Ki ismer bennünket valójában?

"Ha azt hiszed, hogy az vagy, amit a barátaid és ellenségeid mondanak rólad, akkor nyilvánvalóan nem ismered magadat." Anthony de Mello

Ezt az idézetet már régen félretettem a piszkozatok közé, hogy majd időínségben bedobom "konzervként". Eredetileg nem ilyen összefüggésben szántam ide, egy friss élmény azonban most mégis ehhez - legalábbis a címhez - kívánkozik. Mert ki ismer bennünket valójában? Biztos azok, akik barátaiknak neveznek? És mi ismerjük-e azokat, akiket barátainknak nevezünk?

Hétvégén egy társasággal söröztem az Irish Cat-ben. Egy idő után számomra ismeretlen három nő csatlakozott hozzánk.
A kissé kaotikus társalgásból egyszer csak kitűnt, hogy egyikük arról mesél M-nek, az eredetileg velünk levő, három éve nem látott külföldön élő barátnőjének, hogy éppen lakást újít fel a saját kezével, fest, mázol, csiszol, és az ablakokat is maga szereli le, cipeli egyesével az üvegeshez. Mert szívességből lakik, és úgy érzi, valamit adnia kell cserébe.
Felfigyeltem rá, hogy kissé kinyúlt és agyonmosott pulcsija olyan volt, mintha a felújításból magán hagyva szaladt volna el egy esti csajos buliba, semmi ékszer, tökéletes ellentéteként az egyébként finom, szinte légies megjelenésének, az egyszerű frizurába fésült, de jobb napokat látott, és most is igényesen ápolt hajának, különleges prémkabátjának.
Mikor már M. nem figyelt rá, megkérdeztem, mi a foglalkozása, hogy ilyen ügyes. Keramikus volt valamikor, majd a házassága húsz éve alatt otthon maradt, nem dolgozott. A válás után régi hobbijához, a lakberendezéshez hozzátanult egy kicsit, egy darabig abból élt, ám mostanában alig akad munkája. Aztán óvatosan, bizonytalanul hozzáfűzte, hogy anyukája közeli halála után elkezdett tervezgetni egy karitatív-jellegű vállalkozást, amit nem akar részletezni, különben is, még ki kéne valaki számolja neki, hogy egyáltalán elég-e rá a pénze, és gazdaságos lenne-e ebbe belefognia. Elmesélte, hogy mostanában nagyon ráér evvel a lakással babrálni, bár a múlt héten elakadt a munkálatokkal, mert a szétvert lakásban, a szétszerelt gardróbszekrényen, cipők és kabátok között feküdt 39 fokos lázzal, betegen. Mélyen együtt éreztem vele. Mivel éppen keramikust keresek, mondta, hogy majd tud egyet ajánlani, aki a paramétereimnek megfelelni, így elkértem az email-címét. Elővette a tollát, ami mindjárt megtetszett, elkértem alaposabb megtekintésre. Fából készült. Csak közelről lehetett látni a bevésést: "Kenderes 2008. - Történelmi Vitézi Rend."
Csodálkozó pillantásomra büszkén előrukkolt vele, hogy ő ám igazi vitéz, tavaly avatták fel a nagyapja jogán, és bár az eredeti okirat nem volt már meg, felhajtotta a Hadtörténeti Múzeumban a másolatot, ami feljogosította őt és még a fiát is erre a címre, melyet immáron a nevükben is viselnek. Nyilván besegített a sok Kilkeny is, hogy ne álljam meg megjegyzés nélkül, miszerint én épp a közelmúltban írtam egy posztot a feléledő Horthy-kultuszról. Jót vagy rosszat írtam-e? Hát őszintén szólva, én nem támogatom a dolgot - fogalmaztam mégis finoman- , bár Horthy személyisége nem egyértelmű, de ő vitt bennünket egy világháborúba, s ugyan megmentett néhány zsidót, de a többséget mégis engedte elhurcolni, és még annyi minden zavaros dolog van itt... A korábban halk, visszahúzódó nő egyre keményebb lett:

„Akkor nem leszünk barátok! Horthy éppen hogy ellen akart állni a háborúnak, és olvasd el ... című amerikai könyvet, benne van, hogy hány zsidót mentett meg!” Kérdeztem, mire jó ez a megosztás, elhatárolódás most éppen tőlem, hiszen ez hozza legalább ezer éve az országra a bajt, utoljára talán a honfoglalásnál tudtunk egyet érteni. „Nem, ehhez semmi köze a történelemnek, ez csak azért van, mert a közelmúltban egyesek szétlopták az országot!”

Egy idő után a három nők elmentek, utoljára még közelebbről megcsodáltam a kabátot, belül szőrme, kívül virágos-zsinóros díszítés, hangosan meg is dicsértem, mire sértődött-provokatív reakció : „Pedig ez is magyaros motívum”! Hm... mintha én nem szerethetném a magyaros, vagy éppenséggel magyar motívumokat…

Később valahogy szó keveredett erre a barátnőre, és M. mesélte, hogy annak idején az ügyvéd férje mellett 20 évig nem csinált semmit, most egy multimilliomossal él, akit pedig teljesen kiszolgál.

Hát mondom, mégis, ez a nő nagy bajban van, és tetejébe még szívesség-lakásban él. Dehogyis, egy multimilliomossal él együtt, és jól megy sora!

Én úgy vélem, lehet, hogy van köze egy multimilliomoshoz, de nem együtt élnek. Talán nincs is köztük kapcsolat a szívesség-lakáson kívül, és ha mégis, az nem egyenrangú. Ezt még a megjelenése összevisszasága is tükrözi, úgy tűnik, új holmira nem költ, az szép és minőségi rajta, ami tartós darab, ami még a házasságából megmaradt, és láthatóan megtanulta a haját is maga rendben tartani. Kevés luxusa egyike lehet a most vásárolt és mutogatott néhány kozmetikai termék, amiért érthetően aggódott, nehogy egy cseppet is a kezemre kenjek belőlük. A vitézségbe való dühödt, gőgös kapaszkodás (neki) is az omladozó önbizalmát lehet hivatva megtámogatni. Ez a nő magányos és kiszolgáltatott.

M-mel már három éve nem találkoztak, biztos, hogy ő tudja jól, és nem csak elhitte, amit a barátnője telefonban vagy levélben lefestett neki? Számomra néhány perc után épp az ellenkezője tűnt valószínűnek.