Elmeséltem neki.
Kértem, ha benne is van valami "maradék", beszéljük meg, ne zörögjön csontváz a szekrényben. Felsóhajtott, hogy de jó, hogy ez most nem igaz, nem kell szerelmesnek lennie belém! Noha ekkor még nem beszéltem a jelenről. Akkor vajon mit hárított? Már nem először, és teljesen semleges helyzetekben is, amikor nekem is csak utóbb csengett le, hogy mit mondott, és miért.
Mindent tagadott, a jelent és a múltat is, de még azt a korábbi állítását is, hogy papok lennének a családjában. (No jó, gyaníthatóan a bolttal együtt volt belém szerelmes, anélkül nem vagyok érdekes.) Dühösen kötekedett, technikai részleteket firtatott, megkérdőjelezte a megérzések jelentőségét, hogy ne kelljen a lényeggel foglalkoznia. A zarándoklatommal kapcsolatban is negatív, lehúzó megjegyzéseket tett... Mintegy egy óra múlva rátelefonált az anyukája, hogy most már menjen haza. És ez az ember, benne a negyedik x-ben, ugrott, szaladt! Voltaképpen jó, hogy így alakult, ki tudja, még mennyivel rosszabbul is sikerülhetett volna ez a "beszélgetés", a novemberihez képest így is pocsék. Úgy látszik, ez a tisztázás egy másik életünkre marad. Csak ne bonyolítsuk végzetesen tovább a helyzetet.
Következő alkalommal társaságban undok volt velem, ego, ego, ego... akár egy frusztrált maffiavezérnél, menyasszonynál vagy hivatalnoknál. Ehhez csatlakozott a jó ösztönnel már egy ideje viperaméreggel rám fröcsögő rontó boszorkány-típusú anyja, akit mintegy gardedámul magával hord. Szép kavarodás: az egykori boszorkányüldöző pap egy boszorkányt választ anyjául, ha már szerelméül nem merte.
Bizony, ezek a hatalmi játszmák csak ugyanolyanok, akkor is, ha egy birodalom, és akkor is, ha egy cipőskatulya jelenti a vélt hatalmat. Ráébredtem, hogy kettejükből mélyebb, mágikus fekete erők sugároznak oda, ahol ellenséget vélnek látni. Mégis, bizonyára törlesztésül, tanulnivalónak kapták a most hasznos szolgálatot ellátó feladatot. Ők is csak úgy boldogulnak vele, ahogy tudnak ... mind így vagyunk evvel.
Az elmúlt hónapok során lassan-lassan kiszolgáltattam magam neki, és újra csak nem akartam látni a nyilvánvalót, hogy nem csak a teste, de a lelke, jelleme is éretlen. Szigorú zárkózottsága a titokzatosság légkörével burkolja be, amibe mindenfélét bele lehet képzelni. Mióta egy, az Utam előtti bejegyzést megmutattam neki, lépten-nyomon elszólta magát, amiből kiderült, hogy olvassa ezt a blogot, a közösségi oldalon szintén figyel. De nyíltan nem vállalta, tagadta, ezért az egész olyan szaglászás-jellegű, mint akkor, a középkorban. Itt talán már nem olvas, ha mégis... tükörbe nézhet, nem tudom letiltani. Ott korlátoztam a láthatóságomat.
Megint elkövettem azt a hibát, hogy akiről érzem, hogy dolgunk van egymással, nyomban meg is bízok benne. Noha egyrészt nem biztos, hogy ő is tudja ezt a közös dolgot, másrészt az, hogy vannak elintézendő ügyeink, önmagában még nem minősíti át megbízható, felnőtt emberré, nálam különbbé. Rosszul kezelem a határaimat, talán mert folyton érzelmi, intellektuális, spirituális társakat, tanítókat keresek, hiányomban egy apró jelre kioldódnak a biztonsági fékjeim. (Minap mondta valaki, hogy nagyon jók a megérzéseim, csak épp fordítva vannak bekötve.)
Ó igen, hiába határoztam el, elfelejtettem asszertíven kommunikálni. És ha valaha is éreztettem vele az intellektuális fölényemet, most aztán bővivel visszakaptam mindent.
Óvatlanul ismét felléptem egy sakktáblára, hogy én legyek a legelső feláldozható paraszt. Nem tudom, lehet-e még időben lelépnem róla, vagy...
Alázat, elfogadás... szeretet. Jaj, már megint!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése