Panasz

Úgyis mint sirám. Cseppet sem asszertív kommunikáció.


Egy éven át hiányzott. Épp ebben az évben, amikor látszólag volt. Épp az, amit egyedül szerettem volna tőle, az őszinte figyelme, megértése, együttérzése, mellém állása. És tán még az, hogy rajtam keresztül rányíljon a szeme egy másik világra, a privát birodalmán túl zajló életre... Én is szeretnék még hinni a mesékben.


Fájt, hogy velem szemben is hatalmi játszmákat játszott. Hamar elfelejtette, hogy a legelején egyetlen kérésem volt: alkalmazkodjon hozzám, mert az ő időbeosztása szabadabb, én pedig a bolthoz vagyok kötve. Néhány hét múlva már jutalmazott és büntetett - pl. ha egy férfival egy percnél tovább beszélgettem - avval, hogy alkalmazkodik-e hozzám. Nem törődött sem az én, sem N. idejével, természetesnek vette, hogy alkalmazkodjunk hozzá.
Unom Bécset. De vele nem unnám, szerettem volna tudni, látni, átérezni, hogy neki miért oly kedves város. Ígérete ellenére - mindenféle átlátszó kifogással - soha nem vitt el, pedig akár Cegléd-alsón is szívesen töltöttem volna reggeltől estig egy napot vele. Úgy látszik, nem tartozik az élmények megosztása sem az érzelmi igényeihez.
Fájt,  amikor a "barátai" átgázoltak rajtam, előttük sunyin hallgatott. Pedig néhány diplomatikus szóval feléjük, néhány együtt érzővel felém fordulva lezárható lett volna a dolog. ...Egyikük  (aki korábban érzékeltette, hogy nem tekint egyenrangúnak, sem üzlethez, sem a szomszéd boltosokkal együtt tartott alkalmakon részvételhez) konkrétan letapizott, majd kioktatott, ne legyek már olyan feszült, vegyem lazábban az életet... értette ez alatt azt is, hogy keddekre rendszeresített részeg állapotában  hagyjam magam megdugni a saját személyzeti vécémben, különben összeférhetetlen vagyok. Mint egy ócska filmben,  Maffiavezérem engem hibáztatott.  "Miért kell nekem ezt végighallgatnom, nem vagyok kíváncsi erre!" - ennyit rólam, no meg az empátiáról. (Sebaj, a Vitorlás szépfiúnak később azért csak sikerült elkapnia - amit maffiózóm kizártnak tartott, tart ma is -  a készségesebb szomszédasszonyomat.) 
Igaz,  a fiát leszedte az arcomról, amikor az kevés híján megütött... A Kismaffiózó életében még egy napot nem dolgozott meg a kalácsáért, minden félresikerült vállalkozása mögött ott állt az apja védőhálóként, és nagy lábon élése biztosítékaként, épp szemembe nevetett, hogy mit törődöm én a rendszerrel, miért nem élvezem az életet (megint ez), de nagyjából ilyen érzéketlen megnyilvánulásait néztem, hallgattam másfél évig. Míg jobban voltam, jobban bírtam. Az apja és a spanjai nélkül nem hogy nagy szája nem lenne, de nyilvánvalóvá válna, milyen kicsi fiú, nulla önbecsüléssel. Mégis... hozzá is közöm van, és valahol meg is kedveltem... persze, hogy benne is a szomorú kisgyereket. 
Novemberben már katasztrófaközeli túlérzékeny állapotomban azonban övön alul vágtam vissza, ő zsigerből túl is reagálta, hiszen betaláltam, ráadásul egy span előtt... Frusztráció szülte agresszió, ahogy nála, úgy nálam is, bár én nem fizikai  ütlegelésre készültem indulatból, "csupán"  visszaéltem a tudás hatalmával. Maffiavezérem persze ebből se értett semmit, összehúzott szemöldökkel kérdezte, hogy miért akarok ellenségeket szerezni? A fia azóta is meg van sértődve, amiért nem hódolok kritikátlanul a jópofaságának. Szégyenlem magam az indulatkitörésért, és hogy fájdalmat okoztam, nem méltó már hozzám ez a maffiastílus.
Bántott, hogy minden sérülésemet - általuk okozottakat, vagy korábbiakat-  semmibe vette, lehülyeségezte. Noha a megértéshez nem szükséges se szociológiai se pszichológiai képzettség...  szerintem csak  figyelem.
Gyakran páváskodott feltűnően és hangosan a kirakat előtt, fel s alá vonult a sleppjével, mutatva, hogy ő milyen jól van, s akkor büntet a távolmaradásával, akkor jutalmaz avval, hogy szóba áll velem is, amikor csak akar. Se telefon, se sms, se emil, minden szinten le vagyok tiltva a kapcsolatfelvételtől, de ő se telefonál... Ha füttyenteni van kedve, személyesen teszi, és akkor álljak rendelkezésére, de természetesen úgy éli meg, hogy mindig ő alkalmazkodik. Ahogy megfogalmazta: "Ha becsöngetek, és azt mondod nem érsz rá, akkor többet nem teszem." Tudom, hogy minden e sorokat olvasó tudja, hogy ez az önzés iskolapéldája. Én látom, hogy a félelem iskolapéldája is.
Fájt, hogy ezek a "barátok" bármikor előnyt élveztek, felhívhatták, felhívta őket - én soha, és ehhez képest ő se telefonált -, noha már évtizedek óta koptatták ugyanazokat a poénokat, pletykákat, mégis szinte minden nap órákat töltöttek együtt. Rám ritkábban volt ideje. Akkor is, amikor pangott az "üzlet", a sokból még több ideje lett, inkább velük töltötte, ott nem kellett semmivel szembesülnie, amivel nem akart,  biztonságosan elfecserésztek ugyanarról, amiről évtizedek óta.... Nekem olykor csak az ígéret jutott, s még gyakrabban az se. Hányszor néztem körül az utcán fájó szívvel, hátha meglátom, s hátha megérzi, megérti, hogy várom, hányszor füleltem, hátha meghallom a hangját a közelben.... Hányszor kérdeztem felőle a boltszomszédoknál, elviselve a szánakozó tekintetüket.


Igen, hamar ráébredtem, hogy az embereket eszközként használja. Emberi és férfiúi bizonytalanságérzetének csillapítására. Ebben is pechje volt velem, az eszköz-létnél többre tartom magam.
Nem megértő, építő szeretetből van békében választott környezetével, hanem opportunista konformizmusból. Kényelméről lemondó, nyereség nélküli áldozatot nem hozna senkiért. 
"Szeretnék szerelmes lenni!" De talán soha nem volt az, mert az áldozathozatalon kívül az önátadáshoz sincs bátorsága. Aki szerelmes, nem mérlegel hogy mi éri meg és mi nem, nem hatalmi játszmázik,  nincs bosszú és dac... Egyik kedvelt és kézre eső kifogása, hogy ő házas. Jó magyarázat érzelmi éretlenségére, amiért nem tud száz százalékot adni. Az objektív körülmények mellett fennmaradó sok idejét és terét véve egésznek, keveset ad, de nem csak nekem, hanem önmagának is. Kiskapukat hagy, fél érzelmileg elköteleződni, mert az részéről önátadással járna, nem él száz százalékon, ezért kevés az is, ami valódi tartalmat kivehet egy kapcsolatból, elégedetlen is minddel. A nőktől elvárja, hogy száz százalékot adjanak, miközben ő szinte semmit. Pedig mennyi csodás lehetőség van benne...! De még az együttlét örömére is sajnálja magától az időt, láthatóan maradna még, ideje is lenne, ám egy benne futó vírusos program menésre készteti, amit avval magyaráz, hogy nem kapathatja el a nőket, mert a végén egyre többet akarnának. Önbüntetésével persze engem is büntetett.
Gondolom, környezete nagyobb része rá is eszközként tekint, egyes üzleti partnerei pedig biztosan. Felelősséget is csak korlátozva, ameddig nem túl kényelmetlen, és csak a számára hasznos ember-eszközökért vállal, ez a felelősség nála pedig leginkább anyagi természetű. Valaha ez volt számára egyszerű, így ez lett a "szeretetnyelve". Ostoba gőgömben azt reméltem, hogy velem majd más lesz, rám majd figyel... Mert persze, hogy nem az bánt a legjobban, ahogy másokkal bánik, azt  jó darabig elnézném... ha hozzám másképp állna. Nem nagy dolgokban, csak hogy tisztelje az én időmet is, hogy figyeljen legalább az érzelmi szükségleteimre, ne játsszon játszmákat durcából vagy bosszúból, ne vonja meg magától és tőlem se az örömet...  A fenébe, itt is kibukik, hogy magam is önző vagyok, még igen távol a feltétel nélküli szeretettől. Figyelmet, törődést akarok!  Nem győzöm eszembe juttatni kedves vevőm mondását, hogy miért várok el olyasvalamit egy embertől, ami nincsen benne? Igen, az eszemmel értem, de a bennem sérült gyerek is toporzékol, hogy igenis adjon, adjon!


Hányszor szerettem volna a szárnyai alá bújva sírni, vigaszért simulni a bőréhez, és ugyanezt örömben is! De nem lehetett, mert ha nem érezte magát eléggé "legénynek", akkor közelébe se kerülhettünk az intimitásnak. Ágyon kívül meg főképp nem. Nehogy már a ritka és futó kézcsókon kívül megcirógassa a boltban a kezemet, nyakamat, vagy arcomat... akkor se, ha senki nem látja. Nem, az ilyesmi nem elégíti ki a férfiúi hiúságát! Ember mivoltára meg a jelek szerint, nem hiú.
Még csak egy támogató, biztató, együttérző tekintet, gyöngéd puszi se.. . Se bajban, se örömben. Ehelyett olykor gyerekes tapizás és dörgölőzés a boltban, majd félbehagyott a testi-lelki hiányaimmal...


"Ki miben születik, abban hal meg." - gyakran idézte szívesen az állítólagos talmudi mondatot. Ezzel magyarázta elméletét, hogy senki nem változik... voltaképpen azt, hogy ezért nem változik ő sem. Az ember a saját határait a világ határainak tartja, mondta Sopenhauer, ám nyilván nem magára, és a világot nyitott elmével szemlélőkre gondolt...
A Camino alatt nem hívott fel. Napról napra biztattam magam, hogy majd most, eddig azért nem, mert... de most azért fog, mert... Összeszoruló szívvel támogattam magam várostól faluig, napkeltétől napnyugtáig. És képzeletben minden élményt megvitattam vele, hogy ő hogy látja ott az úton, vele akartam megosztani mindent, mintha ott lett volna...
Hazatértem után is várt egy hetet, hogy végre én tegyek lépéseket felé. Öt héten át nem hiányoztam az életéből! Máig nem értem, ez miféle ego-játszma volt. Utóbb se engedte a fülénél beljebb az infót, hogy minden kilométeren, és szinte minden gondolatomban és néhány álmomban bennem volt, átvittem egy fél földrészen, és egy egész országon keresztülcipeltem gyalog, és egyik célom az ő -  ezen keresztül persze önmagam - jobb megértése volt. Öt mondatnál többet nem is hallgatott az utamról, ez is róla szólt, szerinte ennyivel mindent elmondtam. Öt mondat áll szemben avval, hogy a nyilvános beszámolómon három órán át hallgatták csak azt,  ami idegenekkel megosztható, anélkül, hogy egy szó turisztikai, vagy éppen túl intim élményt meséltem volna.
Ám nem csak ezt, szinte semmilyen élményt nem tudtam vele megosztani, a felszínen túl nem érdekelte semmi. Egy film vagy egy színdarab alatt is de sokszor gondoltam arra, hogy ez hogy tetszene, mit gondolna róla? De ő se a színházat, se a filmeket nem szereti, mert a fikciók nem érdeklik. Csakhogy a valóság sem érdekli, és önmaga sem érdekli, valójában egy igen szűk világon kívül semmi nem érdekli. Süketen és vakon, semmit nem értve, és megértésre se törekedve valóban egy igen-igen pici világszeletkében érezheti biztonságban magát, adott, hogy ami ezen túl van, annak a létezését is jobb letagadnia. Az a szűk kis világa miért épp destruktív, amikor léteznek kis világok konstruktívak is? Gondolom, mert úgy véli, azok a rossz emberek, szociopata despoták és diktátorok, akikre felnéz, már nem félnek, és semmilyen rendszernek nincsenek kiszolgáltatva, mert maguk a rendszer. A rettegés felülír mindent, az etikát is. Kritikát nem tűr, mert az  a labilis ön- és világképét még jobban elbizonytalanítaná, szóval egyenrangú és nyílt kommunikációról szó se lehet vele.  Nekem ez az ember mégis kedves, nagyon kedves, érzem minden rezdülését, s szeretem, ahogy  szeretni bírok, mert magamat szeretem meg benne, az iránta érzett dühöm is a saját gyengeségeim benne tükröződésének szól. Nagyítós tükör ő számomra, s nehéz látnom önmagam ilyen arcát...


Kétszer írtam neki búcsúlevelet, egyikre sem reagált úgy, hogy szemtől szembe mondott volna valamit, felvállalta volna a véget vagy a folytatást, inkább durcásan távol maradt (mint egy óvodás), míg el nem csíptem és rá nem kérdeztem. Mindkétszer ellágyultam végül (hja, a függőség nagy úr), újabb játszmáihoz adva újabb tereket.

Nyáron, mikor kikapcsolták lakásomban az áramot,  több alkalommal szállodába kellett mennünk, őt a kényelmetlenség érdekelte, a "miért" kérdése mögött bosszúság hallatszott. Nem válaszoltam, nem volt kinek.

Kellemetlen lenne a valósággal szembesülnie. Benne is a félelmeit idézné fel. "Engem csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott állnom"- mondta egy koldusra. "Az életet életszerűen kell élni."- szokta mondani. De vajon hogy csinálja, ha sem önmagával, sem a körötte levő emberekkel, se a világgal amelyben él, nincs tisztában - az üzleti életnek talán egy pici, általa már ismert szegmensén kívül -, nem tudja mi miért történik? Szerinte Magyarországon senki nem hal éhen, és a nyugdíjasok se nélkülöznek, nekik  mindegy, hogy ötszázzal több vagy kevesebb a nyugdíjuk, nincs már szükségük semmire. De hát szerinte olyan sincs, aki ne tudná kifizetni a gyógyszerét, éhen se hal senki nálunk, kilátástalanságában öngyilkos se lesz, és például a fog annyira nélkülözhetetlen dolog, hogy a megcsináltatására mindenki kénytelen áldozni... (A síelés, a vitorlázás és a tenisz pedig nem a jómódúak hobbija. Egyébiránt mindez ismerős a kormány polgárokhoz való hozzáállásából. Viktorunk fején is búra, az övén is.) Sokadszor volt már nálam, mikor megjegyezte az udvari gazra, hogy a füvet igazán megcsinálhatnák. Nem vette észre, hol van.  A szomszédomban napi húsz órában  hangszigeteletlenül dübörgő kazánházra pedig, hogy egy kis zajt el lehet viselni. Neki egy-két órára, az általam feltett  háttérzenével, vagy a napi kétszer két óra geo-szünetben sikerült. A félbehagyott ház beruházói számára is talált mentséget: elfogyott a pénzük. Csakhogy az elmúlt 10 évben minden beruházásuk perrel zárult, projektcégeikkel mindenhol megúszták a felelősségvállalást, a lakókat sérthetetlenségük tudatában leordították és verőlegényekkel fenyegették, közben újabb cégekben újabb építkezésekbe fogtak. Nyilvánvaló, hogy önmaga számára talál mentséget ilyenkor... Maffiózóm szerint neki nincsenek áldozatai, ám  úgy hiszem,  nem bajlódik ordítozással, oldják meg mások, ő inkább észre se veszi, hogy vannak áldozatok. 
Nem tudja, milyen naponta ócska helyről indulni, ronda környéken nyomorgó és büdös emberek között átjutni a városon, és ugyanerre az ócska helyre, zűrös és gyorsan pusztuló házba visszaérkezni... Csak azt tudja, hogy neki "jár" az igényeinek kielégítése, hogy kellemes, gondmentes partnere legyen. Evvel is "mellém fogott".  Noha a "lyukas harisnyám helyett újat vagy villamosjegyet vegyek?"-típusú dilemmákról se tud semmit, már az árnyék leghalványabb jele előtt szorosan behunyta szemét. Verbálisan is kifejtett világszemléletével millióké mellett az én életformámat is letagadta. Az én életformám, na pláne rosszabb nem létezik Magyarországon, de ha mégis, semmiképpen sem az ő közelében, és a szülők, a genetika és nemtudommégmi, de valami olyasmi a felelős, ami szintén távol áll tőle. 
Azt hiszem, társadalmi pozícióban alatta levő nőkhöz szokott közeledni, mert öntudatlanul az egzisztenciájával is imponálni akar (hiszen nem bízik önmaga szerethetőségében), de abban biztos vagyok, hogy ekkorára, mint velem,  még sosem nyílt a társadalmi olló. Bár szinte mindegy, a saját komfortérzetének kielégítésén túl nem nem foglalkozik avval, hogy miféle emberek azok akikkel a kedvét tölti. Ez vonatkozik arra a nyájra is, akikkel félelmükben tömörültek össze, hogy így erősebbnek érezhessék magukat.
Bocsánatot kérni, bármit beismerni se ő, se az ún. barátok, se a fia nem szokott. Ahogy azt egyikük mondta, "nincs miért". Végül is egy eszköztől valóban nincs miért.
November közepén kezdtem el rettegni a ráktól, ugyanakkor féltem attól, hogy neki komoly szívproblémája lehet. Helyesen tettem vagy sem, próbáltam érzelmileg megzsarolni, hogy elmegyek orvoshoz, ha hosszú hónapok ígérgetése után végre ő is kivizsgáltatja magát... csakhogy a jelek szerint nem voltak érzelmei, amivel zsarolhattam volna. Amikor megtudtam,  ha akarnék, se mehetnék orvoshoz, ő becsukta a szemét és az emlékezetét (elfelejtette, az ígéretét, hogy a napokban elmegy orvoshoz, egyébként sincs ideje ilyen hülyeségekre, ahogy az is kiment a fejéből, hogy nekem mammográfiára kéne mennem, és elfelejtette velem összekapcsolni, hogy a nővére későn diagnosztizált mellrákkal távozott), többszöri hallás után is csak alamizsnát ajánlott átgondolt,  következetes figyelem és együttérzés helyett, azt hogy elvisz orvoshoz. Nem kértem, s ő megnyugodott, hogy mindent megtett, én vagyok a hülye. Soha nem kérdezett rá, hogy alakult a dolog. Így aztán arra sem, hogy ha nem tudok orvoshoz menni, mi lesz az összes többi krónikus betegségem kezelésével, a gyógyszereimmel...
Fájt, hogy novembertől hetekig könnyeimet nyeltem a boltban, ő megsejtve a bajt, egyre ritkábban jött be, és ilyenkor is avval, hogy milyen jó nekem, mert boldog vagyok, nincs semmi gondom. Vagy azzal nyugtatta magát hangosan, hogy épp csak rossz passzban vagyok most, hiszen a lánya is a párja miatt... Fájt, hogy nem figyelt rám, miközben úgy éreztem, elvárja, hogy bajaim közepette is az ő komfortérzetét szolgáljam. 
Hiányoztak az elmaradt reggelik, ebédek is. A hosszú caminós szünet után most ismét két hónap fájt a közelsége nélkül, amíg azt gondolta, ha nincs fizikailag "elég jól", akkor elég, ha hetente egyszer-kétszer rám köszön. A "titokzatos N." tanácsára félretoltam önérzetemet, ám hiába kértem, hogy találkozzunk, szükségem van rá, halogatott, hárított, de az továbbra is érdekelte, hogy megcsalom-e. Mégis kivel? Nem, nem látott engem... Még mindig versenyzett egy képzeletbeli valakivel, noha az intimitásban már réges-régen behódoltam neki. Függővé váltam. És a puszta - ámbár hiányos - léte elég volt nekem ahhoz, hogy megóvjon sok ostobaságtól. Épp csak hogy elég, de elég volt. 





