártól való távozás után tényleg nincs helye reklamációnak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése