Felfedezés

Kicsomagolni egy embert, rétegről rétegre, felfedezni a lényegét csodálatos folyamat, még akkor is, ha a végeredménnyel jelen tudásunk birtokában nem tudunk mit kezdeni. Mintha a Természet vagy Isten feltárná egy titkát... 
Ez a csoda minden árat megér, és úgyse érhet bennünket nagyobb bántódás, mint hogy az egónk sérül.

Egy csecsemő nem rendelkezik semmilyen szociális motivációval, nincs kitekintése másokra, nincsenek nyitott kapui önmagán kívül semmire, ez a totális egocentrizmus. Az ágyban magunk mellé véve, csúszás-mászás közben belekönyököl a szemünkbe, és meg se fordul a fejében, hogy evvel nekünk fájdalmat okoz, nem is érti a feljajdulásunkat, csak azt élvezi, hogy neki jó. Meleg érzelmi és felelős normaadók mellett az egészséges személyiségfejlődés  során ez idővel egyre lazul, megjelenik az empátia és más szociális motívumok. A szeretet és félelem kettős kötése nélkül nem beszélhetünk morális fejlődésről, bármelyik hiánya esetén nem épülnek be a normák.
A hatvanöt éves maffiavezér díszletei, szerepei mögött egy érzelmileg kiéhezett, követelőző, késleltetésre képtelen, a saját szükségleteink kívül mást nem látó csecsemőt, egy kis ösztönlényt találtam. Szükséget szenvedve nem volt ember, akibe kapaszkodjék, így - anyagilag jó helyre születvén - tárgyakba kapaszkodott. Felnővén emberek helyett tárgyakat választ, még ha azok csupán rövid időre adhatnak kielégülést, ám ez legalább biztonságos és elérhető.  


Hiába szeretném, nem adhatom meg számára annak a primér kötődésnek, biztonságnak az élményét, amire gyermekként lett volna szüksége. Nem csak azért, mert azt  senki nem adhatja meg, hanem mert magam is csak egy alig jobb állapotban levő gyereklány vagyok. Ő egyáltalán nem kötődik, de én is hibásan. No meg azért sem segíthetek, mert sebzett önmagát rákpáncélt növesztve védi a további sérülésektől. 
Nem tudván valójában mi az és mire való, nem képes önzetlen törődést, figyelmet, ajándékot, szívességet, szeretetet adni, és kérni se senkitől. Talán a visszautasítástól való félelmében nem kockáztat.  Elhitte, hogy szerethetetlen rossz, és önmagát is bünteti. Láttam rajta olykor, hogy maradna, ringatózna még velem. Ám maradni a túl közel kerülés kockázatával jár, biztonságosabb a mindig épp akkorra szervezett, ismerőssel, régi üzletféllel találkozásra hivatkozni, vagy a félegyes ebéd rutinjába kapaszkodni. Túlbiztosítás, semmi kockázat... és semmi élet. Unja is magát, a környezetét és az életét. Aki csak használ, őt magát is csak használják. Ebbe beleszürkül minden emberi kapcsolat. A "barátaival" is csak használják egymást, rövid és felszínes kielégülést adva egymásnak, ahogy nőktől is csak ennyit vár, nem tudja, hogy ennél többet is lehet kapni. Hedonizmusa mögött az áll, hogy mindig jól akarja érezni magát, ám ezek az érzések is csak rövid pillanatok. Nem tanulta meg, vagy nem ad rá engedélyt magának, hogy a rövid jó érzések helyett valóban jól legyen. Alapvetően jól lenni, ez ez értelmes élettel jár, amibe beleférnek a pillanatnyi rossz érzések is. Ám ő ezektől fél, így el is fordítja a fejét ott, ahol ilyesmi érné, ezért nem lehet szociálisan sem érzékeny.
...Sokban magunkra ismerhetünk mindannyian. Épp csak hogy alacsony önbecsülését kompenzálva ő hatalmat szerzett, pénzzel erősíti magát, hogy úgy érezze, joga van követelni azt amit kérni fél. Követelőzéssel azonban megint csak pótlékokhoz juthat, s ami igazán szomorú, nem is tudja, hogy ezek pótlékok, azt gondolja, ez az igazi, ennyi az élet. 

Drága Cseppem! De jó lenne egyszer, ha megérek rá, az édesanyjának lenni. De a lánya is szívesen lennék, ... és valamivel később majd a társa is. 
Időnként most is olyannak láttam, amilyennek Isten elgondolta őt, amilyenné majd válik egyszer.  A hiba az, hogy elvártam, már most, miattam ilyen legyen. 
Most már elfogadom olyannak, amilyen, nem haragszom. Akit látunk, azt szeretjük, s csak azt szeretjük, akit látunk, akit ismerünk. Benne megtaláltam mindazt, amit Poppernél, Bagdy Emőkénél, Pál Ferinél, Szepes Máriánál és még sokaknál negatívumként olvashattam, hallhattam. Hát most már ezt is megtapasztaltam. És azt is, hogy benne is vannak rejtett, olykor felbukkanó szépségek. 
Ám nem csak egy másik ember kicsomagolása, de az ő hatására önmagunk tovább bontása is csodálatos, még ha az eredmény itt se vidító. 


No és én véletlenül épp most botlottam Popper Péter és Pál Feri előadásokba erről a témáról...