2009. december 31., csütörtök

Északi öröm



Minden jót az új esztendőben!

2009. december 29., kedd

Plázaduma vagy össznépi gügyögés

Trendo ötlete nyomán írok, melyet először elvetettem avval, hogy épp most nem nagyon izgat ez a téma. Ám a családi gyűjtésből származó két mondatot sajnáltam volna veszni hagyni, így mégis elhelyezek néhány sort elébe.

Életvitelünk rohanásában rövidülnek szavaink is. Ehhez bizonyára hozzájárul a kommunikáció technicizálódása (szép magyar szó, de anyanyelvünkön körülírni ugye nincs idő), mert a végtelennek tűnő új lehetőségek csábítására egyre többet locsogunk. Sms-ben például - ha nem akarjuk, hogy lerohadjon az ujjunk - kénytelenek vagyunk rövidíteni. Ez lassan átterjed az elektronikus leveleinkre, majd a verbális kommunikációnkra is. Még a kirakatokban is megjelennek az egy-két szótagra csonkolt feliratok.

A locsogáshoz sok idő kell, az pedig nincsen. Egyébként is, sem nekünk, sem szintén infantilis "vezetőinknek" nem áll érdekében, hogy felnőjünk, így aztán természetes, hogy gügyögünk.
Korábban a tizenévesekre, vagy más szűkebb rétegekre jellemző szavak meghonosodnak köznyelvünkben: csocsi, csövi, novcsi, uncsi (tipikus tarnszgenerációs példa, jelenthet unalmast és unokát is), sali, ubi, kápi, nari, pari, pulcsi, üccsi, naci... Ezeket hallva akár én is mondhattam volna:

Olyan depi voltam, hogy majdnem öngyi lettem.

S ha mégis így alakulna, vagy megszakadnék a nevetéstől:

Talizunk a temiben a ravinál.

2009. december 28., hétfő

2009. december 27., vasárnap

Karácsony után

E klip beágyazása le van tiltva, ezért így csatolom ide.

Most, hogy azok is megünnepelték a zsidó Jézus születését, akik egy kanál vízben fojtanák meg - vagy a finomabb lelkűek másokkal fojtatnák meg - a zsidókat, melegeket, hidegeket, háromszeműeket vagy négyfülűeket, apa- és anyakomplexusosakat, a patetikusakat és antipatikusokat, valamint a feketét, fehéret, tarkát... talán hallgassunk ismét valamit, valami mást a szeretetről. (Csak úgy, jó demagóg módjára.)

Pajor Tamás Önök érték c. albumán szerepel az eredeti változat, erről a lemezről később majd ejtek még szót.

2009. december 26., szombat

Futurista kiskutya és horrorisztikus macska

"Ördög vagy angyalom"




Szalad, szalad a Mandula, ki tudja, hol áll meg...


2007-ben még milyen ártalmatlan kópénak látszott...



2009. december 25., péntek

Karácsonyi kocsmatúra



Az úgy vót, hogy évekig az újpesti piacra jártunk karácsonyfáért. S akkor aztán eme komoly döntést igénylő műveletet mindig egy kis piac körüli kocsmatúrával melegítettük elő. Kultúrált emberek lévén, egymásnak is megmagyaráztuk, hogy mi tulajdonképpen szociológiai tanulmányúton vagyunk. Tehát ahány kocsma volt 200 méteres körzetben (szám szerint 3, meg még 2 talponálló bódé magába a piacba belefoglalva), ott ittunk egy felest.
Ennek következtében egyszer, mikor ráböktünk a túra végén a kiválasztott fára, és az árus azt mondta, hogy négyezer-ötszáz, a párom rávágta: ötezer, és egy fillérrel se több! Közben jóleső büszkeség melengette a bensejét, hogy milyen ügyesen alkudott.
Azóta nem veszünk élő fenyőt, vesszőből-tobozból font fácskánk van.
Szociológiát olvasunk újságban, könyben vagy neten.
Inni meg lehet itthon is.


(Szerdán némiképp felelevenítettük a régi szokást. Fa nélkül, pusztán a bevásárlás ürügyén, ismét Újpesten, a csarnokban egy talponállóban és a parkoló melletti retro-hodályban. A képek ez utóbbiban készültek, el lehet dönteni, hogy az alkoholos befolyásoltság vagy szándékolt művészi koncepció miatt ilyenek. Az üzlet karácsonykor is nyitva. A hétköznapokon is többnyire egyedül poharukba vagy a láthatóan valamelyik egykori törzsvendég által gyárban, fusiban készült alumínium hamutartóra meredők - mivel többen vannak - talán mégsem érzik magukat egészen magányosnak.)

2009. december 24., csütörtök

Stíluskavalkád







Hát én körülbelül ekkor szerettem utoljára az Anyma Sound Systemet... Odavagyok a műfajok keveredéséért.

Rendhagyó ének karácsonyra

2009. december 23., szerda

Bölcsesség nem csak karácsonyra



"Ha hív a szeretet, kövessétek őt,

bár útjai kemények és meredekek.

És ha betakar a szárnyaival, engedelmeskedjetek néki,

bár a kard, amely szárnyai közt rejtőzik, sebet üthet rajtatok.

És ha szól hozzátok, higgyetek neki,

bár a hangja talán összetöri álmaitokat, miként az északi szél elpusztítja a kerteket.

Mert miként a szeretet megkoronáz, úgy keresztre is feszít benneteket. Miként ő a növekedésetek miatt vagyon, úgy meg is fog nyesni titeket.

Miként felemelkedik a magasságaitokig, hogy megsimogassa leggyengébb ágaitokat, amelyek a napsütésben remegnek,

úgy le fog hatolni a gyökereitekig és megrázza azokat földjük biztonságában.

Mint a búzakévét, összegyűjt magának.

Kicsépel, hogy mezítelenek legyetek.

Megszitál, hogy megszabadítson a pelyvától.

Addig őröl, amíg fehérek nem lesztek.

Megdagaszt, amíg formálhatókká váltok;

és akkor átad benneteket szent tüzének, hogy szentelt kenyér váljék belőletek Isten szentséges ünnepére.

Mindezeket megcselekszi majd a szeretet véletek, azért, hogy megismerjétek szívetek rejtelmeit és hogy e megismerésben az Élet szívének részeivé legyetek.

De ha félelmeitek közepette csak a szeretet békéjét és gyönyörét keresnétek,

akkor jobb lenne, ha mezítelenségeteket eltakarva elhagynátok a szeretet cséplőcsűrét,

és elmennétek az évszaknélküli világba, ahol kacagni fogtok, de nem minden kacagásotokkal, és ahol sírni fogtok, de nem hullatjátok majd el minden könnyeteket.

A szeretet csupán önmagát adja és nem vesz el semmit, csupán önmagából.

A szeretet nem birtokol, de ő sem birtokolható;

mert a szeretet elegendő – a szeretetnek.

Ha szerettek, nem kellene azt mondanotok: ‘Isten a szívemben van’, inkább mondjátok ezt: ‘Íme, Isten szívében vagyok’.

És ne gondoljátok, hogy igazgathatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha érdemesnek tart reá, igazgatja majd a ti útjaitokat.

A szeretetnek nincs más vágya, mint hogy önmagát beteljesítse.

De ha szerettek és szükségképpen vágyaitok vannak, íme ezek legyenek a vágyaitok:

Óhajtsatok felolvadni és olyanná válni, mint a futó patak, amely dalát dúdolja az éjszakában.

Kívánjátok megismerni a túlságos gyöngédség kínját.

Megsebeztetni a szeretet megismerése által;

és készségesen, örömmel hullatni véreteket.

Hajnalban ébredni szárnyaló szívvel és hálát adni, hogy megérhettétek a szeretet új napját;

megpihenni délidőben és elmélkedni a szeretet révületén;

hálatelten térni haza estenden;

és akkor elaludni imádsággal szívetekben, amelyet szeretteitekért imádkoztok és ajkatokon a dícséret dalával." (Khalil Gibran: A próféta)



Szép karácsonyt Mindnyájunknak!

2009. december 22., kedd

Burgonyakrémleves - mindenkinek

Halihó entellektüelek! (Vagy ahogy egy kollégám bírta mondani: entüelek.)
Jöjjön már valami a konyhából is!

Ezt a receptet egy ausztriai vacsoraélmény ihlette, az ott fogyasztott levest próbáltam - végül közönségsikerrel - a következőképpen rekonstruálni:

Hámozott burgonyát apróra kockázva egy kisebb, egészben hagyott, hámozott hagymával megfőzünk, sózunk. A burgonya egyharmadát kivesszük egy tálra. A többit tejföllel és a főtt hagymával, főzővízzel összeturmixoljuk. Ezután visszatesszük a félrerakott burgonyát, babérlevelet, őrölt szerecsendiót, és esetleg fehérborsot vagy őrölt köményt adunk hozzá (nem mindet egyszerre, érdemes alkalmanként variálni). Összefőzzük, majd a babérlevél kivétele után tálaljuk.

Magam sem vagyok konyhatündér, így ezt a levest jó lelkiismerettel ajánlom rutintalan, ám éhes bármilyen rendű-rangú, nemü előállítóknak valamint fogyasztóknak.

Vegyétek és egyétek az én burgonyaevéseim emlékezetére, mivel többé már nem ehetek :(
Egyúttal számomra itt van a 17 éve tartó vegaság vége, úgyhogy várom cserébe a csirke-recepteket! :)

2009. december 21., hétfő

Tél, hó, nyugi



Jó a zene és az animáció, óhó, a hó...

Amikor a télen oly meglepő és váratlan hóesés során elakad ország, város, javaslom, ne menjünk sehová! Legfeljebb is maradjunk házunk tája környékén, a közeli parkban egy hógolyócsata erejéig - nekem szombat este már megvolt -, vagy vonszoljuk el szánkónkat egy elérhető távolságban levő dombra. Jobb híján - és csakis felnőtt kíséretében - egy vasúti töltés is megteszi. Kérdés, hogy hol találunk ehhez felnőttet... :)

2009. december 20., vasárnap

2009. december 19., szombat

Róma

Trendo írta egy másik poszthoz: "OFF. Nem tudom hova beírni ezt a kommentet.
Harmadszor olvastam el e római útijegyzetedet. Nagyszerű! Minden benne van, ami a hasonló magán útleírásokból hiányozni szokott. Kísérlet a befogadhatatlan befogadására, csodás reflexiók az élményre és a kitárulkozó, mégis titkokba burkolózó Örök Városra. Gratulálok!"


Szóval ha tényleg ennyire jó, akkor... néhány hete megtalálható a jobb sávban, a Roma Cittá képek alatt. (Bár tudom, többen olvastátok annak idején privát levélként :)) A képsorra kattintva nagyobban és feliratozva láthatóak.

2009. december 18., péntek

Kispál-rajongóknak másképp



A csodálatos Németh Jucival

Dani, Trendo...

2009. december 16., szerda

"Ezt elkúrtátok!"


Tope minap arra kért, írjak összefoglalót a rendszerváltás éveiről, a két "honismereti" táborozásról, melyeken közösen vettünk részt, a Rakpart Klubról, a többiről, és az akkori prominensek későbbi életútjáról. Az én memóriám jobb az övénél – állítja ő.
Ahogy az ilyen kéréseivel lenni szokott, összefoglalómat talán most is a diákjai okulására szánja.

Első reakcióm az volt, hogy ehhez egy év szabadságot kellene fizetnie. Szerencsére épp ezt és épp így nem értem rá vele is tudatni. Később egyszerűen idő- és objektivitáshiányra hivatkoztam. Aztán lassan kialakult, mégis mit írnék, bár ebből nem lesz epocha.
1990 körül átfutott rajtam a gondolat, hogy megírhatnám a visszaemlékezéseimet. Akkoriban mindenre volt könyvkiadó és kereslet, erre is lett volna. De ugyanaz a gondolatbéli mondat úgy folytatódott, hogy milyen nagy szerencséje van azoknak, akikről írhatnék, és nem fogok, mert már akkor is több szinten éltem a zsúfolt életemet, ezért már akkor is kipotyogtak az adatok a fejemből, többnyire benyomások és konklúziók maradtak meg. Vagyis a leszűrt és továbbvitelre érdemes tapasztalat. A mondat még tovább is gördült, oda, hogy tulajdonképpen nekem van nagy szerencsém, amiért nem tudok egy könyvnyi egzakt dátummal, névvel, helyszínnel, klf. adattal előállni. Az átéltekről legfeljebb regényt írhattam volna, ám ehhez a tehetség hiányzott.

Sokszor zavaró a hiányos emlékezetem. Általános iskolai osztálytársaimat nem tudom megnevezni, egy-két kivétellel nem ismerem fel őket, rendre keverem az ásokat a bésekkel, pedig nyolc évet töltöttünk együtt. Magamra is haragítottam őket a wiw-en. Életem eseményei folyamatként úsznak utánam, gyakran nevek, helyszínek, talán fontos részletek nélkül. Letagadom, hogy ismerem, letagadom, hogy jártam ott, még azt is, hogy átéltem volna ezt vagy azt… ezért elkezdtem a párom memóriába, mint kiegészítő winchesterre betölteni addigi életem még felderengő részleteit. Csakhogy egy idő után az övé is megtelt. Tehát itt lebegek én, emlékeim impresszionista tengerén, részletek nélkül, gyakran csak esszenciákkal. Jó, tudom, hogy általában így lebegünk, így érkezünk ebbe a világba (sőt a legtöbben teljes amnéziával), na de én a jelen életemmel is így vagyok, basszus!
Tapasztalat… Úgy születtem, hogy tendenciák szintjén mindent tudtam a történelemről és politikáról. (Pl. hogy az üldözöttekből gyakran válnak üldözők, hogy a forradalmárok többsége zsarnok, vagy zsarnokot szolgáló haszonélvező lesz...) Csak azt nem tudtam, hogy a konklúziók rám és azokra is vonatkoznak, akiket megszeretek. A rendszerváltás éveiben ezt is megtanultam.

Mit írhatnék a különféle sérüléseiket ellenzékként feltörekvő, majd időszakosan az uralkodó hatalomba fojtó emberekről? Mit a származása, és ezt gőgös-érzéketlenül fejéhez vágó, szellemi és fizikai erejét saját javára kihasználó házastársa, valamint halovány szakmai karrierje miatt önmaga előtt is rejtett kisebbrendűségi érzékkel küszködőről, aki ebben az alakuló-formálódó új rendben találta meg a helyét, és immáron 20. éve ül a parlamentben. (Épp rá gondoltam, amikor a tévécsatornák között kapcsolgatva belebotlottam a parlamenti közvetítésbe. Ő beszélt, hajlott háttal, beesett vállal, ilyeneket, hogy „ifjúsági alapprogram tanácsokat kell felállítani” és „regionális ifjúsági tanácsokat”, én pedig döbbenten hallgattam. Ezerrel száguldunk a szakadékban egyre mélyebbre – mert már nem is feléje -, ő pedig valami e helyzethez egyáltalán nem illő témáról beszél a szinte üres teremben. Pár perc kellett, hogy leessen, az évekkel korábbra beígért ifjúsági törvényről van most, nagyon időszerűen szó. Nem vártam ki, hogy a Magyar Gárda és hasonló szervezetek ifjúsági tagozataira , mint a jövő nemzedék kineveléséért felelősekre is sor kerül-e valamelyik másik frakció révén.) Bár minden széthullik alóla, ő nem moccan, nem vált, tán nincs is mire, tán nincs is hitele, és nem is hívják. Kapaszkodik. Ha lejár jelen mandátuma, elmehet nyugdíjba, kiegészítő jövedelmül bizonyára adódik egy-két tanácsadói pozíció is. Valaha ő volt a legközelebbi barátom, magánéleti példaképem. Valaha óriási emberi truvájokra volt képes. Vagy egykori házastársáról, aki soha nem bírt elszakadni a menyét legfeljebb cselédszámba vevő „úrinő” mamától, emellett urbánus kozmopolitának vallotta magát jó harsányan, neki a március 15. sem ünnep… majd a konzervatív hatalomban landolt. Egyik zsíros népi-nemzeti állás a másik után. Mit írjak arról, aki frusztrált volt az entellektüelek között, mert az esti középiskolán túl csak egy „marxista-leninistát” végzett, kétkezi munkája volt, ápolatlanul és anyukájával élt. Később pártelnök lett. És ott van az az ember, aki bár nagy koponya szép karrierrel, szintén származását, alacsony termetét, csámpás lúdtalpát szexuális kalandokkal ellensúlyozta. Ötvenedik születésnapjára „elvtársai” és a felesége mellé meghívta az addig volt és meglevő nőit is (én magam helyett egy cserép kaktuszt küldtem). Vagy ott van az, aki ellenzéki vezető szerepért küzdött féltékenyen és csalástól sem megriadva, majd a nem megvetendő szellemi mellett e kavargó időkben begyűjtött kapcsolati tőkéje segítségével megszerzett félmegyényi föld birtokosává vált.
Rakpart Klub és egyebek. Zárt közösség, mindenhol ugyanaz a néhányszáz ember, körülbelül egymás ágyában is. Részben konspirációs okokból. Meg ha már amúgy is együtt töltöttük az időt.
A köpönyegforgató Népfront aktuális díszletei mögött honismeretinek álcázott táborok. Gyönyörű táncok, népzene, sok beszéd, akkor még mindenki egyetértett, közös volt az ellenség.
Tüntetések dettó.
Valahol ekkoriban váltak szét útjaink, a további köröket kettőnk közül csak én futottam le.
Szabad Kezdeményezések Hálózata és az ebből kialakuló pártok. Alapítótagja voltam az egyiknek. Lakóhelyem csoportjának szervezését is az én nyakamba varrták, akkor még jobb híján, pedig láthatóan alkalmatlan voltam. Egy telefonbeszélgetés meghaladta kommunikációs képességeimet. Kék szemű, hosszú szőke hajú, 21 évesen nem egészen 14-nek látszó frusztrált szakmunkás kislány… ahol akkoriban még földrajzilag és szociokulturálisan is mély szakadék húzódott a kerület két fele között, a lakosság egy részét a pártállam idején is többnyire vezető pozícióban levő művelt értelmiségiek tették ki. Mégsem kellett néhány hónapnál több ahhoz, hogy belássam: „anyám én nem ilyen lovat akartam!”. A romakisebbséget, vallási csoportokat hamis szóval szavazóbázisnak megnyerő, a két kezükből megélő műveletlenebbeknek azonban (legalábbis még néhány évig) semmit nem is ígérő arrogáns szervezet alakult körülöttem, fölöttem. Még a kerületi csoport vezetője voltam, amikor egy találkozón elhangzott felvetésemre koszorús költőnőnk dühödten ugrott fel, hogy na nem, ő soha nem ül egy asztalhoz a kerület másik felével! Kár, hogy én is a másik felében laktam… 1989 nyarán írásban bejelentve kiléptem. Mások épp elkezdtek belépni. És ekkor láss csodát, egy másik párt alakulófélben levő kerületi szervezete jelentkezett, hogy lépnék be hozzájuk, lehetnék az egyik vezető… no comment. ’90-ben egyik régi csoporttársam is megkeresett, induljak az önkormányzati választásokon függetlenként, mégis általuk támogatva. Amit én már akkor is fából vaskarikának néztem. Részben kisebbrendűségi komplexusaim óvtak meg – néha jól jöhet ez is. Elképzeltem, amint a feljebb említett külsőmmel és belsőmmel kortesbeszédet tartok. Aztán azt is elképzeltem, hogy ha be is kerülök, két út áll előttem. Vagy ledarálnak, idegroncsként a sárga házban, esetleg idő előtt koporsóban végzem, vagy elkurvulok (s ennek köze sincs a szexhez), tehát saját lelkiismeretemmel birkózván pont ugyanoda jutok.
Hát így nem lett belőlem bűvészinas.


Topéval sokat hergeltük egymást, hogy ha elkapnak bennünket, az első pofon után bevalljuk azt is, amit nem tudunk, annyira nem bírjuk a fizikai fájdalmat. Még nem tudtam, hogy az ember többet kibír, mint gondolná. Én például azt, hogy a fent említett – később kozmopolitáról konzervatív köpönyeget váltó, és mégis az én "erkölcseimet" városszerte pellengérre állító – férj, mikor a válás előtti cirkuszaik során a feleségét vettem védelmembe, időnként szó szerint kimentve a fizikai és lelki terror alól, a fölötti sérelmében, hogy most már nem őt „imádom”, végigpofozott a város egyik főútvonalán. Könnyem se csordult. Egyébként ezen éveket - noha (részben egy állami hivatalban) sokszorosítottam szamizdatot, segítettem NDK-s állampolgárt NSZK-ba csempészni, létrehoztam kerületi pártcsoportot, zászlóval meneteltem tiltott helyeken és időben, férjhez mentem egy erdélyi fiúhoz - szerencsésen megúsztam annyival, hogy mindössze egyetlen alkalom során megtanultam, mi a különbség a házkutatás és a helyiségellenőrzés között. Még valami: 1988. június 16-án az örökmécsesnél rendőrkordonba fogott, később a televízió székházánál gumibottal ütlegelt tüntetők között nagyon féltem. Sokat gondoltam rá, ha rendőrségi fotó készült rólam, akár tökéletes belső oktatóanyag is válhatott belőlem, amennyiben a rettegést kellett szemléltetni.

Az utóbbi néhány választáson én is félelemből szavaztam. Lehetőségek híján. Aztán hazafelé tartva gondolatban mindig lehánytam magam. Gondolom, most is így lesz.

Sajnálom Tope, mást nem várhatsz tőlem. Ebből nem lesz oktatóanyag. Ez egy másik történet.

Már megint a konyha felől hallom, hogy írjam ezt a végére: „Ezt elkúrtátok. Szó szerint. Köszönjük Nektek!”
Ideírtam. :)

2009. december 15., kedd

Pilisszentlélek advent idején




E helynek minden évszakban van valami varázsa. Persze nyáron jó, hogy le lehet ülni, és csak nézni ki a fejünkből. Vagy befelé a fejünkbe.
Érdemes hétköznap erre járni, olyankor nem zavarják focizó gyerekek, ordító felnőttek a hely békéjét.

2009. december 14., hétfő

Macskajáték: "Egy darab fülzsír nem lehet szerelmes"

"Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk." Örkény István

Szégyellem, de ezt a darabot eddig nem láttam, nem olvastam. Tope posztja hívta fel figyelmemet a Mácsai rendezte előadásra.
Párom - aki látott ebből már több klasszikust - azt állítja, ez sem marad el mögöttük, egyszerűen csak más. Nekem nincs mihez viszonyítanom, így maradéktalanul élvezhettem ezt a mostanit, az Örkény Színházban. Külön kiemelném Kerekes Éva cseppnyi, szánni való, mégis mulatságos Egérkéjét, valamint Szandner Anna döbbenetesen józan és poliglott Ilusát.
A végén csak azért voltam zavarban, mert nem világos, mit akar jelenteni az Orbánné és Egérke közötti nyávogás, a tulajdonképpeni macskajáték. Remélem, legalább Malvina vagy Tope blogger-társam műelemzésére számíthatok!
A téma bár máig tabu, mégis örökké időszerű. Mit kezdjünk az öregek szerelmi életével, amely semmiben nem különbözik a fiatalokétól, csak az ifjúságkultusz egoizmusával el vagyunk hűlve tőle? A történet egyik mai feldolgozása A kilencedik mennyország című német film, melyet nyáron láttam a Cirkóban.

2009. december 12., szombat

Horatius hétvégére




Én ezért már több mint negyedszázada odavagyok

2009. december 11., péntek

Péntek esti csendes



Egy metropoliszos-tengeres klip tán jobb volna, vagy inkább semmi kép, de ez van... és a maga nemében ez se rossz. Nyolcvanas évek, a Balázs Béla Stúdió előtt, állítólag a Sziámi készítette.

2009. december 10., csütörtök

Vidám Hanukát!



Remélem, nem bántok meg senkit, mert nem értek hozzá, de ezt elég mókásnak találtam :)



Ez nem az eredeti kép, mert azt a jogdíjak miatt levették, ám a pörgettyűs dal így is jó.

2009. december 9., szerda

Ki ismer bennünket valójában?

"Ha azt hiszed, hogy az vagy, amit a barátaid és ellenségeid mondanak rólad, akkor nyilvánvalóan nem ismered magadat." Anthony de Mello

Ezt az idézetet már régen félretettem a piszkozatok közé, hogy majd időínségben bedobom "konzervként". Eredetileg nem ilyen összefüggésben szántam ide, egy friss élmény azonban most mégis ehhez - legalábbis a címhez - kívánkozik. Mert ki ismer bennünket valójában? Biztos azok, akik barátaiknak neveznek? És mi ismerjük-e azokat, akiket barátainknak nevezünk?

Hétvégén egy társasággal söröztem az Irish Cat-ben. Egy idő után számomra ismeretlen három nő csatlakozott hozzánk.
A kissé kaotikus társalgásból egyszer csak kitűnt, hogy egyikük arról mesél M-nek, az eredetileg velünk levő, három éve nem látott külföldön élő barátnőjének, hogy éppen lakást újít fel a saját kezével, fest, mázol, csiszol, és az ablakokat is maga szereli le, cipeli egyesével az üvegeshez. Mert szívességből lakik, és úgy érzi, valamit adnia kell cserébe.
Felfigyeltem rá, hogy kissé kinyúlt és agyonmosott pulcsija olyan volt, mintha a felújításból magán hagyva szaladt volna el egy esti csajos buliba, semmi ékszer, tökéletes ellentéteként az egyébként finom, szinte légies megjelenésének, az egyszerű frizurába fésült, de jobb napokat látott, és most is igényesen ápolt hajának, különleges prémkabátjának.
Mikor már M. nem figyelt rá, megkérdeztem, mi a foglalkozása, hogy ilyen ügyes. Keramikus volt valamikor, majd a házassága húsz éve alatt otthon maradt, nem dolgozott. A válás után régi hobbijához, a lakberendezéshez hozzátanult egy kicsit, egy darabig abból élt, ám mostanában alig akad munkája. Aztán óvatosan, bizonytalanul hozzáfűzte, hogy anyukája közeli halála után elkezdett tervezgetni egy karitatív-jellegű vállalkozást, amit nem akar részletezni, különben is, még ki kéne valaki számolja neki, hogy egyáltalán elég-e rá a pénze, és gazdaságos lenne-e ebbe belefognia. Elmesélte, hogy mostanában nagyon ráér evvel a lakással babrálni, bár a múlt héten elakadt a munkálatokkal, mert a szétvert lakásban, a szétszerelt gardróbszekrényen, cipők és kabátok között feküdt 39 fokos lázzal, betegen. Mélyen együtt éreztem vele. Mivel éppen keramikust keresek, mondta, hogy majd tud egyet ajánlani, aki a paramétereimnek megfelelni, így elkértem az email-címét. Elővette a tollát, ami mindjárt megtetszett, elkértem alaposabb megtekintésre. Fából készült. Csak közelről lehetett látni a bevésést: "Kenderes 2008. - Történelmi Vitézi Rend."
Csodálkozó pillantásomra büszkén előrukkolt vele, hogy ő ám igazi vitéz, tavaly avatták fel a nagyapja jogán, és bár az eredeti okirat nem volt már meg, felhajtotta a Hadtörténeti Múzeumban a másolatot, ami feljogosította őt és még a fiát is erre a címre, melyet immáron a nevükben is viselnek. Nyilván besegített a sok Kilkeny is, hogy ne álljam meg megjegyzés nélkül, miszerint én épp a közelmúltban írtam egy posztot a feléledő Horthy-kultuszról. Jót vagy rosszat írtam-e? Hát őszintén szólva, én nem támogatom a dolgot - fogalmaztam mégis finoman- , bár Horthy személyisége nem egyértelmű, de ő vitt bennünket egy világháborúba, s ugyan megmentett néhány zsidót, de a többséget mégis engedte elhurcolni, és még annyi minden zavaros dolog van itt... A korábban halk, visszahúzódó nő egyre keményebb lett:

„Akkor nem leszünk barátok! Horthy éppen hogy ellen akart állni a háborúnak, és olvasd el ... című amerikai könyvet, benne van, hogy hány zsidót mentett meg!” Kérdeztem, mire jó ez a megosztás, elhatárolódás most éppen tőlem, hiszen ez hozza legalább ezer éve az országra a bajt, utoljára talán a honfoglalásnál tudtunk egyet érteni. „Nem, ehhez semmi köze a történelemnek, ez csak azért van, mert a közelmúltban egyesek szétlopták az országot!”

Egy idő után a három nők elmentek, utoljára még közelebbről megcsodáltam a kabátot, belül szőrme, kívül virágos-zsinóros díszítés, hangosan meg is dicsértem, mire sértődött-provokatív reakció : „Pedig ez is magyaros motívum”! Hm... mintha én nem szerethetném a magyaros, vagy éppenséggel magyar motívumokat…

Később valahogy szó keveredett erre a barátnőre, és M. mesélte, hogy annak idején az ügyvéd férje mellett 20 évig nem csinált semmit, most egy multimilliomossal él, akit pedig teljesen kiszolgál.

Hát mondom, mégis, ez a nő nagy bajban van, és tetejébe még szívesség-lakásban él. Dehogyis, egy multimilliomossal él együtt, és jól megy sora!

Én úgy vélem, lehet, hogy van köze egy multimilliomoshoz, de nem együtt élnek. Talán nincs is köztük kapcsolat a szívesség-lakáson kívül, és ha mégis, az nem egyenrangú. Ezt még a megjelenése összevisszasága is tükrözi, úgy tűnik, új holmira nem költ, az szép és minőségi rajta, ami tartós darab, ami még a házasságából megmaradt, és láthatóan megtanulta a haját is maga rendben tartani. Kevés luxusa egyike lehet a most vásárolt és mutogatott néhány kozmetikai termék, amiért érthetően aggódott, nehogy egy cseppet is a kezemre kenjek belőlük. A vitézségbe való dühödt, gőgös kapaszkodás (neki) is az omladozó önbizalmát lehet hivatva megtámogatni. Ez a nő magányos és kiszolgáltatott.


M-mel már három éve nem találkoztak, biztos, hogy ő tudja jól, és nem csak elhitte, amit a barátnője telefonban vagy levélben lefestett neki? Számomra néhány perc után épp az ellenkezője tűnt valószínűnek.

2009. december 8., kedd

Tőlem reszket Amerika (szeptemberi cikk-kezdemény)

A hely, ahová kétszer nem engedtek be, háromszor volt jegyem, és négyszer nem utaztam el

Kedvesem a sokévi álmát valóra váltva, márciusban szeretett volna velem kettesben New Yorkba utazni. Mielőtt a beutazási engedélyt megkérhettük volna, autóbaleset és kórházi tartózkodás akadályozott bennünket az utazásban. Sem a légitársaságtól, sem a szállodától nem kaptuk vissza a pénzünket. Ezután újból belevágtunk a szervezésbe, és szeptemberre vettünk jegyeket. A Bevándorlási Hivatal honlapján olvasott ajánlás szerint csak néhány nappal a beutazás előtt, egy szombati napon kértük meg a beutazási engedélyt interneten, hogy friss legyen rajta a dátum, és kisebb eséllyel fordítsanak vissza minket a JFK reptérről a hivatalnokok. A nagykövetség honlapján elolvastuk a figyelmeztetést, hogy az Egyesült Államok kormánya nem kér pénzt a letöltését, minden olyan oldal illegális, ahol fizetni kell! Majd ugyanerről a website-ról léptünk tovább az esta.cbp.dhs.gov. című oldalra, ahol nyomban 50 dollárt kértek tőlünk. A hétfői munkanapig, egy reklamáció-kísérletig nem akartuk húzni az időt, fizettünk. Párom a nyomtatvány kitöltése után egy kattintásra azonnal megkapta az engedélyt, engem azonban "feldolgozás alatt" státusszal jelöltek meg. A hivatal önmagának szabott határidejének utolsó percében, röpke 72 óra körömrágós várakozás után elutasítottak. Időközben győzködtem a páromat, hogy menjen el egyedül is, hiszen az ő nagy vágya volt ez az út, s legalább a befektetett pénz egy része ne vesszen kárba. Ugyanekkor kellemes hírek jöttek kintről, a Magyar Intézet munkatársa kijön értünk a reptérre, s elfuvaroz a szállásra, egy ismerős is írt, hogy majd elvisz városnézésre és hazafelé ő szállít ki bennünket a reptérre. Ám miközben az engedélyemre vártunk, épp két órával annak elutasítása előtt kedvesemet felhívta a légitársaság. Törölték a szombati járatot. A jegyek becserélhetőek, vagy visszaadják az árát. A másik felemnek azonban elment a kedve, nem akar nélkülem utazni, ennyi bonyodalom után kapott az alkalmon, hogy legalább a mostani jegyárakat visszaszerezze.
Tanulság: semmi keresnivalónk nincs nekünk Amerikában. Nekem bizonyosan nem, hiszen feketelistán vagyok '96 óta. Egy régi iskolatársam hívott meg akkor, és – más országokban lehetőségem nem lévén - én leginkább a nyelvgyakorlásnak, gyenge angolom fejlesztésének örültem. Akkor sem informáltak, hogy miért nem kaptam vízumot. Saját lakásom, munkahelyem volt, ahol igazolták, hogy visszavárnak. Most sincs kinél reklamálni. Nevemen van egy épülő és folyamatos fizetési ütemezésű lakás, dolgozom, egy hónap múlva lesz az esküvőnk. Kedvesem ellen épp most folyik szabálysértési eljárás korábbi autóbalesetünk miatt, előtte áll még a bírósági ügymenet, mégis megkapta a beutazási engedélyt. Nekem se lezárt, se lezáratlan ügyem nincs, a fél világot végig utaztam baj nélkül.
Elég gyenge ország lehet az, amelyik tőlem fél. Ha a jövőben megroppan az önbizalmam, majd gondolhatok arra, hogy mégis csak nagyon fontos személy vagyok, hiszen lám-lám, tőlem reszket Amerika!
Kirekesztettnek érzem magam. A demokrácia letéteményesének és liberálisnak tekintett USA világuralomra törése épp ezeket az értékeket zárja ki. Meg a gyanútlan turisták egy részét.

Meglepetés Amerikából

Nekifogtam cikket írni, ám egy ponton vissza kellett mennem az ESTA (Bevándorlási Hivatal) website-jára ellenőrizni annak hivatalos címét: esta.cbp.dhs.gov. Aztán kedvesem sugallatára hallgatva még mélyebbre mentem, ahol az engedélykérelmet lehet frissíteni. Kattintottam, és azt láttam, hogy "elfogadva". Többször becsuktam, kinyitottam a szemem, azt hittem káprázik.

Már késő. Két napja a Deltánál nem cseréltük be egy újabb időpontra (hiszen immár másodszor tagadták meg tőlem az Államokba való belépést, a másik felem pedig továbbra sem akart egyedül menni), inkább visszakértük a törölt járatra szóló jegyeink árát.
Elképzelem, ahogy az egész Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal az aktáimat nyálazza, szegény dolgozókat haza sem engedték, ám így se jutottak végére az előírt 72 órán belül. Választ azonban kötelesek adni, így hát kénytelenek voltak elutasítani. Majd további túlórák árán egyszer csak végére jutottak - hogy mikor, nem tudom, mert nem jutott eszembe naponta frissíteni.
De most fuccs a cikkemnek! Oda a tanulság, és valahogy már nem is fér be a történet egy lap hasábjai közé.
Az elmúlt napokban mélyreható önvizsgálatot tartottam, mert az a fajta ember vagyok, aki a talányokra igyekszik valami ésszerű választ találni. Egyik hajnalban felcsillant a megoldás. Hiszen én már egyszer férjhez mentem külföldön! 1986-ban nyilván Marosvásárhelyre akartam disszidálni.

Ha köztársasági elnökünk augusztusi, szlovákiai kiutasítását innen a közelből, Európa másik feléből két kis nacionalista állam perpatvaraként értékelik, akkor egy távoli földrészről ma hogy tudnák megfelelően értelmezni a nyolcvanas évek kelet-európai viszonyait?

S most itt ez az engedély. Mit kezdjek vele? Összenevettünk, és kettőnk keze egyszerre lendült az egyezményes jelre: ezt neked Amerika, azért se megyünk!

2009. december 5., szombat

Péntek dél Normafa, délután reneszánsz






Odafönt Valaki kiborította a tejfölt


Ezután legurultam a Szépművészetibe, gondoltam jó lesz, és jó volt! Felvezetésként beszaladtam Parmigianino rajzaihoz és nyomataihoz, de vele beljebb is találkoztam még: Botticellitől Tizianóig. Véletlenül belebotlottam egy ingyenes tárlatvezetésbe. Emelem kalapom Antalffy Péter előtt (ha jól olvastam a kitűzőjén), a hallgatóság tagjaként időnként én is felnevettem. Nem tudom, hivatásos-e, avagy egy alaposan megszűrt önkéntes, de hogy a művészettörténeten túl az irodalomról, tudományokról és a korabeli pletykákról is sokat tud, mindezt lazán, élvezetesen, humorosan képes elmondani, az biztos. Csak hát nem készültem rá, így nem szántam elég időt erre a programra. Leszakadtam a csoportról, hogy egyedül bogarásszak. Hát bizony elkavarodtam az idő lineárisnak képzelt folyamában. Eszembe jutott, hogy a fősulin a P. Szűcs Júlianna képezhetetlen elmefogyatékosként kezelt. Mert már akkor is belezavarodtam abba, hogy ő másképpen osztja fel a korszakokat, miként azt az általa kötelezőként feladott Gombrich-könyv tette. Az ajánlott olvasmányok pedig még másabbul darabolták az időt. Na jó, tudtam én már akkor is, hogy ezek a dolgok nem elvágólagosak, de vizsgáznom mégis valamilyen korszakolás szerint kellett!
Most ezen a kiállításon is szembesültem vele, hogy még javában tombolt a reneszánsz, a manierizmusnak se volt még igazán híre, és Parmigianino már 1523-ban egy tökéletes barokk madonnát festett, miközben némelyek még le se kattantak egészen a gótikáról.
Engem mindenesetre elvarázsolt ez a kiállítás. Nyilván jót tett az ügynek az is, hogy hétköznap volt, tömeg pedig nem. A végéről még egy kicsit visszaszaladtam a tárlatvezetéshez, megint kacagtam egy darabon, és evvel a jó érzéssel zártam ezt a délutánt.
Ha valakinek több ideje van rá, javaslom, nézze meg a neten, mikor van tárlatvezetés, hátha sikerül egy ilyen szórakoztatót kifognia.
(Nekem ma viszont valahogy a kurzívról nem sikerül lekattannom, tehát ez így marad.)

2009. december 4., péntek

Mi van az álarc mögött?

A címmel jelzett, 2006-ban megjelent könyvet nem olvastam. Sajnos. Ha tettem volna, bizonyára másképp írok két politikusunk demagógiájáról.
Amennyiben valaki olvasta, szívesen várom a véleményét.
Ez a reflexió mindenesetre megrázott, megdöbbentett.
És nem csak engem, ugyanis Popper Péter hívta fel rá a "figyelmemet".
Megint... amiről már írtam, hogy a gyereknevelés nem magánügy. Mert a mai gyerekekből lesznek a jövő politikusai is. Ha nem bánunk jól velük, akkor ilyenek.

2009. december 3., csütörtök

Üzenet a magyarországi cigánysághoz - nyílt levél

"Honfitársaim, cigány testvéreim!

Megértem, hogy el vagytok keseredve, én is el vagyok keseredve. Miközben nem felejthetjük el, hogy nem cigány honfitársaink között is sokan élnek munka, sőt annak még lehetősége nélkül is, ennek megfelelően a többség számára elképzelhetetlen nyomorban és kilátástalanságban, csak mi vagyunk ebben az országban, akiknek a túlnyomó többsége így él. Míg nem cigány honfitársaink között is sokan kénytelenek megaláztatást, kirekesztettséget megélni a legkülönfélébb okokból, csak mi vagyunk azok, akiknek ez mindennapos élmény már kisgyermekkortól kezdve. Csak mi nem rejthetjük el hovatarozásunkat, minket a többség már első látásra elkönyvel cigánynak, hiszen látszik rajtunk, sötétebb a bőrünk színe.

Megértem, hogy el vagytok keseredve, mert többségünkben szegényként, kirekesztettként, egy ezer előítélettől sújtott, jól látható kisebbség tagjaiként mi vagyunk azok, akik ellen egy gyűlölettől eltorzult emberekből álló mozgalom a legkönnyebben uszíthat, könnyű szavazatokat remélve. Nem mások, hanem mi vagyunk azok, akiknek emberi mivoltát kétségbe vonják.

Megértem, hogy el vagytok keseredve, mert a mérsékelt politikai erők is magunkra hagytak minket. Az MSZP és a Fidesz csak megvonja a vállát, amikor egyes önkormányzati vezetőik, országgyűlési képviselőik az ellenünk uszítók pártját fogják vagy éppen maguk is ezt teszik. Megértem, hogy el vagytok keseredve, amikor ezeknek a pártoknak korrupciós botrányokba keveredett, a ti nevetekben meggazdagodott cigány vezetői négy évente, a választások előtt megjelennek, és szegénységetek miatt azt képzelik, hogy eladók vagytok néhány konzervért és hazug, üres ígéretekért.

Megértem, hogy el vagytok keseredve, megértem, hogy féltek, amikor az egyenruhás Gárda a házatok előtt masírozik. Megértem, hogy féltek, miután pusztán cigány származásuk miatt 6 embert öltek meg, köztük egy 6 éves kisfiút.

Az erőszak azonban nem lehet válasz az erőszakra semmilyen körülmények között! Nem szabad felülni a provokációnak! A Gárda és gazdája, a Jobbik, csak erre vár, ezért masírozik, ezért uszít. A Jobbik cinikus gazemberekből áll: szervezett, előre eltervezett hadműveletet folytat ellenünk, és rajtunk keresztül minden józanul gondolkodó ember és a szabadság ellen. Erőszakot szítanak a Gárdával, majd a Gárdával ígérik az általuk gerjesztett erőszak megfékezését. Testvéreim! Nem vehetünk részt terveik valóra váltásában, nem lehetünk engedelmes eszközei gonosz, erkölcstelen céljaik megvalósításának!

Békésen, emelt fővel kell szembenéznünk velük. Méltóságteljesen, büszkén, igazunk teljes tudatában kell fellépnünk ellenük.

Szeretném, ha tudnátok, hogy nem vagytok egyedül! Mi is veletek vagyunk, cigányok és magyarok, akik úgy gondoljuk, hogy ez a közös hazánk, ahol közösen kell megoldásokat találnunk a problémáinkra: emberhez méltó életet, biztonságot kell teremtenünk, lehetőséget kell biztosítanunk a tisztes gyarapodásra, a tanulásra, a boldogságra mindenkinek. Ezt nem érhetjük el egymás ellenében, csakis együtt. Nincs ők és mi, csak mi vagyunk, ennek az országnak a polgárai, honfitársak, magyarok, mindnyájan."

"De valamit meg kell mondanom az enyémeknek, akik az igazságosság palotájának küszöbén topognak.
Csak úgy nyerhetjük el a méltó helyünket, ha nem keveredünk méltatlan tettekbe.
A szabadságot szomjúhozva ne igyunk a gyűlölet keserű poharából.
A mi küzdelmünket örökké a méltóság és a fegyelem magas szintjén kell folytatnunk.
Nem szabad megengednünk, hogy a mi teremtő tiltakozásunk fizikai erőszakba torzuljon.
Újra és újra föl kell emelkednünk abba a magasságba, ahol a fizikai erő találkozik a lelki erővel."

Martin Luther King Jr. (Van egy álmom, 1963)

2009. november 26.

Orsós János,
a Szabad Emberek Magyarországért Párt elnökségi tagja, tanár, polgárjogi aktivista


(Forrás az Irodalmi Centrifuga blogja)

2009. december 2., szerda

Budapest spa és egy elrontott pillanatkép


Kb. ennyi most a Hungária fürdő

Fotók. Magdalena Frey-Heinz Cibulka, Budapest Galéria, meg még a Lajos utcai kiállítóterem, de oda már nem jutottam el. A képek egy része sokkoló, más részük érdekes. Heinz Magyar képek sorozatában a Hungária fürdő, eszembe juttatta, hogy én is csak egyszer láttam, véletlenül botlottam bele. És mennyi mindent észre se veszünk. Sajnos ezt a szecessziós épületet is hagyják elrohadni, már csak a homlokzat van meg, düledezve. Utánanéztem a neten, a kép is onnan való: Várbazár 2. Ingatlanpanama, rövidtávú érdekek, remények, aztán csalódások... végül majd összeomlik az egész, "eltakarodik" az útból.


Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról. A kritikák nem ígértek semmi jót, de reméltem, legalább Kéthly Annáról, a számomra nagyon kevés szimpatikus politikusok egyikéről megtudhatok valamit, amit eddig nem. Ehelyett:
Száz perc borzalmas ripacskodás, még Eszenyi és Cserhalmi is, gondolom, nem maguktól, hanem a színészvezetésnek köszönhetően.A maszk vacak, igénytelen, talán nem kellett volna közeli képeket készíteni. A brüsszeli magyar nagykövetség pedig innen a Városligetből ismerős. Aztán meg mintha kimaradtak volna részek a forgatókönyvből, az érzelmek, reakciók nem következtek egymásból. Kéthlyről se tudtam meg semmi fontosat, s majdhogynem antipatikussá tette ez a megformálás. A téma sokkal jobbat érdemelne! Ez egy nagyon elrontott pillanatkép.
Az egyetlen megrázó mondat egy szavai kétértelműségét szomorúan vállaló, öreg szocdemes szájából volt hallható: "Minél jobb híreket kapunk otthonról, annál rosszabb nekünk." Mélyen átéreztem ezt a hetvenesévekbeli emigrációs anomáliát.
De nem értem, miért adnak Mészárosnak most is ennyi pénzt, ha már csak erre képes belőle?

2009. november 30., hétfő

A tegnapi ellenpontja Shakespeare nyomán

Tóth Krisztina: Az vagy nekem...

Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.

Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
Lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.

Tőled rohan a harisnyán a szem le,
Becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
Vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet, hogy volt párja, de nincs már.

Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.

2009. november 29., vasárnap

2009. november 28., szombat

Anyám tyúk, avagy az ember tragédia

Laár pour L'art. A cím tetszett meg. Egyébként nem rajongok az abszurd humorért. Bár a párom szerint nekem nincs is humorérzékem, maradjunk annyiban, hogy kissé fogyatékos. Egyébként is ő szereti ezt a társulatot, ezért vettem jegyet.

A kezdés előtti felszólítás: "Figyelmeztetjük Önöket, hogy aki bekapcsolva hagyja a mobiltelefonját, vagy megkísérli mozgóképre rögzíteni az előadás egy részét, annak szíjat hasítunk a hátából!" :)

No jó, néha még elmosolyodtam, esetleg felkacagtam, míg körülöttem mindenki dőlt a röhögéstől. Ám a Margit-Zigóta duetten éppen elszomorodtam. Azt a témát érintette, melyről már írtam: az emberi kapcsolatokat.
Volt még egy jelenet, amelyik csak a felszínen volt vicces. Laár András költőként a szavak értelmét boncolgatta, hogy mindenre van egy a valódi tartalmat leleplező másik szó, csak épp a politikára nincsen.

Nekem az tetszett igazán, hogy gyakran kiestek a szerepükből és elnevették magukat. Pedig hány és hány éve játszanak együtt ilyen vagy zenei színpadokon, hányszor próbálták ezt a műsort is végig! Irigyeltem őket, hogy ennyi idő és alkalom után is jól érzik magukat, élvezni tudják egymást.

Feltétlen ajánlom az előadást mindazoknak, akik nálam jobb humorérzékkel bírnak.:)

2009. november 26., csütörtök

Nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat: paternalisták és bizalomhiányosak vagyunk

Most jutottam el odáig, hogy a néhány hete megvásárolt Magyar Narancsot elolvassam.
Megtudtam, hogy napvilágot látott a TÁRKI WVS-kutatássorozatának honi eredménye.
E szerint Európa közepén kis hazánk, elszakadva a Nyugattól, az ortodox kultúrkör követője. Társadalmunk zárt, kevéssé törvénytisztelő, az embertársaink iránti bizalom nem túl nagy, és az intézményrendszerbe vetett bizalommal a legrosszabbak között vagyunk. Azaz a közvélekedés szerint nem csak a pártokra, kormányra, hivatalokra, de a felebarátainkra sem számíthatunk. Így aztán nem csoda, ha nem járunk össze barátainkkal, és a bármikori hatalom kontrollálására rendeltetett civil mozgalmak iránt is érdektelenséget mutatunk. A családon belüli, valamint a betegek és a fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és bevándorlók iránti segítőkészség Európában nálunk a legalacsonyabb. Az anyagi boldogulást "mindenki mindenki ellen" háborúnak fogjuk fel, mutyizási ügyességnek. Ez a meggyőződés a felmérés összes országa közül nálunk a legerősebb, azaz ebben világbajnokok vagyunk.
Többségünk úgy véli, az állam kötelessége a bármiféle veszélyek elleni garanciát nyújtania, az egyéni kockázatvállalási hajlam tekintetében az uniós átlag alatt vagyunk. A lap továbbsorolja a hasonló mutatókat.
A TÁRKI vezetője szerint mindez a történelmünkből fakadó töredezett polgárosodási folyamat, a stabil középosztály és intézményeinek hiánya, a kívülről ránk erőltetett államszervezetek miatt van, s nem a turáni átoknak ill. öröklött viselkedésformáknak köszönhetjük. Bár a több nemzedéken át tartó ilyen irányú szocializációnak nagy szerepet tulajdonít.
"A rendszerváltás után az értelmiségi politikai diskurzus ... téves baloldali paradigma jegyében hagyta, hogy a munkájukat elveszítő emberek a nyugdíjrendszer és a szociálpolitikai intézmények ernyője alá meneküljenek. Ez egyrészt megterhelte a jóléti rendszert, másrészt kialakította ... a paternalizmus és infantilizmus egymást erősítő keverékét. Amikor elindult a gazdasági növekedés, a munkaerőpiacról kiesettek többsége már nem akart visszatérni és munkát vállalni. Helytelenül értelmezték az állam és az egyén viszonyát: ezt egyenrangú kapcsolatként, szerződésként kellett volna kezelni, amely pontosan lefekteti, összhangba hozza a jogokat és a kötelezettségeket." (Nohát! Az Antall-kormány téves baloldali paradigmája? - morfondírozom az országunkra oly jellemző, tehát elképzelhető elmebajon én.)
Tóth István György szerint a kulcsfontosságú kérdésekben nálunk az a középen elhelyezkedő "medián-szavazó" dönt, akinek a jövedelmében kulcsfontosságú szerepet játszik az állami újraelosztásból való részesedés. Tehát a pártok nekik licitálnak egyre vadabb ígéretekkel, s minél bizonytalanabbak a sikerükben, annál hajmeresztőbbek ezek az ígéretek, s annál durvábban támadják egymást. Itt nem a különféle világnézetek, társadalmi koncepciók, hanem a licitek háborúja zajlik.
A magam részéről a színek között épp csak annyi eltérést látok, hogy az, amelyik '98-as kampányában azt állította, nem lép koalícióra a Kisgazdákkal, most azzal nyugtatgatja kevéssé radikális híveit és más potenciális szavazóit, hogy nem ad hatalmat a Magyar Gárda és egyéb szélsőséges szervezetek kezébe.

Az index.hu a napokban írt Debreczeni József Arcmás c. könyvének bemutatójáról. A szerzőnek ez a második Orbán Viktorról szóló könyve, s az elsőhöz képest igencsak revideálja önmagát, amennyiben most személyiségzavaros zsarnoknak mutatja be alanyát. Hatalomra kerülését a demokrácia végének látja, mely lehetőségre - a cikk írója szerint - a levegőtlen pincehelyiségben fuldokló Kuncze Gábor közhelyekkel, Dávid Ibolya pedig kihívó dekoltázzsal hívta fel a figyelmet. Ennyit a valóban reális veszély elhárításában (pontosabban a megteremtésében) tevékeny szellemi, politikai "elit" ütőképességéről. E múmiák életképes, a feladatra méltóbb utódainak még a hírét se hallottam.
Így aztán ne csodálkozzunk, ha a következő kormány színe 2-3x, vagy ki tudja hányszor 4 évre narancssárga lesz. (Ebben az esetben nekem megint jaj, de talán még jajabb lesz, mert a nyolcvanas években éppen kimúlóban levő rendszerben való "rendszerellenes tevékenység" helyett most, egy másik, életerős diktatúra hajnalán ilyeneket írok a blogomban. Vagy valami másért.)
Tudomásom szerint történelmünk során egy életképes ellenzék felnövéséhez évtizedek, érdemi akcióképességéhez pedig világtörténelmi lehetőségek kedvező együttállása kellett...

Egy ismerős blogon ugyanekkor az origo.hu cikkébe botlottam bele, amely Horthy Miklós életéről, érdemeiről és bűneiről, vagyis egyáltalán nem egyértelmű történelmi szerepéről szólt. Valamint a Horthy-kultusz reneszánszáról, melyet a jelen társadalmi közérzet kaotikusságával magyaráz a szerző.
No igen, az ortodox, paternalista és infantilis kultúrkörnek megfelelően várunk valami "cáratyuskára" vagy népvezérre, aki bizonytalan, önállótlan fejünknek megmondja, mit kell gondolnunk, tennünk, éreznünk, mert benézett az ágyunkba, a zsebünkbe, a fejünkbe, a keresztlevelünkbe, így aztán igazán tudhatja, mi a legjobb nekünk. A kialakult káoszban jöjjön valaki, aki rendet vág, mindegy mit kell fizetnünk érte.

Jöjjön el Horthy Miklós, Rákosi, Kádár, a cáratyuska, vagy a "Győző" országa! ... Hát el is fog jönni hamarosan. Én nem mondok erre se ámen-t.

(Most azt hiszem, egy időre kiolvastam magamat, még szerencse, hogy többre időm sincsen.)

2009. november 24., kedd

Napsütetlen ország


Itt akkor se süt, ha süt?

Búsuló magyarok, mindenfelé panaszáradat, és még a Himnusz is siránkozik... Nemzetkarakter?
Világnézet kérdése, ki mivel magyarázza, mindenesetre én hiszek ebben, bár a megváltoztathatatlanságában nem.

Ábrándozzunk egy cseppet, hogy mi lehetett volna, vagy mi lehetne ebből az országból, ha nem a búsongásra szocializálnánk magunkat és egymást immár évszázadok óta. Ha nem a kisebbrendűségi komplexusunkat dédelgetnénk. Ha a gyerekek előretekintést tanulhatnának tőlünk, és támogató társadalmat, felelősséget vállaló, humánusan céltudatos kormányzatot alakítanánk magunk körül. Ha büszkék lennénk nagyjainkra, és (faji, politikai, gazdasági alapon) nem üldöznénk el innen őket. Lehetne, hogy bölcsebb népekhez bölcsüljünk?

Azt hiszem, valami ilyesmi a hazaszeretet: ordító melldöngetés, népvezérkedés, gárdista felvonulás helyett egyszerűen csak megborzongok, ha ezt a filmet nézem. Aztán majd én is folytatom a búsongást...

A "Semmi sem az, aminek mondják..." c. poszt utó-, egy másik előélete, és Jónás se akart Ninivébe menni

Nehéz szülés volt. Gondolom, olvasmánynak se könnyű. Ellenben ahogy a cím is jelzi, alaposan szerteágazó, sehogy se tudtam összébb fogni. Marvin Nagy Egotripje.

