... legalább ezt a tíz évet valahogy épségben lenne jó megérni...
Kívánok Mindannyiunknak túlélt 2012-es évet!
Maffiózóstól, Caminóstól, üzleti csőddel és teljes egzisztenciális összeomlással, kilátástalansággal együtt az idei volt életem legjobb éve. A "legjobbat" persze nem általánosan elfogadott értelemben használom, inkább spirituálisan. Szinte minden pillanatát mélyen megéltem, és igyekeztem - ha nyomban nem sikerült, legalább valamivel utóbb - tudatosítani. Sőt, bár az év úgy indult, hogy nem nyaralok, mégis három tengerben fürödtem. Hála a Gondviselésnek, hogy idén is megtartott!
"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, nem szóltam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, nem szóltam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, nem szóltam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." Martin Niemöller
Paternalizmus kell ide. Valaki mondja meg, hogy mit kell tenni, vegye le az egyénről a döntés, az önálló gondolkodás felelősségének súlyát. Kádár, Orbán, de a közelben megfelel a haveri banda iránymutató szelleme... mindegy, csak legyen kihez igazodni. "Kérdezz meg bárkit, mindenki ezt mondja!" - hárít így bármit tisztviselő, vállalkozó, piaci kofa, maffiavezér... Ez egy ilyen nemzet. Nem akar felnőni. Mindegy, hogy politikáról, házasságtörésről, vagy bármilyen területen követendő viselkedésmintáról van szó, amit a többség mond, azzal az egyén felmentve érzi magát.... nyájban és oviban mindenképpen. Demokráciában is... de ennél jobb még egyelőre nincs működőképesen kitalálva. "Óvónéni kérem, a Zsuzsi találta ki, és a Pisti is azt csinálta!" Gyakori verzió még, ha az egyéni felelősség kérdése mégis felmerül: "... én meg ott se voltam, nem láttam semmit, nem tudtam semmiről!"
A többség most is Orbánra szavazna, ahogy anno Kádárra. A decens fővárosi értelmiség pedig csak beszél demokráciáról, de legalább féltucat esélyt elszalasztott, hogy megcsinálja. A "népnek" mint olyannak ez úri huncutság, mindegy hogy demokrácia vagy diktatúra, érthető módon a pénztárcája a fontos. Bár lássuk be, az előbbieknek is. A nagy forradalmárkodás mögött az elvesztett főszerkesztői, könyvkiadói, igazgatói állások motiválnak igazán... talán kevéske kivétellel. A szolidaritás, együttérzés nem divatos e tájékon. Infantilis nemzet vagyunk, s mondhatom, hogy fel kéne végre nőni, de ezt tömegeknek hiába mondaná bárki. Csak egyénileg, magunkban lehet elvégezni. Pl. úgy, hogy nem állunk az indulatosan fröcsögők, lincselők közé.
Az értelmiség (és nem a diplomás szakbarbárság) felelőssége: A lehető legnagyobb higgadtsággal (jelenléttel, szóval, tettel... ki hogy tudja) ki kell fejezni a szolidaritást azokkal, akik kiszolgáltatottak egy rendszernek és nem tudják hatékonyan megfogalmazni, elérni érdekeiket. Az indulatok csillapítása a feladat. Az erőszak nem hatékony. És azokért is felelősséget kell vállalni, akik nem tudják, mi folyik a fejük felett, nem is lázadnak, csak beletörődve viselik a következményeket, akik csak békében, csendben szeretnének dolgozni a mindennapi megélhetésükért. Minden más csak ego-játszma.
Vannak akik úgy hiszik, függetlenek a rendszertől, nincs dolguk azokkal, akik benne rekedtek. Azok, akik birodalmat építettek maguknak a rendszeren belül. De mivel belül a rendszeren, mégsem függetlenek. Hiába legyintenek a köröttük folyó történésekre, az nem más, mint fejnek homokba dugása. S olyanok is vannak, akik a belső függetlenség útját járják. Le a kalappal előttük. El tudják engedni a dolgokat, nem kapaszkodnak, nem pótcselekszenek, így nincs szükségük látványos anyagi javakra. De ha nem szolidaritanak azokkal, akik még függnek, akiknek gyakran a puszta fizikai létét is veszélyezteti egy rendszer (az éhezéstől a holokausztig sokféle módja van ennek), akkor ők is egoista utat járnak, emberségük megkérdőjelezhető. Mert ha ők maguk talán az életüket is képesek elengedni, nem nézhetik tétlen, ahogy elveszik olyanoktól, akik nem képesek erre. A fej homokba dugása akkor is struccpolitika, ha állítólagos "spirituális" homokról van szó.
Emberi minőségüktől függetlenül a fenti Martin Niemöller-idézet mindkettőjük számára valóssággá válhat. Az elnyomó rendszerek számára nem létezik ártatlan és sérthetetlen ember, bárkiből válhat elpusztítandó, tönkreteendő ellenség. Elég ha csak rámutat valakire egy másik valaki. A diktatúrákban senki nincs biztonságban. "Féljél, tőlünk féljél, mert mi akármikor ki tudunk téged csinálni, egzisztenciálisan, fizikailag, bárhogyan."
(Sokan forrunk az indulattól. A megoldás mégis ennek csillapítása, magunkban és köröttünk is. Az értelmiségnek épp ez lenne a feladata. Amúgy pedig az én egzisztenciámnak már mindegy, hogy milyen rendszer jön, rövidtávon egyik sem hozhat számomra is érzékelhető javulást. De vannak elveim és tapasztalataim, ezért szolidaritok.)
A jó daloknak is több dimenziója van... Pozitív gondolkodás... épp úgy nem merem használni ezt a kifejezést, ahogy sajnos nem tudok kokárdát se feltenni márciusban. Ezt a "terminus technicus-t" lejáratta már az önmaguk elől hétvégi instant megvilágosodási tanfolyamokról spirituálisnak nevezett mindenféle kurzusokra, táborokba, zarándoklatokra menekülők ön- és közámító térítőmunkája. Pedig amúgy van értelme, és van is mit tanulnom erről, de - nyilván mert még nem vonzottam be - nem találkoztam olyannal, akitől tanulhatnék...
Minap, döntés előtt állván, ezt húztam a bolti bölcsesség-kaspóból: "Ha erőd kevés, akkor félúton kidőlsz, de ne feküdj le már az út elején." (Konfuciusz)
Karácsonykor egy caminós könyvet olvastam, a túlélésről...
Tegnap ezt kaptam Pannicskától ajándékba, szép karácsonyi kartonra kasírozva:
"A paraszt és a csacsi
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmaasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni, nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán mindenki csodálatára megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! rázd meg magad és lépj egyet feljebb!"
(Hát izé... ez van a problémákkal. De vajon mi a helyzet a tragédiasorozatokkal és a nem csak öreg, de rokkant csacsikkal? ...)
Az Úton könyvirás is megfordult a fejemben. Hazaértem és, a "Kismaffiózó" megpillantva a boltban egyet, megjegyezte, hogy most már én is írhatnék caminós könyvet. Minap pedig N. kérdezte, miért nem írok könyvet? Akár "csak" online is... (Nyáron épp ő figyelmeztetett joggal, hogy könyvkiadásra végképp nincs már anyagi fedezet, ma pedig mások példáján már tudom is, hogy ez nem csak magánkiadásoknál van így, hanem minden könyvkiadó avval a kérdéssel fordul az elsőkönyves és nem celeb betérőkhöz, hogy mennyi pénze van rá. ) Tegnap egy zarándoktársam kérdezte, hogy mivel jól írok, miért nem írok újságoknak, vagy könyvet bármiről. Na vajon miért nem...? Én legalább 20 éve tudom, hogy jól írok, és 15 éve mások is tudják. Témám is van bőven.
Ma a Normafánál sárga jakabkagylós útjelzésre találtam, ami számomra meglepetés volt...
(De merre az arra?)
