Egy egészen kicsi Camino

Tegnap a legjobb barátomat elkísértem egy randevúra, ennek következtében 5 egész órát töltöttem a jászberényi Tesco-ban. Kicsit ottfelejtett. :)

Kiolvastam egy könyvet, féltucat lak- és kertberendezési magazint, egytől-egyig megszemléltem minden vécépapír-márkát...

Ám jutott idő bőven kontemplációra is, arra, hogy érzések, gondolatok áramoljanak, végül fent maradjon az, amivel épp most dolgom van. Aztán elengedtem mindent, s mégis beszűrődtek információk.

A Helyi Maffiavezért normálisnak fogadja el a társadalom. Minden szerepében. A gyerekei szerető apaként, a környék jótevőként, a polgárok jómodorú és jómódú polgárként, az üzletfelek megbízható partnerként, a haverok jóbarátként, bérlője nagyvonalú tulajdonosként, felesége átlagos férjként tekint rá, hölgyismerősei kegyeit keresik a "jóképű charmeur"-nek. Aktív iparos korában - mely tevékenység szinte csak háttérként szolgált egyéb üzleti ügyeihez - a "Szakma Kiváló Mestere" kitüntetéssel kényeztették, számos társadalmi funkcióval is megtisztelték. Környezetétől pozitív visszajelzést kap, opportunista szeretetvágyával meg is akar felelni ennek. Konzervatív, jól szituált, kedves és megbízható úriember. Áldozatai pedig többnyire nem tartoznak szűkebb környezetéhez.

Ma N. tette hozzá: Kedvenc Maffiavezérem addig tudja ámítani magát, hogy helyénvaló amit tesz és ahogy él, amíg meg nem kérdőjelezi a szűkebb-tágabb környezete. Márpedig irigységből, az erőseknek véltekhez  tartozás vágyából behízelgő, vagy épp magához hasonló emberekkel veszi körül magát, s megnyerő modorával egyébként is jól alkalmazkodik ott, ahol úgy érzi, anyagi-érzelmi érdekében áll. Ezek után, hatvanöt éves korában betoppanok, és én megkérdőjelezem őt összes szerepeiben. Könnyű (lenne) lesöpörnie.

...De nem söpör le mindig, inkább ambivalens a viselkedése. Valahol a lelke mélyén érzi, hogy semmi nem klappol, egyszer ki is mondta,  bár általában ezt avval hárítja, hogy mások is boldogtalanok, mások is kerülik a közterhek viselését, mások is előnyben részesítik a barátaikat, családjukat s önmagukat a többiekkel szemben, a feleségét meg csak az nem csalja, aki nem tudja, a rokiparkolóba beáll más is, s minden épeszű ember keresi a kiskapukat, az csak nem baj, hogy ő meg is találja... Hogy szemet szemért, ezt az ószövetség is tanítja, az meg természetes számára, hogy akinek lehetősége van, nem egy szemet egy szemért, hanem tízszeresét adja vissza...

Hozzá képest én vagyok a társadalom szemében deviáns, fura, összeférhetetlen...

S mégis, ha valaki, hát nem a talpnyalók, én hatok rá. Ha épp nem hisztériázom és ítélkezem, olyankor néhány körhullámot rajzolok a felszínén, melyek ugyan hamar elsimulnak, ám ez a víz már nem ugyanaz a víz... s tán csak ennyi a dolgom. Szembesíteni mindavval, amivel 65 éve nem akar szembenézni. Azt pedig rábízni, hogy mennyire néz bele ebbe a tükörbe most. Szavak nélkül, nála jobban tudni, miért fél (pl. azért, mert azt hiszi, őt csak a pénzéért lehet "szeretni", és hogy valakiért felelősséget vállalni egyenlő a pénzeléssel, többek között ezért sem akar a szűk családján, az "övéin" kívül bárkihez kötődni), miért szorong (pl. mert úgy véli,  a nevéhez méltó kősziklának lenni úgy tud, ha a hozzátartozói anyagi jólétét bármi áron biztosítja, görcsöl, hogy ma már nehezebben megy, s nem tudja, hogy érzelmi jólét nélkül minden omlékony). Érzem, miért nem alszik éjszakánként, mi az, amivel nem mer szembenézni... apropó, a szemét kényszeresen félti, egy valamikor szürkehályogtól is reszket, nem tud róla, hogy már most viseli, már most se lát.

Látom őt, és lehetnék a barátja is, ha szeretne igaz barátot, de nem szeretne, mert az felelősség, veszélyes mélység, kötődés, tükörbe nézés, kockázatos önátadás ... biztonságosabb a felszínen maradni. Arról nem beszélve, hogy az én egóm is túl nagy még a vele való barátsághoz. (Mindazonáltal kikandikált belőle az irigység N-nel való barátságom miatt.) "Ők" évtizedek alatt azért tömörültek nyájjá, mert félnek az egyedülléttől, s így erősebbnek érzik magukat. De barátok valójában nem lettek, mert senki nem kíváncsi a másik mély árnyékaira, senki nem panaszkodik a felszínen túli gondjairól, nehogy kitaszítsák a többi hedonisták, inkább mindenki szerepet játszik önmaga és a többiek előtt. Jó, tudom, az emberek többsége így tartja életben magát...