Annak a Kedves Olvasómnak, akinek az alázatról szóló posztot ígértem, ezúton üzenem, hogy még adósa maradok, de a "véresszájúságról" itt írok, nehogy a nála megjelenő komment miatt valami baj érje (bár hogy mitől tart, az nem világos, mert a bajkeverőket egyszerűen ki lehet zárni, már persze ha nem ragaszkodunk minden egyes olvasó megtartásához).
Véresszájúnak nevezem a pápistáknál kíméletlenebb, alternatívát el nem viselő, empátiát nélkülöző, szeretetlen ítéleteket dörgő prédikátorokat, a protestantizmus kezdetének viszályos idejéből. Azért nem a maiból, mert én ama kezdetekben voltam ilyen prédikátor, ez köszön vissza olykor most is. Még szerencse, hogy mostani ifjúkori teológusi törekvéseim hamvába holtak, jó kis regresszió lett volna :)
Ezt a fajta kommunikációt pedig nagyon könnyen össze lehet keverni a valamiért való bátor, határozott kiállással. Úgy hiszem - bár gyakorlatba ültetni nemigen tudom -, szükséges volna megtanulni mérlegelni, mikor kell, mikor muszáj, mikor érdemes konfrontálódni, s mikor jobb hallgatni. Nem pusztán a békesség látszata kedvéért, hanem mert néha az viszi előbbre a dolgokat, ha "csak" meghallgatunk valakit, vagy adódhat olyan helyzet, ahol hallgatásunkkal segíthetjük a dolgok érlelődését. Máskor ugyanez tragédiához vezet, szűkebb és tágabb köreinkben, még a társadalomban is.
Azt is megjegyzem, hogy nem hiszek a ráció mindenek feletti hatalmában. Ha Te igen, akkor ellent mondani látszol saját "köteles" posztodnak, ahol ezeket a dolgokat megengedően kezelted. Igenis, ostobák vagyunk, és ha valamiben valamikor mégsem, a szembenézés, a tudatosítás még nem jelenti azt, hogy változtatni is tudunk. Mert amit az ész tud, nem biztos, hogy a szív is tudja. S még ha a szív is tudja, akkor is ezernyi bennünket ért hatás, gát befolyásolja életünket, melyek persze mindenkinél eltérőek, így aztán van aki ki előrébb tud lépni, van aki meg nem. Mindannyian el vagyunk akadva valahol. Kedves Olvasóm, az indikátor az, hogy Te hogy fogadod ezt a gondolatfutamomat. Ha nem viseled, gondolj arra, hányaknak nem tetszenek a Te ítéleteid. Amit könnyű a tömegek butaságára fogni, mert ebben is van valami. Na persze a világért se írj másképp! Nem is tudnál, ez vagy Te. (Persze az is meglehet, hogy tévedek ... nehogy már kizárjam ennek lehetőségét!) És evvel együtt szívesen olvaslak. Mert helyeden kezellek. Kis zökkenőkkel túllépek a világnézeti különbségeken, ugyanis többnyire más-más utakról, de ugyanoda jutunk. S értékelem a rendszerező-átlátó képességedet, az elképesztő tájékozottságodat, a körülötted kialakuló kis szellemi műhelyt, irigylem a ráfordítható idődet, meg persze az ötkilónyi Tolsztojt, az én iskolában tőle kötelezően elfogyasztott néhány grammommal szemben. Puszi :)))
Aztán egyszer majd utánajárunk az alázat valódi mibenlétének is, és ne hidd, hogy mindezek nem tartoznak ehhez a poszthoz. Mely lehet, hogy hosszabb lesz még a Te 50 perces tévéinterjúdnál is.

Én azokra haragszom, akik szembe se hajlandók nézni magukkal, a körülöttük levő valósággal, így mentik fel magukat a felelősség alól - bár tudom, van ebben egyfajta arrogancia, hogy b...a meg, mivel töltötte eddig az idejét, hogy még ezt se tudja, meg azt se látja, amikor én is tudom, pedig aztán ki vagyok én... S főképp akkor haragszom, ha emellett még gyereket is nevelnek.
Úgy hiszem, gyereket nem kell nevelni.
S most nem csak arra gondolok, hogy nem kell doszt-feszt mindenkinek gyerek, van már elég boldogtalan ember a földön, és hogy (pl. az önismeret tükrében) az ösztön tudatos kontrollálása az embert az állattól megkülönböztető képességek, közé tartozik. Hanem arra, hogy elsősorban a szülők mintáját követi a gyerek, attól lesz egészséges, azaz egész, boldog, kiegyensúlyozott személyiség, vagy nem. A mintakövetés mellett talán csak tanításról lehet szó.
Szintén rosszul viselem, ha azt látom, szülők a gyerekeikkel kompenzálnak, túl… Ha a velük való foglalatossággal, vagy a tőlük elvárt teljesítményekkel fedik el hiányaikat, avagy személyes sérüléseiket, s így adják tovább azokat.
Haragom oka nyilvánvalóan a saját, teljesen még fel nem dolgozott gyerekkorom. Más haragjaim okai a más fel nem dolgozott dolgaim. Evvel csak így vagyunk mindannyian.
Különben épp ugyanezt haragvás nélkül gondolnám.

Le a kalappal, azon szembenéző előtt, aki érintett lévén mégis ilyenformán reagált:
"Marvin, Te szigorú!
Milyen jó is lenne, ha saját pszichés nyűgeinktől szabadon, bölcsen élnénk, szülnénk, nevelnénk gyermeket! Vagy ha csak azok vállalkoznának erre, akik már legalább magukat képesek tisztába tenni. De hányan születnének meg akkor?
Marvin, élő lelkiismeret!
A Te haragvásaid a mi ébresztőink.
"
Mit lehet erre mondani? Egyrészt, hogy a kérdés megoldása nyomán bizonyára nem lenne túlnépesedés. Másrészt Kedves Hozzászóló, szép ez a bibliai hang, és tetszetős a hiúságomnak, de… a folytatást lásd majd jóval alább. Aztán meg, ahogy egy posztodban idézted Jungtól, vannak dolgok, amiken még vagy már nem tudunk változtatni, s akkor azokon jobb, ha felülemelkedünk. Erre persze csak a mélyenszántó szembenézés után van esély (különben csak eldugjuk a szekrény mögé, s az nem ugyanaz). Ha még lehet itt-ott korrigálni, tegyük meg, de akár igen, akár nem, mindenkinek avval vagyunk hasznára, ha előre haladunk, s nem visszafelé, beleragadva valami mocsárba. (Írom ezt magamnak is.)


Én itt nem díszletet építek. Arra ott van a wiw, meg az életünk jelentős része. Nem törekszem tetszésre. Ha nem olvasna senki, most akkor is vezetném, mert ilyenem van. Az én blogom, azt írok bele, amit akarok. Neveket nem, ez elemi önkorlátozás, meg ugye a személyiségi jogok védelme. Kezdetben nem tudtam, merre halad majd ez a napló, mi kerül bele - igazán most sem tudom -, naivan és számítgatás nélkül felhívtam rá néhány hozzám "közelálló" figyelmét. (Jaj az el nem múló ideáim... Sose tanulok, sose tanulok?)
Lényegében ez mégis az én belső utazásom. Persze tanulságosabb, ha másokkal együtt utazhat az ember, hiszen mindannyian utazunk. Bepillantást nyerni mások élményeibe, tapasztalatokat megosztani, mások ébresztette gondolatokat megforgatni, a felület adta kifejezési lehetőségekkel élni sokkal izgalmasabb, a mint a szokványos napló.

Ám végül bármiről írok itt, magamról írok. Szerintem evvel minden író ember így van. A téma másodlagos. A címben kiemelt posztban sem az akármilyen néven futó, hitelüket vesztő felsőoktatási intézményekről, és a követhetetlenül mutálódó vírusok elleni küzdelemről írtam, hanem a díszletek hátteréről, azaz megint magamról. Az olvasó is mindig magáról olvas.

Nevezett posztomat elküldtem az ifjú tanársegédnek, tájékoztatásul és köszönetképp, hogy megihletett, akaratlanul is jó példát mondott a bennem motoszkáló témához, a díszletek mögötti valóságról. Válaszában sütött a félelem attól, hogy neki ebből baja lehet, bár nem ezt írta. Nem látom át, hogy ez a kettőtől - nagyon alkalomszerűen és szétszórtan - talán már nyolc főig is terjedő "olvasótábor", mellyel rendelkezem, miképpen okozhatna a jelenben problémát. Egyrészt ebben az intézményben is több tanársegéd van, másrészt nem hiszem, hogy a hallgatók nagydobra vernék, övék volt valamelyik ominózus dolgozat. Harmadrészt, mert nem az én olvasottságomtól fognak emberek kiesni a bármilyen pozíciójukból. Ám kivettem a posztból az intézmény nevét, hiszen a történet szempontjából nem nélkülözhetetlen. Bár tanársegédünk konkrétan nem kért semmit, ennyit megtettem azért, hogy a késői olvasók, ill. az utókor előtt fedve maradjon ez a hosszútávon bizonyára történelmi jelentőségű titok. Megköszönte, s remélem, evvel valóban rendben van a dolog.

Egy ideje már nem vállalok gyomorgörcsöt mások miatt.

Másnap a gyerekei oltásával vacilláló szülőtől kaptam emailt. Azt írja, annak ellenére, hogy felhívtam a figyelmét, nem olvas engem. Erre magamtól is rájöttem, és hogy a párja sem, mert se személyesen, se írásban nem reagáltak soha semmit. Többet nem is küldtem nekik posztot, nem is gondolkodtam azon, fognak-e valaha olvasni, s ha igen, akkor mit. Várható volt az érdektelenségük, mégis ez a tapasztalat adott épp akkor ihletett az eddig legtöbb regisztrált és regisztrálatlan olvasómat idevonzó, barátságról szóló írásomhoz.
Azt is írja, összesen két alkalommal mégis idepillantott. Az egyikre még szintén én hívtam fel a figyelmét, mert egy könnyed sztorinak ő volt a konkrét alanya, s bár azóta többször találkoztunk, szkájpoltunk is, mégis csak most közölte, hogy ez sztori nem volt más a részemről, mint dicsekvés, a néhány átküldött poszt pedig tolakodó magamutogatás, és hogy olvasókat akartam szerezni (hm, talán ezért fejpénzt kapok?). A második pedig épp a címbeli volt. No szóval ebből azt szűrte le, hogy én mindig róluk írok.
(Noha a vakcina-dilemma sem kizárólag az övék, metrótól a vízcsapig erről lehet hallani. További érdekesség, hogy a tavaly Skóciából küldött naplómat másokkal együtt ő is napról napra olvasta, mert az újdonság volt, egzotikus, távoli és így nem szembesítette semmivel az olvasót. Valamint a napokban küldtem egy posztot egy távoli ismerősömnek, gondoltam, talán hasznosíthatja üzletileg, és valóban, rá is kapott. De ha nem anyagi haszonról van szó, arra már nem is kell figyelni?)
Szóval a gyanúját ellenőrizendő, elolvasta a többi írásomat is. Gondolom, csak célirányosan átfutotta, mert ha érdemben végigolvasta volna, nem azt írja, amit. Belém akart szúrni avval, hogy kompenzálok evvel a bloggal, de mivel ezen mégis csak nálam akadt meg a szeme, ama "barátságos" posztban, nem sikerült. Valamint az én írásaim felszínes, értéktelen, idejétmúlt fecsegések. Azt meg ne higgyem, hogy bármit tudok róluk, hiszen nem voltunk barátok (évek óta úgy neveztek, úgy kezeltek, ahogy a barátaiknak gondolt játszótéri szülőtársakat szokták), róluk többet ne írjak, választ pedig nem kér.

Honnan tudok róluk (is) annyit, amennyit magukról sem? Onnan, hogy bár kelekótya, szétszórt, zaklatott életet élek, és még a saját nagyapámnak is nekimegyek az utcán , vagy megeszem a párom elől a csokit anélkül, hogy észrevenném, de más szenzorokkal mégis figyelek. Úgy vagyok már most, mint a Popper, aki kevés infóval is mélyre tud ásni (ez a kettőnk privilégiuma, stipi-stopi:), legalábbis amíg nem találkozom egy harmadikkal). Ja, és persze még fennáll így is, hogy a legközelebb levőt látni a legnehezebben.
Valahol sejtettem, de konkrétan még nem találkoztam vele ilyen helyzetben: gonosszá válik, ha úgy érzi, vele gonoszok voltak. S miért ne válhatna, ha képes rá, ha ez könnyebb neki, mint szembesülni az életével, a házasságával, a gyerekeivel kapcsolatos valódi feladataival (nem a mondvacsinált pörgéssel). Miért is ne…?
Talán azért se, mert gyereket vállalni, viselkedés- és gondolkodásmintát átadni, tanítani nem magánügy. Néhány év múlva a mai gyerekek keseríthetik meg vagy tehetik tönkre az életünket, frusztrációját rajtunk levezető gonosz szomszédként, lelketlen hivatalnokként, karrierista orvosként, esetleg egy országgal túlkompenzáló politikusként. Vagy pszichoszomatikus betegségeikkel a társadalomnak kell őket ellátni, eltartani őket. És így tovább, mintakövető egyik generációról a másik generációra, ami természetesen visszafelé is ilyenformán van…
A kifogásolt poszthoz nem nyúltam, csak az egyik hozzászólást töröltem ki, nehogy ama bizonyos utókor rájuk ismerjen egy halvány jelből. Tízmillió jelenleg itt élő ember közül épp rájuk.