Utóirat: Újév hajnalán szerettem volna a bolt blogjáról a bolt fb-oldalára áttölteni a bezárás bejelentését és búcsút, ám nem engedte a rendszer. Merész elhatározással, lesz ami lesz alapon (hogy ha addig éhen halok vagy nem jön össze az útravaló pénz a nem tudom honnan, legfeljebb elbukom ezt a még egyhavi vegetálásra elegendő összeget) repjegyet is foglaltam volna egy áprilisi Caminóra, ám ezt se hagyta a rendszer. Később majd újra próbálom. Mindenesetre furcsa...
Hiszek a nemzetkarakterben. Tudom, hogy ez a magyarságnál a széthúzás, acsarkodás. Ám azt is tudom, hogy ez nem determináció, csak hajlam, amin sok munkával, belátással felül lehet, ez esetben kell is emelkedni. És azt is tudom, hogy egyének belső munkáján múlik, nem lehet a felelősséget a tömegekre hárítani. "Meg kell tanulnunk együtt élni, mint testvérek, vagy együtt pusztulunk, mint bolondok." (Martin Luther King)
A szociopátia egyes pszichológiai iskolák szerint az antiszociális személyiségzavarok nem genetikai hátterű variánsa. (A pszichopátia hátterében genetikai okok is állnak.) Tisztán környezeti hatásokra adott sajátos válasz, tanult viselkedés. Mint minden személyiségzavarnál, itt is mélyen elfojtott kisebbrendűségi érzésről beszélhetünk. Vezető tünetei: nem tanul, nem szeret és nem szorong.
"A szocipata gyakran agresszív, nem érez empátiát (bár megjátszhatja), szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt. A szociopaták legnagyobb gyengesége, hogy nem tudják magukat különféle érzelmi helyzetekbe beleélni, mások helyébe beleélni, mások helyébe képzelni. Ennek következtében általában sikeresek, hiszen céljaikat keményen, sőt kíméletlenül megvalósítják. Egyidejűleg a szociopaták sima modorú, gyakran vonzó és spontán személyiségek, meggyőző beszélőkészséggel. Rosszul viselik a monotóniát, hamar elunják magukat, állandó szükségletük van különböző impulzusokra, ami felelőtlenséggel párosul. Hazudozók, manipulálják a többieket, nincs lelkiismeret-furdalásuk, gyenge az emicionális életük, érzéketlenek, impulzívak, azaz csekély mértékben képesek kontrollálni viselkedésüket. Azt a tényt, hogy saját céljaikat követik, legtöbb esetben jól tudják titkolni vagy a gyanakvást elaltatni. Gyakran csak a közvetlen környezetük van avval tisztában, hogy valami nincs rendben... a müncheni egyetem professzora a bajor közszolgálati televíziónak nyilatkozva azt mondta, hogy a szociopaták érzelmektől függetlenül mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelés esetén csökken a teljesítmény." (http://hu.wikipedia.org/wiki/Antiszoci%C3%A1lis_szem%C3%A9lyis%C3%A9gzavar#A_pszichopata.2C_mint_b.C5.B1n.C3.B6z.C5.91)
Nem tűrik a kritikát, nem kérnek a kielemzésükből sem. Ha úgy hozza sorsuk, hogy helyzetbe kerülnek, jobb szeretik a saját énképüket megerősítő talpnyalókkal, magukhoz hasonlókkal körülvenni magukat. Sármosak, szívélyesek, látszólag segítőkészek. Szociális érzékenységük hiánya az empátia hiányából következik. "Csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott koldulnom." Így valóságérzékelésük is szélsőségesen torzít.
"Vegyük talán észre, hogy Orbánnak a külvilágról szerzett tudása és hozzáállása mit se különbözik több millió kormánypárti és ellenzéki magyarétól. Ez az uralkodó irányzat. Amelyik a nemzeti függetlenségből annyit fog fel, hogy azt csinálunk, amit akarunk, és mindenki másnak kuss. Amelyiknek a hívei körülbelül úgy viszonyulnak az USA-hoz, mint az amerikai követség előtt spontán felháborodásból Nixon-bábut égető KISZ-fiatalok 1969-ben. Amelyik sértett pesti értelmiségiek ármányának, szadis, emeszpés, gyurcsányista (nem kívánt törlendő) aknamunkának hiszi a demokrácia és a piacgazdaság nemzetközi szabványait. Amelyiknek nem esett le, hogy különféle nemzetközi szervezeteknek vagyunk a tagjai az ENSZ-től az IMF-ig, a NATO-tól az Európa Tanácsig, az Európai Unióról nem is beszélve, és ezekben kötelezettségeket vállaltunk, hogy felvegyenek, cserébe bizonyos (mára megszokott, de amúgy k... nagy) előnyökért, és emiatt igenis belepofázhatnak a dolgainkba." (http://www.parameter.sk/rovat/paramagyar/2011/12/31/az-utolso-oltsa-le-diszkivilagitast) Hogy azt tesznek, amit akarnak, s vegyem tudomásul, hogy amit képesek megtenni, azt meg is teszik, meg is tehetik... épp eleget hallottam és láttam a Helyi Maffiavezértől és sleppjétől is.
Kormányvezérünk és Maffiavezérem is a saját maguk kreálta "valóságban" élnek, előbbi messianisztikus küldetéstudata, utóbbi teljesítménycentrikusságából fakadó félelmei miatt fordít hátat a realitásnak. Előbbi ezért veszélyes most. Nincs belső kontrollja, és kiválasztottság-tudatával nem tűr külsőt sem. Demokratikus eszközökkel nem lehet vele szemben fellépni. Soha nem fog lemondani, legfeljebb több-kevesebb társadalmi támogatással a háta mögött egy másik szociopata lelövi, ámde ekkor meg ez a helyzet lép ki a demokrácia kereteiből. Tetejébe ez az ország nem nőtt fel még a demokráciához sem. Utóbbival se lehet mit tenni, szintén kontrollhiányai vannak, bár csupán a felsőbbrendűség, a mindenkin fölül álló védettség iránti vágya okán.
"Az antiszociális személyiségű emberek kevés felelősségérzettel, fogyatékos erkölcsi érzékkel rendelkeznek, és nem törődnek másokkal. Viselkedésüket szinte kizárólag szükségleteik irányítják. Fő jellemzőjük a lelkiismeret hiánya. Míg az emberek tö bbsége életének már igen korai szakaszában megérti, hogy viselkedését korlátoznia kell, és örömteli tevékenységeit másokra tekintettel sokszor el kell halasztania, az antiszociális személyiség ritkán tekint másra, mint saját szükségleteire. Viselkedése impulzív, közvetlen kielégülést keres, és képtelen a frusztráció elviselésére." (http://www.fajltube.com/filozofia/pszichologia/PSZICHOPATOLOGIA84811.php)
A szociopata nem érzi, hogy baj lenne vele, nem hagyja magát evvel szembesíteni, nem fordul szakemberhez, de nem is kezelhető. Nem befolyásolja sem büntetés, sem szeretet... nem tudja, nem is érzékeli, mi az. Ellenféllel szemben nincs se nagyvonalúság, se lovagiasság, se könyörület. Az ellenfél ellenség, és szemet szemért, de még inkább többszörösét. Bocsánatot kérni se tud. Átgázol embereken, de észre se veszi, így nem érzi, hogy lenne miért.
... Mindazonáltal az én maffiavezérem még szorong (épp ebbe a résbe fértem bele). Nappal nyüzsgéssel, hedonizmussal leplezi jól, azonban gyakran álmatlanok az éjszakái. Egyszer, azaz talán összes életévei alatt mindössze egyszer megvallotta, hogy semmi nem működik jól az életében... Ez az őszinteség tőle különösen megtisztelő. Ugyanakkor hírhedt szociopatákat becsül, irigyel, "kiváló képességű" diktátorokat, despotákat. Gondolom, a félelemmentességükre vágyik, arra, hogy rendszerfüggetlenek, mert ők maguk a rendszer. Bár ez hosszútávon még senkinek sem segített, a rövidtávba kapaszkodóknak kísértést jelentett. Ahogy a bölcsek mondják, nem a képességeink mutatják meg kik vagyunk, hanem a döntéseink. Az emberi minőséget mindenképpen. ... És tele van érzelemmel. Megélni, mutatni legfeljebb védett helyzetben, szentimentális formában tudja (kutyák, gyerekek, egy-egy elérzékenyült helyzet), de vannak neki. Szépek vannak...
