Teréz Anya a legendák mögött 2.

1946-ban kapott sugallatot, elhívást az indiai nyomornegyedekbe, s Istenhez- bár nem mint szeretetteli erőforráshoz, de mint tekintélyhez - mindvégig hű maradt, minden kételye ellenére. Micsoda karma, mi mindent kellhetett törlesztenie! A hívás előtt napi közelségben érezte magához Istent, utána azonban 50 éven át elhagyottságot, sötétséget élt meg. Idős korában szívbeteg lett, ami érthető, hiszen nem élt meg érzelmeket, saját bevallása szerint csupán az engedelmesség vezérelte. A hívás és az egyházi feljebbvalói iránt egyaránt vakon. Az első 30 évben nem is tudta, miért van ebben a sötétségben, gyóntatója se értette meg őt, mindig pihenést javasolt neki, mert fáradtságnak vélte az ürességet. Ám az utolsó két évtizedben új gyóntatója támogatásával megértette - bár ez az intellektuális megértés nem oldotta magányérzetét és belső elveszettségét -, hogy evvel a megtapasztalással azonosulhat a keresztfán magányát megkínlódó Krisztussal, és a hitetlenség sötétjében, reményvesztetten élő nyomorgókkal. Így tud az ő szintjükre rálátva, hatékonyan segíteni, s nem föntről lefelé alamizsnálkodni.

A tekintélyelvűség egy függőség, ahol a függő személy egy "hatalmasságnak" adja át a felelősséget, amit maga fél felvállalni. Az alázatosság pedig még nem alázat. És valóban, könnyebbséget jelent az esetleg egész életen át útkeresőkkel szemben, hogy neki "megmondták", mit tegyen. Másrészt azonban éppen e tekintélyelvűség nem engedte, hogy a hatalmas terhet letegye magáról, míg nekünk többieknek legalább látszólag szabad választásunk van ebben.

És mégis, milyen jó, hogy senki nem gyógyította ki belőle a kritikátlan engedelmességet! Utalok itt Pál Ferire, aki szerint a legnagyobb gyengeségeinkből válhatnak a legnagyobb erősségeink. Feltéve, ha e gyengeségek nincsenek eltagadva. Hiszen ha őt magát maradéktalanul kigyógyítják azokból a sérüléseiből, melyek miatt a papi létet választotta... hát ki járna avval jól? Ezen épp kedvenc katolikus papom szokott ironizálni, egy teljes pszichoanalízis és néhány más terápia kemény munkája után. Mindketten "szépséghibáik" felvállalásával, azok előjelét pozitívra fordítva, erőforrásul használva tudtak, tudnak hatékonyak lenni, óriási munkát elvégezni. És nyilván még oly sokan.

Az ebben rejlő tanulságokat magunk vonhatjuk le...

(Forrás most is:Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom! - Vigilia Kiadó)

A könyvtől független, privát megfigyelésem:  A tömeges fogyaszthatósághoz szépítés egy nagyszerű ember értékeit kérdőjelezi meg, ha őt dundi szőke kisgyerekkel ábrázolják, ahelyett, hogy az indiai nyomortanyák szutykos, alultáplált szenvedőinek valóságával mutatnák. Ő semmiképpen se volt az a trendi, spirituálisan hedonista ember, akivé a spirituálisan hedonista tömegek formálni szeretnék a képét. 

 

