Tőlem reszket Amerika (szeptemberi cikk-kezdemény)

A hely, ahová kétszer nem engedtek be, háromszor volt jegyem, és négyszer nem utaztam el

Kedvesem a sokévi álmát valóra váltva, márciusban szeretett volna velem kettesben New Yorkba utazni. Mielőtt a beutazási engedélyt megkérhettük volna, autóbaleset és kórházi tartózkodás akadályozott bennünket az utazásban. Sem a légitársaságtól, sem a szállodától nem kaptuk vissza a pénzünket. Ezután újból belevágtunk a szervezésbe, és szeptemberre vettünk jegyeket. A Bevándorlási Hivatal honlapján olvasott ajánlás szerint csak néhány nappal a beutazás előtt, egy szombati napon kértük meg a beutazási engedélyt interneten, hogy friss legyen rajta a dátum, és kisebb eséllyel fordítsanak vissza minket a JFK reptérről a hivatalnokok. A nagykövetség honlapján elolvastuk a figyelmeztetést, hogy az Egyesült Államok kormánya nem kér pénzt a letöltését, minden olyan oldal illegális, ahol fizetni kell! Majd ugyanerről a website-ról léptünk tovább az esta.cbp.dhs.gov. című oldalra, ahol nyomban 50 dollárt kértek tőlünk. A hétfői munkanapig, egy reklamáció-kísérletig nem akartuk húzni az időt, fizettünk. Párom a nyomtatvány kitöltése után egy kattintásra azonnal megkapta az engedélyt, engem azonban "feldolgozás alatt" státusszal jelöltek meg. A hivatal önmagának szabott határidejének utolsó percében, röpke 72 óra körömrágós várakozás után elutasítottak. Időközben győzködtem a páromat, hogy menjen el egyedül is, hiszen az ő nagy vágya volt ez az út, s legalább a befektetett pénz egy része ne vesszen kárba. Ugyanekkor kellemes hírek jöttek kintről, a Magyar Intézet munkatársa kijön értünk a reptérre, s elfuvaroz a szállásra, egy ismerős is írt, hogy majd elvisz városnézésre és hazafelé ő szállít ki bennünket a reptérre. Ám miközben az engedélyemre vártunk, épp két órával annak elutasítása előtt kedvesemet felhívta a légitársaság. Törölték a szombati járatot. A jegyek becserélhetőek, vagy visszaadják az árát. A másik felemnek azonban elment a kedve, nem akar nélkülem utazni, ennyi bonyodalom után kapott az alkalmon, hogy legalább a mostani jegyárakat visszaszerezze.
Tanulság: semmi keresnivalónk nincs nekünk Amerikában. Nekem bizonyosan nem, hiszen feketelistán vagyok '96 óta. Egy régi iskolatársam hívott meg akkor, és – más országokban lehetőségem nem lévén - én leginkább a nyelvgyakorlásnak, gyenge angolom fejlesztésének örültem. Akkor sem informáltak, hogy miért nem kaptam vízumot. Saját lakásom, munkahelyem volt, ahol igazolták, hogy visszavárnak. Most sincs kinél reklamálni. Nevemen van egy épülő és folyamatos fizetési ütemezésű lakás, dolgozom, egy hónap múlva lesz az esküvőnk. Kedvesem ellen épp most folyik szabálysértési eljárás korábbi autóbalesetünk miatt, előtte áll még a bírósági ügymenet, mégis megkapta a beutazási engedélyt. Nekem se lezárt, se lezáratlan ügyem nincs, a fél világot végig utaztam baj nélkül.
Elég gyenge ország lehet az, amelyik tőlem fél. Ha a jövőben megroppan az önbizalmam, majd gondolhatok arra, hogy mégis csak nagyon fontos személy vagyok, hiszen lám-lám, tőlem reszket Amerika!
Kirekesztettnek érzem magam. A demokrácia letéteményesének és liberálisnak tekintett USA világuralomra törése épp ezeket az értékeket zárja ki. Meg a gyanútlan turisták egy részét.

Meglepetés Amerikából

Nekifogtam cikket írni, ám egy ponton vissza kellett mennem az ESTA (Bevándorlási Hivatal) website-jára ellenőrizni annak hivatalos címét: esta.cbp.dhs.gov. Aztán kedvesem sugallatára hallgatva még mélyebbre mentem, ahol az engedélykérelmet lehet frissíteni. Kattintottam, és azt láttam, hogy "elfogadva". Többször becsuktam, kinyitottam a szemem, azt hittem káprázik.

Már késő. Két napja a Deltánál nem cseréltük be egy újabb időpontra (hiszen immár másodszor tagadták meg tőlem az Államokba való belépést, a másik felem pedig továbbra sem akart egyedül menni), inkább visszakértük a törölt járatra szóló jegyeink árát.
Elképzelem, ahogy az egész Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal az aktáimat nyálazza, szegény dolgozókat haza sem engedték, ám így se jutottak végére az előírt 72 órán belül. Választ azonban kötelesek adni, így hát kénytelenek voltak elutasítani. Majd további túlórák árán egyszer csak végére jutottak - hogy mikor, nem tudom, mert nem jutott eszembe naponta frissíteni.
De most fuccs a cikkemnek! Oda a tanulság, és valahogy már nem is fér be a történet egy lap hasábjai közé.
Az elmúlt napokban mélyreható önvizsgálatot tartottam, mert az a fajta ember vagyok, aki a talányokra igyekszik valami ésszerű választ találni. Egyik hajnalban felcsillant a megoldás. Hiszen én már egyszer férjhez mentem külföldön! 1986-ban nyilván Marosvásárhelyre akartam disszidálni.

Ha köztársasági elnökünk augusztusi, szlovákiai kiutasítását innen a közelből, Európa másik feléből két kis nacionalista állam perpatvaraként értékelik, akkor egy távoli földrészről ma hogy tudnák megfelelően értelmezni a nyolcvanas évek kelet-európai viszonyait?

S most itt ez az engedély. Mit kezdjek vele? Összenevettünk, és kettőnk keze egyszerre lendült az egyezményes jelre: ezt neked Amerika, azért se megyünk!