Bár meg csak magunkat válthatjuk, ez engem nem ment fel, amiért nem fejlesztettem eléggé a tudatosságomat, és a bennem még nem gyógyult gyermek nem tudta jobban szeretni a benne sérült gyermeket.
Ma a Nyírő Gasztroenterológiáján kértem vizsgálati időpontot, s ahogy írta be a nevemet a nővér, mosolyogva ezt mondta: tündérek kezében. Néztem rá értetlenül, ám ekkor már rám nevetett, hogy hiszen két évvel ezelőtt én írtam evvel a címmel róluk a Nők Lapjában! (Jut eszembe, itt is.) Ő pedig éppen ma olvasta újra a főorvos-asszony faliújságján.
Ez a jelenet aranyozza be a délutánomat :)
Úgyis mint sirám. Cseppet sem asszertív kommunikáció.
Egy éven át hiányzott. Épp ebben az évben, amikor látszólag volt. Épp az, amit egyedül szerettem volna tőle, az őszinte figyelme, megértése, együttérzése, mellém állása. És tán még az, hogy rajtam keresztül rányíljon a szeme egy másik világra, a privát birodalmán túl zajló életre... Én is szeretnék még hinni a mesékben.
Fájt, hogy velem szemben is hatalmi játszmákat játszott. Hamar elfelejtette, hogy a legelején egyetlen kérésem volt: alkalmazkodjon hozzám, mert az ő időbeosztása szabadabb, én pedig a bolthoz vagyok kötve. Néhány hét múlva már jutalmazott és büntetett - pl. ha egy férfival egy percnél tovább beszélgettem - avval, hogy alkalmazkodik-e hozzám. Nem törődött sem az én, sem N. idejével, természetesnek vette, hogy alkalmazkodjunk hozzá. Unom Bécset. De vele nem unnám, szerettem volna tudni, látni, átérezni, hogy neki miért oly kedves város. Ígérete ellenére - mindenféle átlátszó kifogással - soha nem vitt el, pedig akár Cegléd-alsón is szívesen töltöttem volna reggeltől estig egy napot vele. Úgy látszik, nem tartozik az élmények megosztása sem az érzelmi igényeihez. Fájt, amikor a "barátai" átgázoltak rajtam, előttük sunyin hallgatott. Pedig néhány diplomatikus szóval feléjük, néhány együtt érzővel felém fordulva lezárható lett volna a dolog. ...Egyikük (aki korábban érzékeltette, hogy nem tekint egyenrangúnak, sem üzlethez, sem a szomszéd boltosokkal együtt tartott alkalmakon részvételhez) konkrétan letapizott, majd kioktatott, ne legyek már olyan feszült, vegyem lazábban az életet... értette ez alatt azt is, hogy keddekre rendszeresített részeg állapotában hagyjam magam megdugni a saját személyzeti vécémben, különben összeférhetetlen vagyok. Mint egy ócska filmben, Maffiavezérem engem hibáztatott. "Miért kell nekem ezt végighallgatnom, nem vagyok kíváncsi erre!" - ennyit rólam, no meg az empátiáról. (Sebaj, a Vitorlás szépfiúnak később azért csak sikerült elkapnia - amit maffiózóm kizártnak tartott, tart ma is - a készségesebb szomszédasszonyomat.) Igaz, a fiát leszedte az arcomról, amikor az kevés híján megütött... A Kismaffiózó életében még egy napot nem dolgozott meg a kalácsáért, minden félresikerült vállalkozása mögött ott állt az apja védőhálóként, és nagy lábon élése biztosítékaként, épp szemembe nevetett, hogy mit törődöm én a rendszerrel, miért nem élvezem az életet (megint ez), de nagyjából ilyen érzéketlen megnyilvánulásait néztem, hallgattam másfél évig. Míg jobban voltam, jobban bírtam. Az apja és a spanjai nélkül nem hogy nagy szája nem lenne, de nyilvánvalóvá válna, milyen kicsi fiú, nulla önbecsüléssel. Mégis... hozzá is közöm van, és valahol meg is kedveltem... persze, hogy benne is a szomorú kisgyereket. Novemberben már katasztrófaközeli túlérzékeny állapotomban azonban övön alul vágtam vissza, ő zsigerből túl is reagálta, hiszen betaláltam, ráadásul egy span előtt... Frusztráció szülte agresszió, ahogy nála, úgy nálam is, bár én nem fizikai ütlegelésre készültem indulatból, "csupán" visszaéltem a tudás hatalmával. Maffiavezérem persze ebből se értett semmit, összehúzott szemöldökkel kérdezte, hogy miért akarok ellenségeket szerezni? A fia azóta is meg van sértődve, amiért nem hódolok kritikátlanul a jópofaságának. Szégyenlem magam az indulatkitörésért, és hogy fájdalmat okoztam, nem méltó már hozzám ez a maffiastílus. Bántott, hogy minden sérülésemet - általuk okozottakat, vagy korábbiakat- semmibe vette, lehülyeségezte. Noha a megértéshez nem szükséges se szociológiai se pszichológiai képzettség... szerintem csak figyelem.
Gyakran páváskodott feltűnően és hangosan a kirakat előtt, fel s alá vonult a sleppjével, mutatva, hogy ő milyen jól van, s akkor büntet a távolmaradásával, akkor jutalmaz avval, hogy szóba áll velem is, amikor csak akar. Se telefon, se sms, se emil, minden szinten le vagyok tiltva a kapcsolatfelvételtől, de ő se telefonál... Ha füttyenteni van kedve, személyesen teszi, és akkor álljak rendelkezésére, de természetesen úgy éli meg, hogy mindig ő alkalmazkodik. Ahogy megfogalmazta: "Ha becsöngetek, és azt mondod nem érsz rá, akkor többet nem teszem." Tudom, hogy minden e sorokat olvasó tudja, hogy ez az önzés iskolapéldája. Én látom, hogy a félelem iskolapéldája is. Fájt, hogy ezek a "barátok" bármikor előnyt élveztek, felhívhatták, felhívta őket - én soha, és ehhez képest ő se telefonált -, noha már évtizedek óta koptatták ugyanazokat a poénokat, pletykákat, mégis szinte minden nap órákat töltöttek együtt. Rám ritkábban volt ideje. Akkor is, amikor pangott az "üzlet", a sokból még több ideje lett, inkább velük töltötte, ott nem kellett semmivel szembesülnie, amivel nem akart, biztonságosan elfecserésztek ugyanarról, amiről évtizedek óta.... Nekem olykor csak az ígéret jutott, s még gyakrabban az se. Hányszor néztem körül az utcán fájó szívvel, hátha meglátom, s hátha megérzi, megérti, hogy várom, hányszor füleltem, hátha meghallom a hangját a közelben.... Hányszor kérdeztem felőle a boltszomszédoknál, elviselve a szánakozó tekintetüket.
Igen, hamar ráébredtem, hogy az embereket eszközként használja. Emberi és férfiúi bizonytalanságérzetének csillapítására. Ebben is pechje volt velem, az eszköz-létnél többre tartom magam. Nem megértő, építő szeretetből van békében választott környezetével, hanem opportunista konformizmusból. Kényelméről lemondó, nyereség nélküli áldozatot nem hozna senkiért. "Szeretnék szerelmes lenni!" De talán soha nem volt az, mert az áldozathozatalon kívül az önátadáshoz sincs bátorsága. Aki szerelmes, nem mérlegel hogy mi éri meg és mi nem, nem hatalmi játszmázik, nincs bosszú és dac... Egyik kedvelt és kézre eső kifogása, hogy ő házas. Jó magyarázat érzelmi éretlenségére, amiért nem tud száz százalékot adni. Az objektív körülmények mellett fennmaradó sok idejét és terét véve egésznek, keveset ad, de nem csak nekem, hanem önmagának is. Kiskapukat hagy, fél érzelmileg elköteleződni, mert az részéről önátadással járna, nem él száz százalékon, ezért kevés az is, ami valódi tartalmat kivehet egy kapcsolatból, elégedetlen is minddel. A nőktől elvárja, hogy száz százalékot adjanak, miközben ő szinte semmit. Pedig mennyi csodás lehetőség van benne...! De még az együttlét örömére is sajnálja magától az időt, láthatóan maradna még, ideje is lenne, ám egy benne futó vírusos program menésre készteti, amit avval magyaráz, hogy nem kapathatja el a nőket, mert a végén egyre többet akarnának. Önbüntetésével persze engem is büntetett. Gondolom, környezete nagyobb része rá is eszközként tekint, egyes üzleti partnerei pedig biztosan. Felelősséget is csak korlátozva, ameddig nem túl kényelmetlen, és csak a számára hasznos ember-eszközökért vállal, ez a felelősség nála pedig leginkább anyagi természetű. Valaha ez volt számára egyszerű, így ez lett a "szeretetnyelve". Ostoba gőgömben azt reméltem, hogy velem majd más lesz, rám majd figyel... Mert persze, hogy nem az bánt a legjobban, ahogy másokkal bánik, azt jó darabig elnézném... ha hozzám másképp állna. Nem nagy dolgokban, csak hogy tisztelje az én időmet is, hogy figyeljen legalább az érzelmi szükségleteimre, ne játsszon játszmákat durcából vagy bosszúból, ne vonja meg magától és tőlem se az örömet... A fenébe, itt is kibukik, hogy magam is önző vagyok, még igen távol a feltétel nélküli szeretettől. Figyelmet, törődést akarok! Nem győzöm eszembe juttatni kedves vevőm mondását, hogy miért várok el olyasvalamit egy embertől, ami nincsen benne? Igen, az eszemmel értem, de a bennem sérült gyerek is toporzékol, hogy igenis adjon, adjon!
Hányszor szerettem volna a szárnyai alá bújva sírni, vigaszért simulni a bőréhez, és ugyanezt örömben is! De nem lehetett, mert ha nem érezte magát eléggé "legénynek", akkor közelébe se kerülhettünk az intimitásnak. Ágyon kívül meg főképp nem. Nehogy már a ritka és futó kézcsókon kívül megcirógassa a boltban a kezemet, nyakamat, vagy arcomat... akkor se, ha senki nem látja. Nem, az ilyesmi nem elégíti ki a férfiúi hiúságát! Ember mivoltára meg a jelek szerint, nem hiú. Még csak egy támogató, biztató, együttérző tekintet, gyöngéd puszi se.. . Se bajban, se örömben. Ehelyett olykor gyerekes tapizás és dörgölőzés a boltban, majd félbehagyott a testi-lelki hiányaimmal...
"Ki miben születik, abban hal meg." - gyakran idézte szívesen az állítólagos talmudi mondatot. Ezzel magyarázta elméletét, hogy senki nem változik... voltaképpen azt, hogy ezért nem változik ő sem. Az ember a saját határait a világ határainak tartja, mondta Sopenhauer, ám nyilván nem magára, és a világot nyitott elmével szemlélőkre gondolt... A Camino alatt nem hívott fel. Napról napra biztattam magam, hogy majd most, eddig azért nem, mert... de most azért fog, mert... Összeszoruló szívvel támogattam magam várostól faluig, napkeltétől napnyugtáig. És képzeletben minden élményt megvitattam vele, hogy ő hogy látja ott az úton, vele akartam megosztani mindent, mintha ott lett volna... Hazatértem után is várt egy hetet, hogy végre én tegyek lépéseket felé. Öt héten át nem hiányoztam az életéből! Máig nem értem, ez miféle ego-játszma volt. Utóbb se engedte a fülénél beljebb az infót, hogy minden kilométeren, és szinte minden gondolatomban és néhány álmomban bennem volt, átvittem egy fél földrészen, és egy egész országon keresztülcipeltem gyalog, és egyik célom az ő - ezen keresztül persze önmagam - jobb megértése volt. Öt mondatnál többet nem is hallgatott az utamról, ez is róla szólt, szerinte ennyivel mindent elmondtam. Öt mondat áll szemben avval, hogy a nyilvános beszámolómon három órán át hallgatták csak azt, ami idegenekkel megosztható, anélkül, hogy egy szó turisztikai, vagy éppen túl intim élményt meséltem volna. Ám nem csak ezt, szinte semmilyen élményt nem tudtam vele megosztani, a felszínen túl nem érdekelte semmi. Egy film vagy egy színdarab alatt is de sokszor gondoltam arra, hogy ez hogy tetszene, mit gondolna róla? De ő se a színházat, se a filmeket nem szereti, mert a fikciók nem érdeklik. Csakhogy a valóság sem érdekli, és önmaga sem érdekli, valójában egy igen szűk világon kívül semmi nem érdekli. Süketen és vakon, semmit nem értve, és megértésre se törekedve valóban egy igen-igen pici világszeletkében érezheti biztonságban magát, adott, hogy ami ezen túl van, annak a létezését is jobb letagadnia. Az a szűk kis világa miért épp destruktív, amikor léteznek kis világok konstruktívak is? Gondolom, mert úgy véli, azok a rossz emberek, szociopata despoták és diktátorok, akikre felnéz, már nem félnek, és semmilyen rendszernek nincsenek kiszolgáltatva, mert maguk a rendszer. A rettegés felülír mindent, az etikát is. Kritikát nem tűr, mert az a labilis ön- és világképét még jobban elbizonytalanítaná, szóval egyenrangú és nyílt kommunikációról szó se lehet vele. Nekem ez az ember mégis kedves, nagyon kedves, érzem minden rezdülését, s szeretem, ahogy szeretni bírok, mert magamat szeretem meg benne, az iránta érzett dühöm is a saját gyengeségeim benne tükröződésének szól. Nagyítós tükör ő számomra, s nehéz látnom önmagam ilyen arcát...
Kétszer írtam neki búcsúlevelet, egyikre sem reagált úgy, hogy szemtől szembe mondott volna valamit, felvállalta volna a véget vagy a folytatást, inkább durcásan távol maradt (mint egy óvodás), míg el nem csíptem és rá nem kérdeztem. Mindkétszer ellágyultam végül (hja, a függőség nagy úr), újabb játszmáihoz adva újabb tereket.
Nyáron, mikor kikapcsolták lakásomban az áramot, több alkalommal szállodába kellett mennünk, őt a kényelmetlenség érdekelte, a "miért" kérdése mögött bosszúság hallatszott. Nem válaszoltam, nem volt kinek.
Kellemetlen lenne a valósággal szembesülnie.Benne is a félelmeit idézné fel."Engem csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott állnom"- mondta egy koldusra. "Az életet életszerűen kell élni."- szokta mondani. De vajon hogy csinálja, ha sem önmagával, sem a körötte levő emberekkel, se a világgal amelyben él, nincs tisztában - az üzleti életnek talán egy pici, általa már ismert szegmensén kívül -, nem tudja mi miért történik? Szerinte Magyarországon senki nem hal éhen, és a nyugdíjasok se nélkülöznek, nekik mindegy, hogy ötszázzal több vagy kevesebb a nyugdíjuk, nincs már szükségük semmire. De hát szerinte olyan sincs, aki ne tudná kifizetni a gyógyszerét, éhen se hal senki nálunk, kilátástalanságában öngyilkos se lesz, és például a fog annyira nélkülözhetetlen dolog, hogy a megcsináltatására mindenki kénytelen áldozni... (A síelés, a vitorlázás és a tenisz pedig nem a jómódúak hobbija. Egyébiránt mindez ismerős a kormány polgárokhoz való hozzáállásából. Viktorunk fején is búra, az övén is.) Sokadszor volt már nálam, mikor megjegyezte az udvari gazra, hogy a füvet igazán megcsinálhatnák. Nem vette észre, hol van. A szomszédomban napi húsz órában hangszigeteletlenül dübörgő kazánházra pedig, hogy egy kis zajt el lehet viselni. Neki egy-két órára, az általam feltett háttérzenével, vagy a napi kétszer két óra geo-szünetben sikerült. A félbehagyott ház beruházói számára is talált mentséget: elfogyott a pénzük. Csakhogy az elmúlt 10 évben minden beruházásuk perrel zárult, projektcégeikkel mindenhol megúszták a felelősségvállalást, a lakókat sérthetetlenségük tudatában leordították és verőlegényekkel fenyegették, közben újabb cégekben újabb építkezésekbe fogtak. Nyilvánvaló, hogy önmaga számára talál mentséget ilyenkor... Maffiózóm szerint neki nincsenek áldozatai, ám úgy hiszem, nem bajlódik ordítozással, oldják meg mások, ő inkább észre se veszi, hogy vannak áldozatok. Nem tudja, milyen naponta ócska helyről indulni, ronda környéken nyomorgó és büdös emberek között átjutni a városon, és ugyanerre az ócska helyre, zűrös és gyorsan pusztuló házba visszaérkezni... Csak azt tudja, hogy neki "jár" az igényeinek kielégítése, hogy kellemes, gondmentes partnere legyen. Evvel is "mellém fogott". Noha a "lyukas harisnyám helyett újat vagy villamosjegyet vegyek?"-típusú dilemmákról se tud semmit, már az árnyék leghalványabb jele előtt szorosan behunyta szemét. Verbálisan is kifejtett világszemléletével millióké mellett az én életformámat is letagadta. Az én életformám, na pláne rosszabb nem létezik Magyarországon, de ha mégis, semmiképpen sem az ő közelében, és a szülők, a genetika és nemtudommégmi, de valami olyasmi a felelős, ami szintén távol áll tőle. Azt hiszem, társadalmi pozícióban alatta levő nőkhöz szokott közeledni, mert öntudatlanul az egzisztenciájával is imponálni akar (hiszen nem bízik önmaga szerethetőségében), de abban biztos vagyok, hogy ekkorára, mint velem, még sosem nyílt a társadalmi olló. Bár szinte mindegy, a saját komfortérzetének kielégítésén túl nem nem foglalkozik avval, hogy miféle emberek azok akikkel a kedvét tölti. Ez vonatkozik arra a nyájra is, akikkel félelmükben tömörültek össze, hogy így erősebbnek érezhessék magukat. Bocsánatot kérni, bármit beismerni se ő, se az ún. barátok, se a fia nem szokott. Ahogy azt egyikük mondta, "nincs miért". Végül is egy eszköztől valóban nincs miért. November közepén kezdtem el rettegni a ráktól, ugyanakkor féltem attól, hogy neki komoly szívproblémája lehet. Helyesen tettem vagy sem, próbáltam érzelmileg megzsarolni, hogy elmegyek orvoshoz, ha hosszú hónapok ígérgetése után végre ő is kivizsgáltatja magát... csakhogy a jelek szerint nem voltak érzelmei, amivel zsarolhattam volna. Amikor megtudtam, ha akarnék, se mehetnék orvoshoz, ő becsukta a szemét és az emlékezetét (elfelejtette, az ígéretét, hogy a napokban elmegy orvoshoz, egyébként sincs ideje ilyen hülyeségekre, ahogy az is kiment a fejéből, hogy nekem mammográfiára kéne mennem, és elfelejtette velem összekapcsolni, hogy a nővére későn diagnosztizált mellrákkal távozott), többszöri hallás után is csak alamizsnát ajánlott átgondolt, következetes figyelem és együttérzés helyett, azt hogy elvisz orvoshoz. Nem kértem, s ő megnyugodott, hogy mindent megtett, én vagyok a hülye. Soha nem kérdezett rá, hogy alakult a dolog. Így aztán arra sem, hogy ha nem tudok orvoshoz menni, mi lesz az összes többi krónikus betegségem kezelésével, a gyógyszereimmel... Fájt, hogy novembertől hetekig könnyeimet nyeltem a boltban, ő megsejtve a bajt, egyre ritkábban jött be, és ilyenkor is avval, hogy milyen jó nekem, mert boldog vagyok, nincs semmi gondom. Vagy azzal nyugtatta magát hangosan, hogy épp csak rossz passzban vagyok most, hiszen a lánya is a párja miatt... Fájt, hogy nem figyelt rám, miközben úgy éreztem, elvárja, hogy bajaim közepette is az ő komfortérzetét szolgáljam. Hiányoztak az elmaradt reggelik, ebédek is. A hosszú caminós szünet után most ismét két hónap fájt a közelsége nélkül, amíg azt gondolta, ha nincs fizikailag "elég jól", akkor elég, ha hetente egyszer-kétszer rám köszön. A "titokzatos N." tanácsára félretoltam önérzetemet, ám hiába kértem, hogy találkozzunk, szükségem van rá, halogatott, hárított, de az továbbra is érdekelte, hogy megcsalom-e. Mégis kivel? Nem, nem látott engem... Még mindig versenyzett egy képzeletbeli valakivel, noha az intimitásban már réges-régen behódoltam neki. Függővé váltam. És a puszta - ámbár hiányos - léte elég volt nekem ahhoz, hogy megóvjon sok ostobaságtól. Épp csak hogy elég, de elég volt.
November óta nem akartam, nem tudtam vele beszélgetni, túlérzékenyen érintett a közönye, cinizmusa, hedonista fecsegése, hát inkább ne beszéljünk. Vágytam rá, hogy bejöjjön, hallgasson, és csak nézzen rám kedvesen, boci szemekkel, ahogy korábban olykor, de hiába. Egy éven át olvadt el a testem-lelkem (még ha olykor haragból én is elnyomtam), ha csak megláttam az utcán, és nem zavart - ami mindenki másnál zavart volna -, az 'öreges" ételmaradék a fogai között, sóvárogtam egy nem elkapkodott, igazi csókjáért, egy mély, őszinte tekintetéért. Noha ezen már meg se lepődhettem, mégis az fájt a legjobban, hogy amikor rám borult az éjszaka - melynek csak a közeledtét pillantotta meg, mélységét elképzelni se tudja -, épp arról mesélt, hogy nevettek ki az unokájával egy hajléktalant, már nem bírtam tovább a mosolygást, meséltem néhány dolgot, és akkor messzire, az eddiginél is messzebbre szaladt. Ez a meghitt zenehallgatás, hospise-os gyászmunka napján történt, majd két nap múlva benyitott, és az ajtóból nevetve kérdezte: "bár nem érdekel, de hogy vagy?". Kilátástalan helyzetemben a cérnám megint elszakadt, láttam, hogy futtában max. fél percig "érdeklem", ez is csak egy párbeszédnek álcázott monológ, s rámordultam, hogy miért kérdi, ha nem érdekli, én már nem tudom tovább szórakoztatni, menjen szórakozni a kasztbeliekkel. Kioktatott, hogy ne mondjam meg neki, mit tegyen, majd pillanatokon belül valóban velük lovagolt el a közeli kávézó irányába... Úgy látszik, történjen másokkal bármily katasztrófa, földrengés, tornádó, csapjon beléjük a villám, a legfontosabb mindenek felett mégis az ő egója. Ritkán és a korábbinál is felületesebben nézett felém, úgy láttam, lélekben még úgy se volt ott. Pedig azon a hospice-os napon egy pillanatra láttam a szemében a megértés fényét, aztán persze nyomban a "miért kell ezt nekem hallgatni?" és a "mit akarsz, fogadjalak örökbe?", "mondj egy összeget, mibe kerül(sz)?" kezdetű - bántó, lealacsonyító, már-már prostituáló - hárítási manőverbe fogott. Amiben sokakkal (és pillanatnyilag még nem is a legszegényebbekkel) együtt én is élek, azt ő még hallgatni se akarta. Ha az agyába olykor be is jut valami, de a szívébe nem, akkor az agyából is törlődik, 10 másodperc, 10 perc vagy 10 nap múlva. Oly erősek a félelmei, a hárító mechanizmusai, hogy századszorra se hallja, nem látja, amit pedig már kilencvenkilencszer. Törli az agyából mindazt, ami sérti a komfortérzetét. Nem vártam el tőle anyagi támogatást, mert jó szívvel adakozni nem tud, és én nem szerettem volna megerősíteni abban a hitében, hogy őt csak a pénzéért lehet szeretni. Azért őt se lehet. Önbecsülés... azt hiszem, neki sincs, ezért igyekszik külső díszletépítéssel legalább látszólag pótolni, hát hogy tudná velem kapcsolatban kezelni? (Nekem a bolt ehhez a külső díszlet. Lassan múltidő... s maradok díszletek nélkül, hogy így szerezzek önbecsülést magamnak.) Megint és mindig olyasmit szeretnék kapni tőle, ami nincs benne. Érzelmi analfabéta. Azonban mint az ábra mutatja, én is legfeljebb béta vagyok. Karácsony hetének keddjén reggel beköszönt, hogy "én már nem is kérdezek semmit, csak látni akartalak"... ez még kedves is lett volna, ha előtte nem kerül egy hétig. "Délután bent leszel? - Igen.". Azóta nem láttam, és persze fel se hívott. Karácsony, Újév... még csak felszínes jókívánságok se. No de hát a nyugalmasabb időkben sem állt mellettem, bajomat, örömömet ritkán és csak felszínesen tudtam megosztani. Nem használtuk ki az objektív korlátok mellett rendelkezésre álló időt. Akkor is nagyon sokadik helyen szerepeltem a fontossági listáján, amikor még szem előtt és kényelmesen kéznél voltam, mikor még nem kellett gondok tükrét látnia bennem, ezután még annyi figyelmet se fog nekem szentelni. Egyrészt mert kényelmes ember, tehát mindenképpen így alakult volna, ha elmegyek onnan. Másrészt mert mit is csinálnánk már együtt? Beszélgetni közös nyelv híján egy ideje nem tudunk, az általa értelmezett szex neki egyre ritkábban működik, az általam mutatott út, a befelé mélyülő, kifelé adakozó intimitás pedig számára kevéssé értelmezhető. "Meddig tart egy kapcsolat? Amíg úton vannak. Amíg együtt tartanak valahonnan valahová. Aztán már a mókuskerék következik, az unalom, az unos-untalan ismételt szavak, mondatok, gesztusok, vagyis a csömör. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat?" (Popper Péter) És hát ez így már nem az az izgalmas és a haverok elismerését kivívó vadászkaland, a hódítás, ahogy indult, hogy a szép kis bolttal rendelkező 21 évvel fiatalabb nő, aki az utca szerint mindenkit szeret, csak úgy sugárzik, de épp őt nem...
Egy év szorongása, frusztrációi, megemésztetlen és kibeszéletlen fájdalmai, sérelmei köszvénnyé keseredtek, a korábban szomatizált bajok mellé. De én tettem ezt magammal. Az testi-lelki függővé válásom keseredett meg. Végül is az ő egója és köztem az én egóm áll. Én vagyok egy cseppet tudatosabb... ám ehhez még közel sem eléggé. Azt meg végképp nem tudhattam - bár a félelem mindig ott bujkált bennem, próbáltam reménnyel felülírni -, hogy már megint tragikusra fordul a helyzetem. Ha tudom, mégsem fogtam volna bele ebbe a kapcsolatba. Ahol nagy volt az egzisztenciális vagy kulturális különbség a másik javára, ott végül mindig én zúzódtam szét. Januárban azt gondoltam, itt a tanulnivaló, hogy most másképp legyen. Ám még azt a leckét se sikerült megoldanom, mire egzisztenciálisan még lejjebb süllyedek.
Ó, és ahogy valaki nagyon jól rávilágított, valamiért egész életemben avval büntetem magam,hogy fellépek olyan sakktáblákra, ahol én vagyok a legelső feláldozható paraszt!
Egy éven át hiányzott, a bőre, a szeme, a mosolya, a hangja... majd most már mindig hiányozni fog. Nem vagyunk pótolhatóak.
Még őrzöm utoljára használt törölközőjét a tartón. Ahogy a korábbiakat, ezt is tovább használom majd egy ideig. Még csak öt napja, hogy mögém lépve átölelt, úgy hallgattunk zenét. Soha azelőtt ilyen gyöngédség, meghittség ágyon kívül... ott is csak az utolsó három alkalommal. Máté Péterről és Mario Biondiról ezután mindig ő jut majd eszembe. Ha bezárom a boltot, nem leszek már kényelmesen kéznél, nem fog felém lépni, evvel is számolok november óta. Hiányzik az érintése, az ízei, a zugai. Akár csak az, hogy az alkarját megsimítsam az autóban, a finom bőrét... és életem legfinomabb csókjai. Hiányzik a remény is, hogy egyszer felébreszthetem őszinte érdeklődését magam és/vagy a birodalmán túl levő világ iránt, hogy az intim helyzeteken kívül is egyre hosszabb időre, gyakrabban és mélyebbről előcsalhatom a maffiavezérből az embert. Hiányzik a remény, hogy közelebb kerülhet hozzám, érezhet, figyelhet, megérthet. Hiányzik a bizalma, ahogy fejét kezembe hajtva elaludt, hogy erre az időre elhitte nekem Leibnitz-et: "Ez a világ a létező világok lehető legjobbika." ...Hogy engedte csókolni a túlféltett szemeit, hogy a kezembe kapaszkodott gyönyöre védtelenségében épp úgy, ahogy az utolsó ebédkor az étterem asztalán szorította ujjaimat egy évtizedek óta el nem végzett gyászmunka kezdetén. (Hogy fogja befejezni? S ha nem, mennyi sérülést fog okozni másoknak a benne tőrré kövült fájdalommal?) Még a Park környéki reggelik, ebédek alatt agyonismételt történetei is hiányoznak. Ha néha elhallgatott, és a szemébe néztem... a szép - mert emberi - fájdalmai is...
És most bömbölhetek itt, testnedveimmel arcomat maszatolva, magamat nagyon sajnálva...
A hatalom és pénz játszmáiban áldozat vagyok ebben az életemben. Így pozitív leírni: voltam, eddig.
Korábban bizonyára voltam tettes is, hiszen jó ideje nyilvánvaló számomra, hogy tudással, egyéb hatalommal többször csúnyán visszaéltem.
Nem boldogulok azokkal, akiknek nincsenek gátlásaik, úgy érzik, mindent megtehetnek. Azokkal még kevésbé, akik mindent meg is tesznek, kézzelfogható következmény nélkül.
Még nem bocsátottam meg magamnak, hogy voltam tettes, és azt sem, hogy áldozat.
Irigység... olykor én is elcsábulnék, belső vívódások közepette én is megtenném, ha tehetném. (Hála a Gondviselésnek, ma már nem vagyok olyan pozícióban, ahonnan túl nagyon árthatnék.)
Nem bocsátottam meg a korábbi sérelmeket, s ezért túlreagálom a mostaniakat.
Nem az számít, hogy akiket tükörnek kapok, milyen emberek. Csak az én szerepem számít, hogy miként reagálok rájuk.
És itt jön az elégtelen önkontroll, a kitörő indulatok maffiózókéhoz való hasonlatossága... Jaj, jaaaj, meddig bukom még el?