Ízek, imák, szerelmek- másodszor

Még mindig tetszik ez a film, igyekszem a regényt beszerezni. Nekem ez egy igazi caminós történet, még ha földrajzilag nem is ott játszódik. A mostani megtekintésre valakinek a lekicsinylő véleménye inspirált, szerinte felszínes, amolyan "spirituális turizmus amerikai módra", többet is ki lehetett volna hozni a filmből. Mert mi az, hogy a nő elmegy Rómába fejlődni, de egyetlen templomba se teszi be a lábát, mindössze zabál. Indiában csak egy divatos ashramban meditálgat, Balin pedig egy kiadós vérhas helyett pusztán hólyaghurutot szed össze, azt is a túlhajtott szextől. 
Szerintem kedves ismerősöm annak idején az amerikaiakkal és hollywood-dal kapcsolatos előítéleteit is magával vitte arra a filmpremierre, bár szerinte legfeljebb a Javier Bardem miatti irigység vezérelheti e kritikában.
Mindenkinek más a zarándokútja, ahogy a civil életben is, s nem biztos hogy az elvárások szerint zajlik. Ahogy a templomnak sem kell feltétlenül épületként formát öltenie.  A fenti vélemény számomra hasonlít ahhoz, ahogy korábban én kicsinyeltem le mások zarándokútját, s ahogy most az enyémre legyintenek mások, akik szerint -kimondva vagy kimondatlanul - akkor lett volna sikeres a caminóm (mintha ugyan létezne ilyen fogalom, hogy "sikeres camino"), tehát akkor érte volna meg két ilyen utat "teljesítenem" (már ez a szó sem illik a caminóhoz), ha hazajőve valami nagysikerű üzletet nyitnék, vagy jól fizető állást találnék, de legalább egy gazdag férjet. 
Javier Bardem miatt engem is esz a fene! Mindazonáltal a nő Rómában megtanult lazítani a kontrollon, élvezni a hétköznapi apró örömöket, s bepillantást nyert egy tradicionális, ám működő család életébe is. Indiában megtanult alázattal figyelni mások fájdalmára, bátorítást adni, megtanult valóban barátnak lenni, valamint ráébredt, hogy nem érdemes csak azért benne maradni valami régiben, mert azt már megszokta. (Külön jelzem, hogy többek között az alkoholista texasi pasi mindennapi története igazi mély fájdalmat mutat, nekem másodszorra is összeszorult a szívem). És elkezdett megbékülni önmagával, így lassan másokkal, pl. férjével is. Baliban végre teljesen megszabadult a merev kontrolltól, s úgy került egyensúlyba, hogy merte bevállalni az időnkénti kibillenést. Valamint itt már másokért tevőlegesen is tudott cselekedni. Szerintem egy útra ez épp elég sok. Egy film pedig zsúfolt és értelmezhetetlen lenne több mélységtől, de legfeljebb is egy szűk körben nézett művészfilm. Nem is beszélve az elhangzott, itt-ott hűtőmágnes-, de mégis igaz, és újra meg újra elgondolkodtató bölcsességekről.  

Bándy Kata halála okán

... Sokaknak sajnos: ürügyén. Egy frusztrált nép aktuális igénye szerint képes bárkire és bármire, de mindezek ellenkezőjére is gyűlölettel fröcsögni. Kínos leírnom, hogy caminós "zarándoktársaim",  valamint régi jógás ismerőseim osztják meg közösségi portálon a Gój Motorosok posztjait és szélsőséges lapok cikkeit arról, hogyan kéne az elkövetőt kínhalállal kivégezni, a cigányokat pedig elűzni. És persze a zsidók tehetnek erről is, csak azért, nehogy kimaradjanak valamiből.  Fent említett ismerőseim közül többen szavazatokat gyűjtenek arról, hányan végeznék ki saját kezűleg az elkövetőt. S miközben szidják Amerikát, arra hivatkoznak, hogy még ott is van halálbüntetés. De ha tesznek az Államokra, mit törődnek vele, hogy mi van ott? Ettől  itt még győzhetne a józan ész. Például el lehetne gondolkodni azon, vajon mennyiben vagyunk hibásak egyes rétegek többgenerációs leszakadásában, kriminalizálódásában. 

A halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Még egy bolti lopásnál sem mérlegel az elkövető, hogy ennyi és ennyi büntetésért megéri-e. Minden tettes abban bízik, hogy őt nem kapják el. Az egyszerűbbje pusztán önhittségből, az intelligensebbje meg is tesz ezért mindent. Egy aberrált személyiség pedig még azon se gondolkodik el, hogy elkapják-e, csak megteszi, mert ösztönei hajtják. 

Születés és halál nem a mi kezünkben van. Ha istent játszunk, abból sose jövünk ki jól. A sokak által végigsírt Halálsoron vagy a Táncos a sötétben épp úgy lehetne intő példa, mint az önbíráskodás számos jól-rosszul dokumentált esete, és a történelem. A most nagyszájúskodók közül vajon hányan aludnának jól azután, ha kezükbe adnák a kivégzés jogát és szembe kellene nézniük egy emberrel,  tettesként az ő áldozatukkal? Könnyebb a felelősséget egy apparátusra, egy névtelen hóhérra hárítani. Ugyanakkor nincs kétségem afelől, hogy a szinte már állandósult lincshangulatban most is sokan  önként kezükbe vennék a végrehajtást, mutatnának erőszakkal példát az erőszaknak. De ha már... akkor miért nem hozunk olyan törvényt - az EU-csatlakozás előtt se tettük -, mely szerint az áldozat közvetlen hozzátartozói megnyomhatják azt a gombot, elsüthetik azt a fegyvert, meghúzhatják azt a kötelet? Bízzuk rájuk, hogy felvállalják-e ennek felelősségét, következményeit, hogyan boldogulnak az éjszakáikkal és a nappalaikkal. 