Nekem pedig - N. mellett - ő eddigi életem legnagyobb tanítómestere. A legnehezebb leckéket kaptam tőle - anélkül, hogy tudta volna - újra:

A jelenben kell élni, s nem régmúlt vagy jövőbeni eseményekre, sérelmekre, félelmekre reagálni.

A gyávaság a legnagyobb bűn, nem csak Bulgakov szerint. Meg kell élni az érzelmeket, a fájdalmat és örömet is, s meg kell mutatni őket. Nem szabad játszmák, félelmek alá rejteni, mert az sorvaszt.

Korábbi bűneimért meg kell bocsássak magamnak, ne büntessem már önmagam! S amellett, hogy igyekszem újabbakkal nem tetézni, meg kell engednem magamnak az örömöt!

Indulatkitörések helyett önkontrollt kell gyakorolnom, különben hiába az intellektuális gőgöm (melyről szintén le kéne tennem), gengszterekkel maradok azonos EQ-szinten.
Csak az egóm sérülhet, ami örök bennem, az nem, ezért sérelmeimért nem éri meg bosszút állni, s evvel nem csak a másiktól, hanem magamtól is elvenni az örömöt. Inkább nézzek mindig magamba, mennyiben vagyok én az oka annak, hogy megbánthattak.
Asszertív kommunikáció, lágyabb megnyilvánulások (bár N. szerint épp a maffiózóm miatt sokat finomodtam, még ha nem is eleget), annak szem előtt tartása, hogy nem az igazam a fontos, hanem hogy amit mondok, avval tudok-e segíteni, s ha nem, akkor inkább ne mondjam, mert rombolok...

Kézzelfoghatóvá vált számomra az elmélet: Akit Ismerünk, azt Szeretjük. Akit nem szeretünk, azt azért nem, mert nem ismerjük. Egyre mélyebbre kell merülnöm a feltétel nélküli szeretet gyakorlatának művészetében. Nem várni semmit, se törődést, figyelmet, semmit, semmit!

Hit, bizalom, alázat, hit, bizalom, alázat, hit, bizalom, alázat... Sokadszor ismétlek osztályt. Egyszer majd csak túljutok ezen az iskolán is.

A deviancia, összeférhetetlenség, furaság bélyege állandó kísérőm, amikor a "köz" megítél. Az alábbiakkal való összehasonlításban is:

Szüleim százféle zaklatása, romboló tevékenységük rajtam. Őket is normális, jó szülőnek tartotta mindenki.

Országos népszerűségnek örvendő középiskolai tanárom (többek között engem is) elcsábított, majd ellökött és Dunába-ugrásra biztatott, azután pedig Kiváló Pedagógus kitüntetésben részesült. Én pedig a rágalmazó bélyegét kaptam.

A rendszerváltás ellenzéki mozgalmaiban hamar átláttam, hogy a forradalmárokból lesznek majd az elnyomók, nem hunytam le a szemem a már akkor fejét felütő korrupció, hatalmi játszmák előtt, majd aggodalmaim lesöprése után tehetetlenül néztem végig a - sokak által az utolsó pillanatig körberajongott, és még most is mentegetett - legközelebbi barátom személyiségtorzulását, ahogy azt is, hogy húsz évnyi parlamenti pályafutása alatt hogyan járult hozzá az ország romlásához.

A maga idején szintén köztiszteletnek örvendő polgármester és sleppje... titkárságvezetőként bepillantást nyertem a sokkal később hírhedtté vált ingatlanügyekbe. Ellenem indult fegyelmi eljárás sikkasztásért.

A művelődési ház igazgatója, aki kihasználva a zavaros jogi helyzetet, ügyes helyezkedéssel ingyen privatizálta magának az intézményt, engem pedig, mint túl okos tanút eltávolított.

A villanegyedbeli kertszomszédok, akik lincseléstől, pogromtól és korrupciótól se riadtak vissza, csak hogy ők is megpróbálják megtanítani: "mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek". Vállalkozók, értelmiségiek, köztiszteletben álló lokálpatrióták, nem lumpenproletárok.

Apósom, aki a belügyminiszter barátja volt, iskolája emlékkönyvében éppúgy, mint a városrész almanachjában megbecsült polgárként szerepelt, ám a törvény melletti kiskapuknál éppúgy visszaélt a hatalmával, mint a kiszolgáltatottságban tartott családtagjaival szemben.

Tényleg igaza van a kineziológusnak. Valahogy mindig fellépek egy sakktáblára, ahol mások (érzelmi, politikai, pozíció- vagy tudásbeli) hatalmi játszmáiban az elsőre feláldozható paraszt szerepét játszom el. Önbüntetés korábbi visszaéléseimért. A felismerésekkel lassan, nagyon lassan, talán további életeken át, de oldódik. Ahogy a bennem rekedt valamikori protestáns prédikátor "véresszájú" ítéletei is...

A szabadsághoz bátorság kell, a szabadságért meg kell küzdeni. Egyénenként épp úgy, ahogy egy országnak is.