"Szép" gesztusok, pénz... ha nincs mögötte figyelem, törődés, megértés, együttérzés, akkor alamizsna. Az alamizsna - álljon egy szám után bárhány nulla, vagy legyen bármekkora a "jótett" - önfényezésből vagy háborgó lelkiismeretből, mindenképpen ön- és közámításból fakad, megalázza a rászorulót, és átgondolatlansága miatt lukas zsákba hullik.
Hathatós segítség csak szeretetből születhet, áldozat és lemondás jár vele, ha "kényelmesen" adakozunk, az alamizsna.
"Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz. Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol. Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés reményében teszik - e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné válik. És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt. Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő ládájuk sohasem üres. Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk. És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük. És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal; Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli illatát."(Gibran: Próféta)
Érzésem szerint nem Afrikában kell elsősorban segítenünk, nem a világot kell megváltanunk, azt tegyék azok, akik a környezetükkel már szembenéztek, és ott minden megtehetőt megtettek. Ha félelmünkben nem csukjuk be a szemünket, mindannyian óhatatlanul észre kell vegyük a környezetünkben azokat, akiken jó szóval, megértéssel, figyelemmel, együttérzéssel... és ha "tehetségünkből" futja, anyagi támogatással is segíthetünk. Vannak szükséget szenvedők, akik a nagyon kevesüket is megosztják a náluk rászorulóbbal. És az is az emberiségen való segítség, ha hozzátartozóinkat nem hagyjuk a cinizmus, érzéketlenség állapotába kerülni vagy ott megragadni, hogy sértsenek, rontsanak... Ez is a mi felelősségünk.
Spirituális, jóga- és más hasonló tanfolyamok... De ma már sokaknak a Camino is. Évszázadokkal korábban, amikor a kertkaputól indultak gyalog, és évek múlva oda érkeztek meg a zarándokok, valószínűleg kevesen indultak önámító céllal.
Úgy látom, sokan elfelejtettük otthagyni az ego-fölöslegünket a Ferro de Cruz-nál, és néhányan még mások otthagyottját is felvették.
Tegnap a Helyi Maffiavezér kávézás közben eladta egy teáskészletemet. Ifjúkori történeteivel, s talán ugyanakkori értékesítési stílussal rádumálta a vevőre. Csuda aranyos volt!
Aztán jött egy zarándoktársam, és míg a teáját kavarta, egyetlen szavával eladta az utolsó néhány gramm Earl Grey Cherche Midi-t is.
Van még felvétel! Munkabér egy csésze szabadon választott finomság. :-)))
Reggel a metrón gépelt irodalomjegyzetet olvasott mellettem valaki. Egy sort kaptam ki belőle. Csokonay Vitéz Mihály:... a vers címe azonos a kedvenc beszállítóm nevével. A boltba érve, a rácsra tűzve találtam egy prospektusukat, bele írva: "itt parkoltam, köszi a helyet". Éjjel a fészbukon, cseten "hallgattam" hosszasan élete aktuális katyvaszát. Azt írta, hogy egyelőre engem talált meg tanítónak. Hát ezen jót röhögtünk! Vak vezet világtalant, gyere velem, én se megyek sehová...
Nincs még itt a világ vége, ha egy magyar kortárs író/költő egymaga meg tudta tölteni a Radnóti Színházat.
A kutyával indított, amit olvasni is csak egyszer lehet, aztán sikítófrásszal továbblapozni, hogy ezt a verset soha többé...! Ám félóra múlva már a nevetéstől dőlt a hallgatóság. Ringatóztunk a magunkra ismerés, a döbbenet és az irónia hullámai között, hogy végül a Letölthető csengőhangok 21. századi csujjogatóin kacagjunk.
Aztán még ott maradtunk dedikáltatni, ami azért különös, mert N-nek jutott eszébe, ahogy a könyvvásárlás is, és ő állt sorba. Soha ilyet korábban!
Ma is elhagyatva és összeomolva... ám váratlanul betoppant a kedvenc beszállítóm. Hogy zsúfolt be az éjjel-nappali szezonális munkája, egy tévéfelvétel és egy tengerentúli szállítmány közé? Megkérdezte, hogy ettem-e már... mert kivételesen most ebédet szállított be nekem. (Így ma másodszor is megebédeltem, először éppen a valamikor általa megismert humuszbárban. Meccsoda véletlen!) Aztán kérdezett és meghallgatott, de nagy meglepetés nem érte. Ahogy én tartottam a pulzusán a kezemet másfél évig, nem máshol, csak az fb-n (néha utált is, nehezen viselte, hogy látom a díszletek mögött), úgy néhány hete ő is... s mindjárt két tervvel állt elő, meg egy biztatással, ha végül egyik se jönne össze. Hát már a gesztus visszarántott egy időre az életbe!
Pedig nem járt camino-t, azt sem állítja évek óta, hogy a barátom, de meg azt sem, hogy milyen nagyon tud figyelni és törődni másokkal, és milyen nagyszerű ember is ő. Tavaly a blogvilágban ismertem meg, ahol azóta se találkozunk.
Csak egy idegen a virtuális térből, aki nem fordít hátat, mert nem fél attól, hogy bajaimmal megfertőzöm, vagy puszta létemmel rámutatok valamire, amivel nem akarna önmagában szembenézni.
Tegnap a legjobb barátomat elkísértem egy randevúra, ennek következtében 5 egész órát töltöttem a jászberényi Tesco-ban. Kicsit ottfelejtett. :)
Kiolvastam egy könyvet, féltucat lak- és kertberendezési magazint, egytől-egyig megszemléltem minden vécépapír-márkát...
Ám jutott idő bőven kontemplációra is, arra, hogy érzések, gondolatok áramoljanak, végül fent maradjon az, amivel épp most dolgom van. Aztán elengedtem mindent, s mégis beszűrődtek információk.
A Helyi Maffiavezért normálisnak fogadja el a társadalom. Minden szerepében. A gyerekei szerető apaként, a környék jótevőként, a polgárok jómodorú és jómódú polgárként, az üzletfelek megbízható partnerként, a haverok jóbarátként, bérlője nagyvonalú tulajdonosként, felesége átlagos férjként tekint rá, hölgyismerősei kegyeit keresik a "jóképű charmeur"-nek. Aktív iparos korában - mely tevékenység szinte csak háttérként szolgált egyéb üzleti ügyeihez - a "Szakma Kiváló Mestere" kitüntetéssel kényeztették, számos társadalmi funkcióval is megtisztelték. Környezetétől pozitív visszajelzést kap, opportunista szeretetvágyával meg is akar felelni ennek. Konzervatív, jól szituált, kedves és megbízható úriember. Áldozatai pedig többnyire nem tartoznak szűkebb környezetéhez.
Ma N. tette hozzá: Kedvenc Maffiavezérem addig tudja ámítani magát, hogy helyénvaló amit tesz és ahogy él, amíg meg nem kérdőjelezi a szűkebb-tágabb környezete. Márpedig irigységből, az erőseknek véltekhez tartozás vágyából behízelgő, vagy épp magához hasonló emberekkel veszi körül magát, s megnyerő modorával egyébként is jól alkalmazkodik ott, ahol úgy érzi, anyagi-érzelmi érdekében áll. Ezek után, hatvanöt éves korában betoppanok, és én megkérdőjelezem őt összes szerepeiben. Könnyű (lenne) lesöpörnie.
...De nem söpör le mindig, inkább ambivalens a viselkedése. Valahol a lelke mélyén érzi, hogy semmi nem klappol, egyszer ki is mondta, bár általában ezt avval hárítja, hogy mások is boldogtalanok, mások is kerülik a közterhek viselését, mások is előnyben részesítik a barátaikat, családjukat s önmagukat a többiekkel szemben, a feleségét meg csak az nem csalja, aki nem tudja, a rokiparkolóba beáll más is, s minden épeszű ember keresi a kiskapukat, az csak nem baj, hogy ő meg is találja... Hogy szemet szemért, ezt az ószövetség is tanítja, az meg természetes számára, hogy akinek lehetősége van, nem egy szemet egy szemért, hanem tízszeresét adja vissza...