Rendre belefutok ezekbe a helyzetekbe.
Kiszolgáltatott bakfiskoromban behálózott egy tanárom, felemelt, majd ledobott, és még belém is taposott. A következő hosszú évekre megnyomorította az életem, minden cselekedetem és gondolatom ebből az élményből fakadt. (Aztán még évtizedekre kihatott.) Néhány évvel később bizalmasan elmeséltem valakinek. Aki épp egy barátomnak adta tovább. Ő pedig nem hitte el a rajta kívül még ezrek által bálványozott istenről (aki később, a rendszerváltás után még kiváló pedagógusi kitüntetésben is részesült, s máig sokak tiszteletét élvezi) az igazat. Könnyebb volt rólam rosszat gondolnia. Legközelebb húsz év múlva beszélgettünk. Elmesélte, hogy egy idő után már nem tudta becsukni a szemét... Ma talán ő a leghűségesebb olvasóm.

Sok év hallgatás után, mélyre ható belső és külső utazások élménye kellett, hogy ismét megszólaljak. Egy a páromat - és ösztönösen nem engem - kedvelő "barátunk" időnként hozzánk szaladt párkapcsolati problémájával. Olykor még tanácsot is kért - páromtól ugyan hiába. Én mondtam, hogy egy ilyen kapcsolat megalázó és méltatlan, az ő korában már pláne ne fusson egy olyan szekér után, ahová a hitegetések ellenére sem őt akarják felvenni. Ezt a kapcsolatot sínyli meg a szervezete is, ettől vannak a betegségei. Nem kért ebből a szembesülésből, és rám volt dühös. Aztán egy időre rosszabbra fordult az élete. Tíz év mosolyszünet után idén háromszor együtt voltunk színházban, de nem beszélünk a történtekről, és a fecsegésen túl igazán semmiről.

Röviddel a fenti történet után egy évfolyamtársunk - valahogy megérezve, hogy képben vagyok - elhívott magához, hogy mondanám már meg, mit tegyen a jelenleg még jó tanuló, ám lassan kezelhetetlenné váló kamasz fiával. Elutasítottam, s meg is indokoltam avval, hogy a korábbi, fent leírt véleménynyilvánításom rám nézve se sült el jól, és haszna se volt. De, csak menjek el. Önvédelemből magammal cipeltem a páromat, legyen fültanú, és ha kell, kontrollálja is a szavaimat. Ő a hallgatag konfliktuskerülő, én a türelmetlen konfrontálódó. Átlagban jók vagyunk.
Elmondtam, hogy meglátásom szerint, ha így folytatja tovább hozzáállását a szülőszerephez és a saját életéhez, a gyerek előbb-utóbb kriminalizálódni fog. Persze őt is megértem, ő is harcol az életével, és ezen nem könnyű változtatni, csak a célt tudom megmondani, de hogy miképp jut oda, azt nem, hiszen minden élet rengeteg mozgatórugóból áll. Békével távoztunk. Majd este egy dühödt email, hogy kikéri magának, hogy képzelem...
Néhány év múlva ő keresett meg. A fia drogdíler lett, és a kocsmáros apjához költözött, nem érettségizett, és már le is mondtak róla. Egy halvaszülés után életet adott egy másik gyermeknek. A hírek nem okoztak bennem győzelmi mámort. Csak a tehetetlenség érzetét, hogy milyen kár ezért a jófej srácért, és hogy vajon mit tehettem volna még, vagy mit rontottam el. Ismerve őket, ki sem mondtam, milyen borzasztó lehet a fiúnak, hogy az édesanyja lemondott róla, és már túlkorosan inkább a saját és magzata életét kockáztatta (kéznél volt bűnbaknak az orvos), hogy lecserélje őt. Mert ha ez így teljesen nem is igaz, a látszat mégis ilyen.
Aztán némi együtt lötyögés után hamarosan ismét megszakadt ez a kapcsolat. Volt évfolyamtársunk nem reagált a hívó szóra, amikor - az általa állítólag rajongott - párom nagy bajban volt. Most a barátság jelentésével szembesítettem. Ebből sem kért. Azóta sok év telt el, az egyetlen halvány közeledési kísérletemet durván elutasította. Hiába no, dühös, pláne dühösen hárító emberrel nem lehet kommunikálni, azaz nem is kell.

Van olyan pár, amellyel évtizedek óta kísérgetjük egymást. Elég messziről, hiszen konzervatív világképük csak időnként hagyott helyet közös nevezőnek. Valahogy megkedvelték a később képbe kerülő páromat is. Néhány választások előtti politikai pánik-körlevelüket könnyedén figyelmen kívül hagytuk. Egyikükkel már átéltünk szívfájdító időket is, hiszen nem támogattam a határon túliak állampolgárságát, ami neki érthető okokból szívügye volt. Kicsit sírdogáltunk egymás vállán, aztán ezen is túljutottunk. Ám most tavasszal olyan elektronikus levelet küldtek tovább mindkettőnknek, mely többek között a zsidókat is gyalázó új népvezért dicsőíti. Tették mindezt annak ellenére, hogy ismerik a párom származását, és kedvelik is őt. Na ja persze, a "mi zsidónk" kivétel... (A történet pikantériája, hogy korábban eme kis népvezér, gyanútlan közreműködésemmel az apósom pénzéből nyomatta újra az egyik könyvét, erről azonban senki nem tud.) Akkor egy hirtelen levélben visszautasítottam a hasonló üzeneteiket, és sokáig nem találkoztunk. Ám épp mostanában töltöttünk együtt egy kellemes délutánt, én el voltam bűvölve. De nem beszéltünk politikáról, levelekről, népvezérekről. S nem hoztuk szóba azt sem, hogy gyermekük elfojtott agressziója által sorra produkált betegségeket hiába kezelik anyagi erejüket meghaladó csodaszerekkel, mindig jön újabb, és jönni is fog. Ők annyira távoliak, hogy nem nehéz belátnom, némely megoldhatatlan dolgon felül kell emelkedni.




Kedves KisVirág! Én is vesztettem már el szívbéli jóbarátot, olyat, akiről úgy hittem, bennünket már megpróbált az élet, és mi már örökké... Egyik nem fogadta el a páromat, nem illet a világképébe, így bennem csalódva végleg kirekesztett az életéből. A másikat magával rántotta a politikai hatalom, s nem ér már rá egyszeri halandókra odafigyelni. Illetve úgy hiszi, odafigyel, persze nem. Mindkettőbe valahogy beleszakadt a szívem, és ostoba módon máig nem léptem tovább. Még mindig azt keresem másokban, ami velük jó volt. Mindenkit ehhez mérek.
A fenti és hasonló élmények vezettek a "Gondolatok a barátságról" posztomhoz.

Van itt még egy kérdés. Nem tudom a hazugságok válfajai közül miért épp a képmutatást viselem rosszul , honnan cipelem ezt az irtózást. Hiszen más formáival magam is élek olykor.
Meg valahogy minél több díszlet mögé, púposodó szőnyeg alá kukkantok be, annál élesebbé válik a szemem, ha nem akarok, akkor is látok. Gondolom valahol, valamikor minden a saját díszleteimmel, saját szőnyegeimmel kezdődött... és folytatódik is.
E sorokat róván még az is belém villan, nem úgy van-e, hogy elsősorban a szüleinkhez hasonló embereket vonzunk magunk köré társaságul vagy barátul - ahogy ez köztudottan a párkapcsolatokra is igaz, ill. ha senkit, vagy nem igazán, az is idetartozhat -, ám mindannyiunknak megadatik, hogy 1-2/néhány olyannal is kapcsolatba kerüljünk, aki e mintakövetéssel szembesíthet? Aztán vagy szembesülünk, vagy hárítunk, és továbbadjuk a mintát... No jó, mindez persze általánosság, és adódhatnak olyan csavarok az életben - leginkább talán külső hatás formájában -, melyek kivételt képeznek, és különben is, ez még csak egy alaposan végig nem járt gondolat.

Párom a vakcinás levél nyomán annyit kérdezett, azt se akarom-e, hogy jó ismerőseim legyenek? Fogós kérdés. Társaságnak kevés, mert még egy moziba sincs kivel elmennie valamelyikünknek, ha a másikunk épp oda nem akar. Ugyanakkor a körülöttünk levők közül néhányan ugranak/ugrottak, ha praktikus segítségre van szükségünk. (Éjjel-nappal szinte bármit, csak figyelniük ne kelljen. Önmagukra se.) Mi meg persze sok gyakorlati dologgal nem, vagy alig boldogulnánk nélkülük. Másrészt különféle okokból olyan egyszerű dolgokról sem érdemes velük beszélni, mint a hosszú távú terveink, a legbelső történéseinkről meg végképp bebizonyosodott, hogy nincs kivel, mert a sajátjaikat se követik, vagy pl. soha nem kérdezte senki, hogy ilyen fura felállásban hogy jöttünk mi ketten össze, mindenki betett bennünket a fejében levő valamelyik fiókba. Egyszóval közérdeklődésre teszünk számot a barátaink körében. No de mégis ott vannak/voltak a kellemesen eltöltött órák. Bár egyre kevesebb, mert a ki nem mondott dolgok miatti feszültség köztünk lappang, és engem, mint eddig találkozásra ösztönző kapcsot is eltávolít.
Szóval nem tudom a kérdésre a választ. Nekem nem jön be a remetelét, páromnak meg szinte lételeme.

Testi-lelki egészségünk megőrzésében, vagy visszanyerésében egyik "barátunk" sem segített, sőt a köztünk levő elfojtások nekem – akit még érdekelnek az emberek – ártanak. Komoly betegségeinket észre se vették. A páromét meg még annyira sem, hiszen ha nem noszogatom, nem kér segítséget, inkább szenved, vagy hagy tönkremenni maga körül mindent... de ha valamit mégis meghallottak, leginkább tőlem, nyomban átléptek rajta. Úgy értem, Rajta. Vagy rajtam.
Jellemző párbeszéd a neten, néhány óra különbséggel a vakcinás házaspár mindkét felével. Éppen egy nehéz vizsgálat eredményének sokkhatása alatt álltam:
"- Hogy vagy?
- Nem jól. Rohadnak a beleim. Chron-beteg vagyok.
- Gyógyulást!"
Evvel egyik is, másik is - egymástól függetlenül - kiszálltak a két, ámbár hajszálra egyforma szkájpos "beszélgetésből". (Ez itt nem idézet egy Monty Python-jelenetből.) Többet erről személyesen se esett szó. Kivéve, hogy egy hónap múlva egyikük - mialatt egy nagyon fontos segítséget nyújtott nekem - avval a történettel traktált, hogy most találkozott valakivel, akinek a férje harmincévesen ebben halt meg, és méghozzá milyen csúnyán...

Nem vigasztal a tudás, hogy egyre felszínesebb világban élünk. Sok hülyeséget csináltam már életemben, de inkább nem érdeklődöm valakinek a hogyléte után, ha nem érdekel a válasz, pláne nem, ha a barátomnak nevezem. Nem vagyunk mi angolok: "- How do you do? - How do you do?"

