"Ezt elkúrtátok!"

Tope minap arra kért, írjak összefoglalót a rendszerváltás éveiről, a két "honismereti" táborozásról, melyeken közösen vettünk részt, a Rakpart Klubról, a többiről, és az akkori prominensek későbbi életútjáról. Az én memóriám jobb az övénél – állítja ő.
Ahogy az ilyen kéréseivel lenni szokott, összefoglalómat talán most is a diákjai okulására szánja.

Első reakcióm az volt, hogy ehhez egy év szabadságot kellene fizetnie. Szerencsére épp ezt és épp így nem értem rá vele is tudatni. Később egyszerűen idő- és objektivitáshiányra hivatkoztam. Aztán lassan kialakult, mégis mit írnék, bár ebből nem lesz epocha.
1990 körül átfutott rajtam a gondolat, hogy megírhatnám a visszaemlékezéseimet. Akkoriban mindenre volt könyvkiadó és kereslet, erre is lett volna. De ugyanaz a gondolatbéli mondat úgy folytatódott, hogy milyen nagy szerencséje van azoknak, akikről írhatnék, és nem fogok, mert már akkor is több szinten éltem a zsúfolt életemet, ezért már akkor is kipotyogtak az adatok a fejemből, többnyire benyomások és konklúziók maradtak meg. Vagyis a leszűrt és továbbvitelre érdemes tapasztalat. A mondat még tovább is gördült, oda, hogy tulajdonképpen nekem van nagy szerencsém, amiért nem tudok egy könyvnyi egzakt dátummal, névvel, helyszínnel, klf. adattal előállni. Az átéltekről legfeljebb regényt írhattam volna, ám ehhez a tehetség hiányzott.

Sokszor zavaró a hiányos emlékezetem. Általános iskolai osztálytársaimat nem tudom megnevezni, egy-két kivétellel nem ismerem fel őket, rendre keverem az ásokat a bésekkel, pedig nyolc évet töltöttünk együtt. Magamra is haragítottam őket a wiw-en. Életem eseményei folyamatként úsznak utánam, gyakran nevek, helyszínek, talán fontos részletek nélkül. Letagadom, hogy ismerem, letagadom, hogy jártam ott, még azt is, hogy átéltem volna ezt vagy azt… ezért elkezdtem a párom memóriába, mint kiegészítő winchesterre betölteni addigi életem még felderengő részleteit. Csakhogy egy idő után az övé is megtelt. Tehát itt lebegek én, emlékeim impresszionista tengerén, részletek nélkül, gyakran csak esszenciákkal. Jó, tudom, hogy általában így lebegünk, így érkezünk ebbe a világba (sőt a legtöbben teljes amnéziával), na de én a jelen életemmel is így vagyok, basszus!
Tapasztalat… Úgy születtem, hogy tendenciák szintjén mindent tudtam a történelemről és politikáról. (Pl. hogy az üldözöttekből gyakran válnak üldözők, hogy a forradalmárok többsége zsarnok, vagy zsarnokot szolgáló haszonélvező lesz...) Csak azt nem tudtam, hogy a konklúziók rám és azokra is vonatkoznak, akiket megszeretek. A rendszerváltás éveiben ezt is megtanultam.

Mit írhatnék a különféle sérüléseiket ellenzékként feltörekvő, majd időszakosan az uralkodó hatalomba fojtó emberekről? Mit a származása, és ezt gőgös-érzéketlenül fejéhez vágó, szellemi és fizikai erejét saját javára kihasználó házastársa, valamint halovány szakmai karrierje miatt önmaga előtt is rejtett kisebbrendűségi érzékkel küszködőről, aki ebben az alakuló-formálódó új rendben találta meg a helyét, és immáron 20. éve ül a parlamentben. (Épp rá gondoltam, amikor a tévécsatornák között kapcsolgatva belebotlottam a parlamenti közvetítésbe. Ő beszélt, hajlott háttal, beesett vállal, ilyeneket, hogy „ifjúsági alapprogram tanácsokat kell felállítani” és „regionális ifjúsági tanácsokat”, én pedig döbbenten hallgattam. Ezerrel száguldunk a szakadékban egyre mélyebbre – mert már nem is feléje -, ő pedig valami e helyzethez egyáltalán nem illő témáról beszél a szinte üres teremben. Pár perc kellett, hogy leessen, az évekkel korábbra beígért ifjúsági törvényről van most, nagyon időszerűen szó. Nem vártam ki, hogy a Magyar Gárda és hasonló szervezetek ifjúsági tagozataira , mint a jövő nemzedék kineveléséért felelősekre is sor kerül-e valamelyik másik frakció révén.) Bár minden széthullik alóla, ő nem moccan, nem vált, tán nincs is mire, tán nincs is hitele, és nem is hívják. Kapaszkodik. Ha lejár jelen mandátuma, elmehet nyugdíjba, kiegészítő jövedelmül bizonyára adódik egy-két tanácsadói pozíció is. Valaha ő volt a legközelebbi barátom, magánéleti példaképem. Valaha óriási emberi truvájokra volt képes. Vagy egykori házastársáról, aki soha nem bírt elszakadni a menyét legfeljebb cselédszámba vevő „úrinő” mamától, emellett urbánus kozmopolitának vallotta magát jó harsányan, neki a március 15. sem ünnep… majd a konzervatív hatalomban landolt. Egyik zsíros népi-nemzeti állás a másik után. Mit írjak arról, aki frusztrált volt az entellektüelek között, mert az esti középiskolán túl csak egy „marxista-leninistát” végzett, kétkezi munkája volt, ápolatlanul és anyukájával élt. Később pártelnök lett. És ott van az az ember, aki bár nagy koponya szép karrierrel, szintén származását, alacsony termetét, csámpás lúdtalpát szexuális kalandokkal ellensúlyozta. Ötvenedik születésnapjára „elvtársai” és a felesége mellé meghívta az addig volt és meglevő nőit is (én magam helyett egy cserép kaktuszt küldtem). Vagy ott van az, aki ellenzéki vezető szerepért küzdött féltékenyen és csalástól sem megriadva, majd a nem megvetendő szellemi mellett e kavargó időkben begyűjtött kapcsolati tőkéje segítségével megszerzett félmegyényi föld birtokosává vált.
Rakpart Klub és egyebek. Zárt közösség, mindenhol ugyanaz a néhányszáz ember, körülbelül egymás ágyában is. Részben konspirációs okokból. Meg ha már amúgy is együtt töltöttük az időt.
A köpönyegforgató Népfront aktuális díszletei mögött honismeretinek álcázott táborok. Gyönyörű táncok, népzene, sok beszéd, akkor még mindenki egyetértett, közös volt az ellenség.
Tüntetések dettó.
Valahol ekkoriban váltak szét útjaink, a további köröket kettőnk közül csak én futottam le.
Szabad Kezdeményezések Hálózata és az ebből kialakuló pártok. Alapítótagja voltam az egyiknek. Lakóhelyem csoportjának szervezését is az én nyakamba varrták, akkor még jobb híján, pedig láthatóan alkalmatlan voltam. Egy telefonbeszélgetés meghaladta kommunikációs képességeimet. Kék szemű, hosszú szőke hajú, 21 évesen nem egészen 14-nek látszó frusztrált szakmunkás kislány… ahol akkoriban még földrajzilag és szociokulturálisan is mély szakadék húzódott a kerület két fele között, a lakosság egy részét a pártállam idején is többnyire vezető pozícióban levő művelt értelmiségiek tették ki. Mégsem kellett néhány hónapnál több ahhoz, hogy belássam: „anyám én nem ilyen lovat akartam!”. A romakisebbséget, vallási csoportokat hamis szóval szavazóbázisnak megnyerő, a két kezükből megélő műveletlenebbeknek azonban (legalábbis még néhány évig) semmit nem is ígérő arrogáns szervezet alakult körülöttem, fölöttem. Még a kerületi csoport vezetője voltam, amikor egy találkozón elhangzott felvetésemre koszorús költőnőnk dühödten ugrott fel, hogy na nem, ő soha nem ül egy asztalhoz a kerület másik felével! Kár, hogy én is a másik felében laktam… 1989 nyarán írásban bejelentve kiléptem. Mások épp elkezdtek belépni. És ekkor láss csodát, egy másik párt alakulófélben levő kerületi szervezete jelentkezett, hogy lépnék be hozzájuk, lehetnék az egyik vezető… no comment. ’90-ben egyik régi csoporttársam is megkeresett, induljak az önkormányzati választásokon függetlenként, mégis általuk támogatva. Amit én már akkor is fából vaskarikának néztem. Részben kisebbrendűségi komplexusaim óvtak meg – néha jól jöhet ez is. Elképzeltem, amint a feljebb említett külsőmmel és belsőmmel kortesbeszédet tartok. Aztán azt is elképzeltem, hogy ha be is kerülök, két út áll előttem. Vagy ledarálnak, idegroncsként a sárga házban, esetleg idő előtt koporsóban végzem, vagy elkurvulok (s ennek köze sincs a szexhez), tehát saját lelkiismeretemmel birkózván pont ugyanoda jutok.
Hát így nem lett belőlem bűvészinas.


Topéval sokat hergeltük egymást, hogy ha elkapnak bennünket, az első pofon után bevalljuk azt is, amit nem tudunk, annyira nem bírjuk a fizikai fájdalmat. Még nem tudtam, hogy az ember többet kibír, mint gondolná. Én például azt, hogy a fent említett – később kozmopolitáról konzervatív köpönyeget váltó, és mégis az én "erkölcseimet" városszerte pellengérre állító – férj, mikor a válás előtti cirkuszaik során a feleségét vettem védelmembe, időnként szó szerint kimentve a fizikai és lelki terror alól, a fölötti sérelmében, hogy most már nem őt „imádom”, végigpofozott a város egyik főútvonalán. Könnyem se csordult. Egyébként ezen éveket - noha (részben egy állami hivatalban) sokszorosítottam szamizdatot, segítettem NDK-s állampolgárt NSZK-ba csempészni, létrehoztam kerületi pártcsoportot, zászlóval meneteltem tiltott helyeken és időben, férjhez mentem egy erdélyi fiúhoz - szerencsésen megúsztam annyival, hogy mindössze egyetlen alkalom során megtanultam, mi a különbség a házkutatás és a helyiségellenőrzés között. Még valami: 1988. június 16-án az örökmécsesnél rendőrkordonba fogott, később a televízió székházánál gumibottal ütlegelt tüntetők között nagyon féltem. Sokat gondoltam rá, ha rendőrségi fotó készült rólam, akár tökéletes belső oktatóanyag is válhatott belőlem, amennyiben a rettegést kellett szemléltetni.

Az utóbbi néhány választáson én is félelemből szavaztam. Lehetőségek híján. Aztán hazafelé tartva gondolatban mindig lehánytam magam. Gondolom, most is így lesz.

Sajnálom Tope, mást nem várhatsz tőlem. Ebből nem lesz oktatóanyag. Ez egy másik történet.

Már megint a konyha felől hallom, hogy írjam ezt a végére: „Ezt elkúrtátok. Szó szerint. Köszönjük Nektek!”
Ideírtam. :)