Hozzá képest én vagyok a társadalom szemében deviáns, fura, összeférhetetlen...
S mégis, ha valaki, hát nem a talpnyalók, én hatok rá. Ha épp nem hisztériázom és ítélkezem, olyankor néhány körhullámot rajzolok a felszínén, melyek ugyan hamar elsimulnak, ám ez a víz már nem ugyanaz a víz... s tán csak ennyi a dolgom. Szembesíteni mindavval, amivel 65 éve nem akar szembenézni. Azt pedig rábízni, hogy mennyire néz bele ebbe a tükörbe most. Szavak nélkül, nála jobban tudni, miért fél (pl. azért, mert azt hiszi, őt csak a pénzéért lehet "szeretni", és hogy valakiért felelősséget vállalni egyenlő a pénzeléssel, többek között ezért sem akar a szűk családján, az "övéin" kívül bárkihez kötődni), miért szorong (pl. mert úgy véli, a nevéhez méltó kősziklának lenni úgy tud, ha a hozzátartozói anyagi jólétét bármi áron biztosítja, görcsöl, hogy ma már nehezebben megy, s nem tudja, hogy érzelmi jólét nélkül minden omlékony). Érzem, miért nem alszik éjszakánként, mi az, amivel nem mer szembenézni... apropó, a szemét kényszeresen félti, egy valamikor szürkehályogtól is reszket, nem tud róla, hogy már most viseli, már most se lát.
Látom őt, és lehetnék a barátja is, ha szeretne igaz barátot, de nem szeretne, mert az felelősség, veszélyes mélység, kötődés, tükörbe nézés, kockázatos önátadás ... biztonságosabb a felszínen maradni. Arról nem beszélve, hogy az én egóm is túl nagy még a vele való barátsághoz. (Mindazonáltal kikandikált belőle az irigység N-nel való barátságom miatt.) "Ők" évtizedek alatt azért tömörültek nyájjá, mert félnek az egyedülléttől, s így erősebbnek érzik magukat. De barátok valójában nem lettek, mert senki nem kíváncsi a másik mély árnyékaira, senki nem panaszkodik a felszínen túli gondjairól, nehogy kitaszítsák a többi hedonisták, inkább mindenki szerepet játszik önmaga és a többiek előtt. Jó, tudom, az emberek többsége így tartja életben magát...
Nekem pedig - N. mellett - ő eddigi életem legnagyobb tanítómestere. A legnehezebb leckéket kaptam tőle - anélkül, hogy tudta volna - újra:
A jelenben kell élni, s nem régmúlt vagy jövőbeni eseményekre, sérelmekre, félelmekre reagálni.
A gyávaság a legnagyobb bűn, nem csak Bulgakov szerint. Meg kell élni az érzelmeket, a fájdalmat és örömet is, s meg kell mutatni őket. Nem szabad játszmák, félelmek alá rejteni, mert az sorvaszt.
Korábbi bűneimért meg kell bocsássak magamnak, ne büntessem már önmagam! S amellett, hogy igyekszem újabbakkal nem tetézni, meg kell engednem magamnak az örömöt!
Indulatkitörések helyett önkontrollt kell gyakorolnom, különben hiába az intellektuális gőgöm (melyről szintén le kéne tennem), gengszterekkel maradok azonos EQ-szinten.
Csak az egóm sérülhet, ami örök bennem, az nem, ezért sérelmeimért nem éri meg bosszút állni, s evvel nem csak a másiktól, hanem magamtól is elvenni az örömöt. Inkább nézzek mindig magamba, mennyiben vagyok én az oka annak, hogy megbánthattak.
Asszertív kommunikáció, lágyabb megnyilvánulások (bár N. szerint épp a maffiózóm miatt sokat finomodtam, még ha nem is eleget), annak szem előtt tartása, hogy nem az igazam a fontos, hanem hogy amit mondok, avval tudok-e segíteni, s ha nem, akkor inkább ne mondjam, mert rombolok...
Kézzelfoghatóvá vált számomra az elmélet: Akit Ismerünk, azt Szeretjük. Akit nem szeretünk, azt azért nem, mert nem ismerjük. Egyre mélyebbre kell merülnöm a feltétel nélküli szeretet gyakorlatának művészetében. Nem várni semmit, se törődést, figyelmet, semmit, semmit!
Hit, bizalom, alázat, hit, bizalom, alázat, hit, bizalom, alázat... Sokadszor ismétlek osztályt. Egyszer majd csak túljutok ezen az iskolán is.
A deviancia, összeférhetetlenség, furaság bélyege állandó kísérőm, amikor a "köz" megítél. Az alábbiakkal való összehasonlításban is:
Szüleim százféle zaklatása, romboló tevékenységük rajtam. Őket is normális, jó szülőnek tartotta mindenki.
Országos népszerűségnek örvendő középiskolai tanárom (többek között engem is) elcsábított, majd ellökött és Dunába-ugrásra biztatott, azután pedig Kiváló Pedagógus kitüntetésben részesült. Én pedig a rágalmazó bélyegét kaptam.
A rendszerváltás ellenzéki mozgalmaiban hamar átláttam, hogy a forradalmárokból lesznek majd az elnyomók, nem hunytam le a szemem a már akkor fejét felütő korrupció, hatalmi játszmák előtt, majd aggodalmaim lesöprése után tehetetlenül néztem végig a - sokak által az utolsó pillanatig körberajongott, és még most is mentegetett - legközelebbi barátom személyiségtorzulását, ahogy azt is, hogy húsz évnyi parlamenti pályafutása alatt hogyan járult hozzá az ország romlásához.
A maga idején szintén köztiszteletnek örvendő polgármester és sleppje... titkárságvezetőként bepillantást nyertem a sokkal később hírhedtté vált ingatlanügyekbe. Ellenem indult fegyelmi eljárás sikkasztásért.
A művelődési ház igazgatója, aki kihasználva a zavaros jogi helyzetet, ügyes helyezkedéssel ingyen privatizálta magának az intézményt, engem pedig, mint túl okos tanút eltávolított.
A villanegyedbeli kertszomszédok, akik lincseléstől, pogromtól és korrupciótól se riadtak vissza, csak hogy ők is megpróbálják megtanítani: "mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek". Vállalkozók, értelmiségiek, köztiszteletben álló lokálpatrióták, nem lumpenproletárok.
Apósom, aki a belügyminiszter barátja volt, iskolája emlékkönyvében éppúgy, mint a városrész almanachjában megbecsült polgárként szerepelt, ám a törvény melletti kiskapuknál éppúgy visszaélt a hatalmával, mint a kiszolgáltatottságban tartott családtagjaival szemben.
Tényleg igaza van a kineziológusnak. Valahogy mindig fellépek egy sakktáblára, ahol mások (érzelmi, politikai, pozíció- vagy tudásbeli) hatalmi játszmáiban az elsőre feláldozható paraszt szerepét játszom el. Önbüntetés korábbi visszaéléseimért. A felismerésekkel lassan, nagyon lassan, talán további életeken át, de oldódik. Ahogy a bennem rekedt valamikori protestáns prédikátor "véresszájú" ítéletei is...
A szabadsághoz bátorság kell, a szabadságért meg kell küzdeni. Egyénenként épp úgy, ahogy egy országnak is.
Szép nap volt. Tegnap is sikerült összevesznem mindenkivel, akivel lehet. Még a Helyi Maffiavezér is bűntudatos arccal, rémülten hátrált ki. Egész nap szorgosan igyekeztem a könnyeimet befelé nyelni.
És akkor hoppá, végre egy vevő! Az első aznap, fél hatkor. Nagyon régen járt erre ez az asszony, és most körberajongott, hogy milyen csodálatos, meleg kisugárzásom van a Camino óta.