Igaz, mit várok azoktól, akik a gyerekeikre se figyelnek jobban? Ehhez képest mit tesz az, hogy nem olvassák a blogomat, azaz engem, a gondolataimat, örömeimet, a kétségeimet, a világomat? Azt hiszem, ez nem az én szégyenem.
A kisebbik gyermekük egyszer segítséget kért tőlem. Bár én nem vagyok a gyerekek játszótársa, általában nem is tudok mit kezdeni a kicsikkel, mégis konkrétan tőlem. Úgy, ahogy aprócska tudatával bírt. Rosszul lettem nyomban, hetekig nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Ismerve szüleit, képtelenségnek tűnt, hogy bármit is mondjak nekik. Hogy a felelősséget megosszam, belerántottam a páromat is. Majd nagy nehezen szerkesztettem valami üzenetet, gondoltam, jobb lesz előkészíteni a talajt. Nem nagyon sürgették a beszélgetést. Többszöri szkájpos noszogatásomra mégis eljött a megbeszélt nap, amikorra én már olyan pánikba estem, hogy képtelen voltam átmenni hozzájuk. Mit mondhatok ilyen zárt embereknek, mit a kizárólag öt érzékszervvel felfoghatóban hívőknek a kommunikáció és egyáltalában a valóság más szintjeiről, amikor ezt az egyet sem akarják ismerni?

Hogy is volt ez Gibrannál? "Ha barátotok feltárja előttetek véleményét, nem féltek sem a ‘Nem’-től, sem az ‘Igen’-től, amellyel értelmetek válaszol néki."
De láss csodát, meg a tizenkét év hatását, ja és ezét a gyerekét, a társam átment egyedül! Fél óra múlva telefon, várnak, menjek. Együtt ebédeltünk, más dolgokról csevegtünk. Hazafelé a párom mesélte, hogy tényszerű tőmondatokban elmondta nekik, mi történt akkor a mozi előterében, egyikük itt-ott félrehallotta a dolgot - persze szigorúan freudi értelemben -, ám a segítségkérés lényegét végül megértették, egyet is értettek vele, majd mindenki megkönnyebbült, hogy ezen is túl van, s nincs itt semmi nagy tragédia. Ennek tíz hónapja, és erről sem esik több szó. Ám mintha a félelmek, a kényelem és a vélt praktikum kerekedne megint felül. Bár a remény hal meg utoljára... és hátha csak mi nem látjuk a felszín alatt moccanó változásokat, legalább ebben az ügyben. Ám az világos, hogy továbbra se tudják, kit hoztak világra. A blogomra való fenti reagálás is azt mutatja... hogy szegény gyerek(ek), könnyen Van Gogh-testvérek lehetnek belőlük. Pedig itt még időben lehetne változtatni.

Kicsi Tündér, vigyázz magadra, tanulj meg vigyázni magadra, vagy keress valakit, aki tud vigyázni Rád! Miattad talán mégis előbb kellett volna gondolkodnom, cenzúráznom?

(Hallom ám a konyhából, hogy a gyerekre is igaz, rá se mértek a fentiek többet, mint amennyit el tud hordozni… na ja, de legfőképpen milyen jó kis felelősség alóli felmentést lehet ebből gyártani.)
Egyszer mesélték, hogy az egyetemen odavoltak Poppernek egy bizonyos szakmához kötődő előadásaiért. Olvastatok is valamit tőle? Nem. Gondoltam, mennyire jellemző általában az emberekre, úgy rajonganak valakiért, hogy semmit nem tudnak róla, mert inkább nem is akarnak tudni, csak hogy tovább rajonghassanak. Ugyanakkor náluk most itt az alkalom, hogy önmagukon keresztül a gyerekeik megértéséhez is közelebb jussanak, kölcsönadtam a Praxist. Tele van gyakorlati példákkal, valódi életekkel, se India, se elvont misztikus ködök... Lehetne belőle szemléletváltást tanulni. Nagyjából ugyanekkor elvittek tőlünk egy szórakoztató könyvet is, két hét alatt mindketten kiolvasták, visszaadták. Ezt fél év múlva olvasatlanul, többszöri kérésre kaptam vissza, úgy elásták, hogy csak nehezen találták. Nem kérdeztem, nem mondtam semmit.
Eredetileg azt gondoltam, hogy ezt a posztot küldöm válaszul az emailre. Ám mire ideáig értem, kénytelen voltam belátni, hogy ha drasztikusan elutasítják a választ, akkor nem is fogják elolvasni.
Az is írva volt a levélben, hogy ők is sejtenek ám rólam ezt-azt. Kár, hogy ezt sem olvassák már: nem sejtegetni kellett volna, hanem beszélgetni. Ugyanis magamról még mindig én tudom a legtöbbet.
Az egyik vágyam mindig az volt, de jó lenne, ha valaki jószándékkal és optimális távolságból-közelségből, kellő rálátással figyelné az életemet/életünket, ha elakadunk, vagy nagyon elkanyarszunk magunktól, segítsen a prizmánkon állítani, hibát korrigálni vagy előrébb lépni... Egy blogban olvastam hasonlót, de nekem nem jönnek be az ilyesmik, hogy "ebben a beteg, felszínes világban beteg és/vagy hazudik, aki azt mondja, van barátja". A világunk olyan, amilyenné tesszük. Egyenként, magunk körül is. Így aztán ha ritkásan is, de akadnak még olyanok, akiknek valóban van barátjuk. Az én köreimért meg én vagyok felelős, és nem a társadalom, a kormány, a globalizáció és még nem tudom micsodák.

Nem hiszek a véletlenekben. Például hogy kit vonzunk magunkhoz, vagy mikor ki olvas bele éppen olyasmibe, amibe egyébként nem szokott.
Hogy én miért vonzok be ilyen embereket, annak dacára, hogy többségük ösztönösen ki nem állhat, vagy igyekszik valahogy mégis távol tartani engem? Oké, részben a párom által kerülnek az életembe, de nem mind.... A vakcinás szülő például engem keresett meg néhány évvel ezelőtt a wiw-en, egy felszínes ismeretség és hosszú szünet után.
Tény, hogy az elmúlt években a kevés másfajta ember is nagyjából elkopott mellőlem. Talán azért jönnek ők az életembe, hogy megtanuljam végre az életfeladatomat teljesíteni, hogy megtanuljak segíteni? Bárkinek, de leginkább a bajban levő gyerekeknek. (Kéretik nem jönni most világnézeti izékkel, mert ez úgyis csak mellékszál.)
Szóval bevonzom őket, pedig akarja a fene. Cserben is hagyom őket. Pedig akarja a fene.
Valamit nem jól csinálok.

Jaj egy Kedves Blogger-társam, akivel a műveltségről cseréltünk eszmét, dehogy elég a tudás, a tehetség a bölcsességhez... az valahogy sokkal több ezeknél!
De vajon a történetekben szereplő nagykorúaknak - a "felnőtt" szóval is fenntartásaim vannak - nincs felelősségük abban, ha nem figyelnek magukra, a gyerekeikre, és az elibük állított tükröt is félrerúgják?

Mint mindenkié, az én időm is fogy. Talán gyorsabban, mint várható lett volna, de ezt biztosra senki nem tudhatja. Érdekes, hogy sokáig bírtam élőhalottként is tengődni, testem számtalan figyelmeztetése ellenére. És pont most fellángolt az életösztönöm. Hogy ahol csak lehet, ahol csak tudom, nem hagyom a lappangó dolgokat tovább lappangani, mert ez tényleg megöl. És nem csak engem.


Párom körül is a szülei mintáját tükröző emberek vannak. Így aztán, ahogy a szülei se ismerik őt, úgy azok, akik a barátainak nevezik magukat, akikkel együtt nőtt fel, nem tudnak semmit a gyerekkoráról és a jelenéről sem! Ez szerinte rendben van, szerintem meg nem természetes ennyi „barát” között magányosnak lenni. Nekem még vannak „illúzióim” a valóban törődő, figyelő, tudatossága mellett is meleg kapcsolatokról.

Errefelé találkoztunk akkora bajjal, és a panaszáradat is azt az érzést keltette kivételesen mindkettőnkben, hogy tenni kéne valamit, ám hosszas hallgatásunkkal, majd egy-két béna kísérlet után a dolog feladásával részt vállaltunk a csak általunk megszámolható immáron ötödik generáció boldogtalanná tételében, mert feladott kísérleteink óta újabb tragédia következett be.

„Senki nem kap nagyon feladatot annál, mint amivel még elbír!” – mondják a bölcsek. Na ja, csak úgy tűnik, ahhoz, hogy elbírjunk vele, nekünk is meg kéne bölcsülnünk. Bár kétségtelen, itt némi ellentmondásba kavarodtam, hogy mentséget találjak a saját bénaságunkra.

Malvina, hogy egy komment kapcsán felmerült hitetlenségedre visszatérjek, igenis vannak ilyen emberek: A korábban említett tanárom feleségét nagyra tartom. Ősanya archetípus, a család egyben tartója. Ugyanakkor mások felé is hatalmas a szíve. A férje rommá dőlt áldozatait is ő pátyolgatja, és évtizedek múltán is jó kapcsolatban van mindenkivel. Elviseli férje hatalmas egoját is. Van annyira rendben önmagával, hogy nem kompenzál, "túl" semmiképpen. Ahol lehet, szublimál. Megteremtette a maga önálló élettereit. De mivel ő sem tökéletes, hol ide, hol oda szomatizál. (Ó áldott Dethlefsen, mi mindent tudtál erről!) Mert persze senkivel nem beszél a történtekről. Semmiről, ami nehéz dolgok kettőjük között megesnek. Hiszen nyilván dolguk van egymással, ő pedig őrzi a tűzhelyet... Nála sincs még meg a tökéletes élet kulcsa, mégis inkább rá bízom, hogy megtalálja, mert érzésem szerint ő hamarabb rálel, mint én valaha. Megtisztelt bizalmával, és kérésemre odaadta a kézírását egy alapos, aprólékos elemzésre. Ebből a gesztusból is tudni, hogy ő mégis szembenéző. Az analízis ehhez már csak ráadás volt...

Mint mondtam, nem befolyásolja a tartalmat, hogy kik olvassák, hacsak nem megihlet valaki. Párom távolról figyeli - a konyhában egy másfajta blogba kommentelget szenvedélyesen - több napos vajúdásomat, és bár konkrétan nem tudja, mit írok, de olykor együttérző figyelemmel, fejbe kólintó megjegyzésekkel támogat. (Máskor is szokott, pl. hogy „igen, nekem nincsenek barátaim, de vedd már észre, hogy neked sincsenek!”, s más hasonló bölcsességekkel.)
Azért arról is van elképzelésem, mit szól a végeredményhez... Ha az úgy jó neki, legfeljebb elhatárolódik tőlem egy időre. De én tizenkét éve a legjobb barátommal élek, igaz, személyében a legnagyobb ellenségemmel is – kiszaladtam, megkérdezni, ő is így van-e velem, és igen - nehogy adrenalin-szegény legyen az életünk :)
Belekalkulálom, hogy ezután is kaphatok visszautasító reakciókat.

Ja, a végére még egy megjegyzés a rendszeresen beiktatott idézeteimhez: az abszolútumokon kívül mi máshoz volna még érdemes mérni magunkat? Megbocsátani persze lehet, hiszen emberek vagyunk… de a megbocsátás az megint egy definiálandó fogalom.

Azt hittem, valamiféle számvetésen leszek túl a a végén, valami letisztázáson, ehelyett tettem egy szép nagy kört magam körül, és nem nagyon jutottam sehová. Hááát, ha akad valaki, aki idáig olvas valaha, azt csókolom, és innen izenem vigaszul, mert hátha rá is vonatkozik: állítólag minden rend még nagyobb káosszal kezdődik…