Szomorú, hogy egy fiús apa józan javaslatát figyelmen kívül hagyják a vért kívánók. Igaz, a férfiaknak még mindig kényelmesebb bosszút lihegni, mint minden esetben hazakísérni egy nőt, akivel együtt töltötték az alkonyat utáni órákat. A nőknek is könnyebb a trendhez igazodva egyenrangú vagányt játszani, mint erre kérni a férfiakat. 

Valóban nagyon szomorú, hogy az igazságszolgáltatás nem szolgáltat igazságot - más jellegű ügyekben sem- , és az életfogytiglan többnyire nem tart életfogytig. Ez is azt támasztja alá, hogy ember nem tud jól ítélni, ezért nem adatott kezünkbe az élet és halál fölötti döntés joga. Nem adatott, még ha mi erőszakkal el is vesszük. 

Szomorú, de évente számos hasonló bűncselekmény történik, amely nem kavarja így fel az országot. Talán az áldozat nem volt ilyen bájos, és az elkövető nem kreol bőrű. 

Kata kedves arcából nem a bosszúvágy sugárzik. Nyugodjon békében! 

Mindennapi csodáimból

Mester utcai Praktiker, fáradt, afrikai péntek délután. Speciális szemes csavart keresek sikertelenül. Közelemben egy eladó  veszélyesnek látszó  külsővel bíró  családdal foglalkozik, láthatóan előítélet nélkül, szakértelemmel gondolkodik velük és még helyettük is, sürgölődik köröttük mint egy vidám, kertésznadrágos, pocakos manó. Szemüvege előtt még egy nagyítót is tart, úgy vizsgálja az apró címkéket. Miután megbizonyosodik róla, hogy minden felmerült kérdésükre, gondjukra talált megoldást, hozzám fordul, majd ugyanez ugyanígy. Hirtelen úgy érzem, szívesen rábíznám úgy általában minden problémámat. Természetesen kerül szemes csavar is. Kicsordul belőlem a megjegyzés: úgy látom, a helyén van, nagyon neki való ez a munka! Mosolyogva válaszol, hogy csak  hó végén szomorú mindig. Áh, mondom, sebaj, örüljön hogy van hol sürgölődnie. Felnevet, kezicsókolommal búcsúzik, és már szalad is, tanácstalanul téblábolóknak segíteni.
Olyan  jó helyén levő, munkájukat örömmel végző emberekbe botlani!

Teréz Anya a legendák mögött 1,

Élete utolsó 50 évében nem hitt, nem szeretett, még Isten és a saját lelke létében is kételkedett, máskor pedig lelki szárazságról beszélt a gyóntatóinak, mégis felkelt minden reggel, mosolyogva tette a dolgát nyomor, bűn és reménytelenség közepette...  Saját megfogalmazása szerint pusztán régi ígéretei iránti engedelmesség vezette.  És másoknak adott hitet, Istent, szeretetet, amiben neki nem is volt része. Képmutatónak gondolta magát, hogy mit beszél ő Istenről, hitről, szeretetről, amikor ezek benne sincsenek. Rosszul tette volna?


(Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom! - Vigilia Kiadó)

Lábnyom

Tizennyolc évvel ezelőtt egy évre házat béreltem egy apró baranyai falu szélén.
Most hétvégén sms érkezett:"Nagyon hiányzol, kérlek jelentkezz! Rózsika" Sim-kártya cserék miatt az üzenet nehezen, de végül eljutott hozzám, csak a telefonszám veszett el. A szomszéd faluban levő jegyzői irodában érdeklődtem, s aki felvette a telefont, letegezett, mert emlékezett rám, és Bori kutyámra, akit állítása szerint még etetett is annak idején. Nem emlékszem, csak arra, hogy a helyi állatorvos olykor fél disznót hajított át a kerítésen távollétemben, "kényszervágott", Borinak címezve.
Beköltözésem első napján könyvből próbáltam kertészkedni, s az egyetlen - rendetlen portán élő elhanyagolt külsejű - szomszédomtól kértem ehhez  sarabolókapát. Tíz perc múlva már alternatív színházakról beszélgettünk a kerítés két oldalán ácsorogva... Másnap a fél falu fölösleges paradicsom- és paprikapalántái nálam landoltak az ő közvetítésével. Általa váltam hisztérikus kutyafóbiásból kutyabaráttá, neki köszönhetem "A Kutyámat", a csodálatos Borit. Éjszakákon át hallgattuk a Bartók Rádiót a TSZ portáján, és így tovább...
Ennyi év után emlékeznek, s a jegyzői irodában nyomban megadták régi szomszédom telefonszámát, noha hosszas magyarázkodásra számítottam. Hallottam, hogy örülnek nekem. Besétálunk mások életébe, s nem is sejtjük,  hogy mély nyomot hagytunk. Pedig sose tudhatjuk. Micsoda felelősség!