November óta nem akartam, nem tudtam vele beszélgetni,  túlérzékenyen érintett a közönye, cinizmusa, hedonista fecsegése, hát inkább ne beszéljünk. Vágytam rá, hogy bejöjjön, hallgasson, és csak nézzen rám kedvesen, boci szemekkel, ahogy korábban olykor, de hiába.
Egy éven át olvadt el a testem-lelkem (még ha olykor haragból én is elnyomtam), ha csak megláttam az utcán, és nem zavart - ami mindenki másnál zavart volna -, az 'öreges" ételmaradék a fogai között, sóvárogtam egy nem elkapkodott, igazi csókjáért, egy mély, őszinte tekintetéért.
Noha ezen már meg se lepődhettem, mégis az fájt a legjobban, hogy amikor rám borult az éjszaka - melynek csak a közeledtét pillantotta meg, mélységét elképzelni se tudja -, épp arról mesélt, hogy nevettek ki az unokájával egy hajléktalant, már nem bírtam tovább a mosolygást, meséltem néhány dolgot, és akkor messzire, az eddiginél is messzebbre szaladt. Ez a meghitt zenehallgatás, hospise-os gyászmunka napján történt, majd két nap múlva benyitott, és az ajtóból nevetve kérdezte: "bár nem érdekel, de hogy vagy?". Kilátástalan helyzetemben a cérnám megint elszakadt, láttam, hogy futtában max. fél percig "érdeklem", ez is csak egy párbeszédnek álcázott monológ, s rámordultam, hogy miért kérdi, ha nem érdekli, én már nem tudom tovább szórakoztatni, menjen szórakozni a kasztbeliekkel. Kioktatott, hogy ne mondjam meg neki, mit tegyen, majd pillanatokon belül valóban velük lovagolt el a közeli kávézó irányába... Úgy látszik, történjen másokkal bármily katasztrófa, földrengés, tornádó, csapjon beléjük a villám, a legfontosabb mindenek felett mégis az ő egója. Ritkán és a korábbinál is felületesebben nézett felém, úgy láttam, lélekben még úgy se volt ott. 
Pedig azon a hospice-os napon egy pillanatra láttam a szemében a megértés fényét, aztán persze nyomban a "miért kell ezt nekem hallgatni?" és a "mit akarsz, fogadjalak örökbe?", "mondj egy összeget, mibe kerül(sz)?" kezdetű - bántó, lealacsonyító, már-már prostituáló  - hárítási manőverbe fogott. Amiben sokakkal (és pillanatnyilag még nem is a legszegényebbekkel) együtt én is élek, azt ő még hallgatni se akarta. Ha az agyába olykor be is jut valami, de a szívébe nem, akkor az agyából is törlődik, 10 másodperc, 10 perc vagy 10 nap múlva. Oly erősek a félelmei, a hárító mechanizmusai, hogy századszorra se hallja, nem látja, amit pedig már kilencvenkilencszer. Törli az agyából mindazt, ami sérti a komfortérzetét. 
Nem vártam el tőle anyagi támogatást, mert jó szívvel adakozni nem tud, és én nem szerettem volna megerősíteni abban a hitében, hogy őt csak a pénzéért lehet szeretni. Azért őt se lehet. 
Önbecsülés...  azt hiszem, neki sincs,  ezért igyekszik külső díszletépítéssel legalább látszólag pótolni, hát hogy tudná velem kapcsolatban kezelni? (Nekem a bolt ehhez a külső díszlet. Lassan múltidő... s maradok díszletek nélkül, hogy így szerezzek önbecsülést magamnak.)
Megint és mindig olyasmit szeretnék kapni tőle, ami nincs benne. Érzelmi analfabéta. Azonban mint az ábra mutatja, én is legfeljebb béta vagyok. 
Karácsony hetének keddjén reggel beköszönt, hogy "én már nem is kérdezek semmit, csak látni akartalak"... ez még kedves is lett volna, ha előtte nem kerül egy hétig. "Délután bent leszel? - Igen.". Azóta nem láttam, és persze fel se hívott. Karácsony, Újév... még csak felszínes jókívánságok se.
No de hát a nyugalmasabb időkben sem állt mellettem, bajomat, örömömet ritkán és csak felszínesen tudtam megosztani. Nem használtuk ki az objektív korlátok mellett rendelkezésre álló időt.  Akkor is  nagyon sokadik helyen szerepeltem a fontossági listáján, amikor még szem előtt és kényelmesen kéznél voltam, mikor még nem kellett gondok tükrét látnia bennem, ezután még annyi figyelmet se fog nekem szentelni. Egyrészt mert kényelmes ember, tehát mindenképpen így alakult volna, ha elmegyek onnan. Másrészt mert mit is csinálnánk már együtt? Beszélgetni közös nyelv híján egy ideje nem tudunk, az általa értelmezett szex neki egyre ritkábban működik, az általam mutatott út, a befelé mélyülő, kifelé adakozó intimitás pedig számára kevéssé értelmezhető.
"Meddig tart egy kapcsolat? Amíg úton vannak. Amíg együtt tartanak valahonnan valahová. Aztán már a mókuskerék következik, az unalom, az unos-untalan ismételt szavak, mondatok, gesztusok, vagyis a csömör. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat?" (Popper Péter)
És hát ez így már nem az az izgalmas és a haverok elismerését kivívó vadászkaland, a hódítás, ahogy indult, hogy a szép kis bolttal rendelkező 21 évvel fiatalabb nő, aki az utca szerint mindenkit szeret, csak úgy sugárzik, de épp őt nem...


Egy év szorongása, frusztrációi, megemésztetlen és kibeszéletlen fájdalmai, sérelmei köszvénnyé keseredtek, a korábban szomatizált bajok mellé.
De én tettem ezt magammal. Az testi-lelki függővé válásom keseredett meg. Végül is az ő egója és  köztem az én egóm áll. Én vagyok egy cseppet tudatosabb... ám ehhez még közel sem eléggé. 
Azt meg végképp nem tudhattam - bár a félelem mindig ott bujkált bennem, próbáltam reménnyel felülírni -, hogy már megint tragikusra fordul a helyzetem. Ha tudom, mégsem fogtam volna bele ebbe a kapcsolatba. Ahol nagy volt az egzisztenciális vagy kulturális különbség a másik javára, ott végül mindig én zúzódtam szét. Januárban azt gondoltam, itt a tanulnivaló, hogy most másképp legyen. Ám még azt a leckét se sikerült megoldanom, mire egzisztenciálisan   még lejjebb süllyedek. 


Ó,  és ahogy valaki nagyon jól rávilágított, valamiért egész életemben avval büntetem magam,hogy fellépek olyan sakktáblákra, ahol én vagyok a legelső feláldozható paraszt!


Egy éven át hiányzott, a bőre, a szeme, a mosolya, a hangja... majd most már mindig hiányozni fog. Nem vagyunk pótolhatóak.


Ez a remény meghalt.