Ma újra leültünk. Egy könyvesbolt közepén megbúvó kávézóban tartott fogadóórát míg rám várt, a polcok között lassan közeledve láttam, hogyan adják egymásnak a "kilincset" régi rajongók, ki se fogyva a panaszáradatból. Magamon éreztem, hogy ez a megbékélés kezdetének ideje lesz. S valóban, forró csokiztunk, összemosolyogtunk, fogtuk egymás kezét, ő mesélt a benne zajló változásokról, feldolgozási folyamatokról, apátiáról... Megtisztelt az őszintesége. Nem kérdezett rólam udvarias közhelyeket, végre figyelt arra, amit mondok, s ha nem is értett mindent, respektált. Magam is kénytelen voltam átértékelni egyet-mást, s ez jó.
Néhány napon belül két nehéz beszélgetést kezdeményeztem, ám ifjú zarándoktársam az ego-játszmák sorát vonultatta fel. Ez a barátom pedig vállalja a szembenézést hosszú életével, múltjával, önmagával, másokkal is, pedig sosem járt a Cruz de Fero-nál...
No igen, régen elindult valaki a kertkapuból, s néhány év múlva oda érkezett vissza, közben volt elég ideje... Ma meg odarepülünk néhány hétre, és várjuk az instant megvilágosodást. Ami nem jön el, bárhogy is ámítjuk magunkat és az itthon csodavárókat. Aztán visszavágyunk, s ha tehetjük, visszajárunk, mint más a kedvenc nyaralóhelyére.
Pedig mennyire nem a díszleteken múlik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése