A "Tündérek kezében" visszaköszön

Ma a Nyírő Gasztroenterológiáján kértem vizsgálati időpontot, s ahogy írta be a nevemet a nővér, mosolyogva ezt mondta: tündérek kezében. Néztem rá értetlenül, ám ekkor már rám nevetett, hogy hiszen két évvel ezelőtt én írtam evvel a címmel róluk a Nők Lapjában! (Jut eszembe, itt is.) Ő pedig éppen ma olvasta újra a főorvos-asszony faliújságján.
Ez a jelenet aranyozza be a délutánomat :)

Szponzorok

Az egyik beszállítónk, a neves csokimanufaktúrás kérte, hogy mindenképp vigyem el a telefonszámát, ha megszorulok kint, szóljak, s küld pénzt. Pedig nem barátom, s nem is tud a kálváriámról. Egy nem túl régi barátnőm hasonlót ajánlott. Nem fogok élni evvel, mert nem tudnám visszaadni a kölcsönt, mégis jólesett. A közeli fénymásolóban ingyen akarták másolni az útikönyv-oldalakat, nem hagytam, de ez is kedves élmény volt.

A szomszéd régiségboltos, aki olyan fukar, mint három skót, kezembe nyomott egy szemre ronda pénztárcát, hogy jó hasznát vehetem az úton. S valóban, tele van számtalan ügyes kis fakkal, zsebbel, fiókkal, iratnak, kártyának, de akár még sebtapasznak vagy varrókészletnek is.

A játékboltos lefűzte a kulcskarikájáról őrangyalos medálját, hogy az úton vigyázzon rám, s tudjam visszahozni neki.

A legjobb barátom amellett, hogy fizeti az utamat, ma adott egy sokfunkciós svájci bicskát - több napi bérem ára -, kétéves garancialevelet is mellékelve hozzá.

Kedvenc Maffiavezérem szintén ma 100 euróval fizetett a presszókávéjáért (csupán annyi megjegyzéssel, hogy úgyse tudom végigcsinálni). Fia, a "Kismaffiózó" beugrott megkérdezni, hogy van-e valamilyen hátterem vész esetére? Majd nyomban telefonált Spanyolországba, ahol egy barátja megadta két konzulhelyettes nevét, vezetékes- és mobilszámát.

Jó nekem.

Hurciba

Költözés. Szombaton délután Virág, vasárnap valamikor majd Tope jön kihámozni engem a dobozok, zsákok rengetegéből. El kell viselniük, hogy a hetek óta tartó hajsza és betegség miatt hisztis vagyok. És hogy a koszos tornacipő mellől előkerülhet a vasaló, de akár valami iratkupac is. Élelmiszer azonban biztos sehonnan sem.
Ilyen az, amikor se idő, se hely a csomagoláshoz, és a holmijaim egy részének összepakolásánál nem is vagyok jelen.
A holnapi rendezvényen pedig úgy látszik, ismét Bera fog átvonszolni. Nem tudom, hogy van az, hogy mi mindig akkor omlunk össze, amikor valami fontos alkalomra kéne koncentrálnunk, és ilyenkor mindig ő a megmentőnk... Olyan ez, mint amikor a háborúzó, széteső "felnőttek" megoldatlan dolgait a koraérett gyereknek kell megoldania.
Elegem van a kulcsrakészen kifizetett, valójában lapraszerelt lakás saját kezű felújításából, az üzlet egyedül szervezéséből, a köhögésből, a kialvatlanságból, az idegi feszültségből...
Tele van az egóm hócipővel.

Új élet...

"Jön az új élet és elkezd téged, mintha te kezdted volna el." (Sziámi)

Utálok költözködni. A csomagolást a legjobban.
Ó boldog egyszerűség! Ha a több ezer könyv helyett legfeljebb egy Rejtőt és egy Kosáryné Réz Lolát kéne bedobozolni. Na jó, talán még egy nagy Sissy-albumot, amit a nagymama adott (volna) karácsonyra, és olyan jól mutat(na) a nappali szekrénysorában.
És szétválásnál se lehetne azon vitatkozni, hogy kié a Babbie, a Faludy, és kinek alkonyul be Spengler nyugata. Nem fájna a fejem, hogy nem voltam elég szemfüles, és néhány kedvenc könyvbe nem csempésztem bele idejében az ex-librisemet. :)
Ráadásul meggyőződésem, hogy minden költözésnél elvész legalább egy doboz könyvem.

Fáj a derekam, a hátam, és különben is, szétszakad a tüdőm a köhögéstől, nem látok a náthától. Elegem van.

Étkezési jegy, ego, meg miegymás...

Egész életemben féltem az éhhaláltól. Éheztem is a felében. Ezt le is írtam egy bloggerrel való levelezésben. Pénteken postás érkezett borítékkal, benne ötezer forintért étkezési utalvány, egyetlen sor írás, aláírás semmi. Tudom, hogy honnan van.
Nem, Drága, most még nem éhezem, de azért kedves dolog ez. Csak netem és tévém nem lesz novembertől. A küldeményt nem én vettem át, mert ezen a hétvégén egy borsos árú, háromnapos és igen fárasztó programon vettem részt egy vidéki szállodában. Megérte, még ha a hasznát nem is pénzzel mérik és pihenésre se maradt idő.
Gondolkodtam, hogy visszaküldjem-e a jegyeket, kérve, hogy használják fel másra, és őrizzenek meg emlékezetükben, hátha jövőre szükségem lesz rá. Áh, inkább most leeszem :)

A hétvégi programon elhangzott egy fogalom, amit telitalálatnak érzek. Az ego egyik csapdája a "spirituális ego". Amikor azt hiszi valaki, hogy már mindent tud, már mindent átélt, s evvel mások fölé helyezi magát. Jogot formál arra, hogy mások szellemi-spirituális vezetőjének állítsa be magát, tanácsokat adjon, kritikát mondjon, elvárásokat támasszon. Mindezért elismerést vár. Csakhogy ilyesmit épp az ego követ el, és nincs köze a valódi spiritualitáshoz, mely nem vár el semmit, tehát nem ítél, nem türelmetlen, és képes másokra valóban figyelni, nem pedig a saját félelmeit, elfojtásait vetíti ki.
Blogger-életem alatt én is belebotlottam spirituális egokba. Olyan rafináltba is, hogy csak nagyon sokára vettem észre. De benne is tükörre bukkantam. Hiszen minden ember én vagyok.

Október 30-án elhagyjuk ezt a lakást. Nem emlékeztem rá, emlékeztettek, hogy három évvel ezelőtt szintén október 30-án költöztünk ide. Akkor, másnap ellepték a legyek az egészet. Pedig szúnyogháló van minden nyíláson. A köztes években nem történt hasonló. És most megint hemzsegnek, pedig még a kamra szellőzőjét is behálóztuk. Nem tudni, honnan jönnek, hol voltak eddig, és miért épp most kerültek elő.

Státusz é s identitás

Másfél évtizeddel ezelőtt egy nagy külvárosi nyomda vezérigazgatójának titkárnője voltam. Az udvaron élt egy hatalmas fügefa, évente kétszer örvendeztette meg a dolgozókat édes gyümölcsével.
Ma éjjel fügét ültettem én is. Történetesen attól a nyomdabelitől kétszáz méterre. Elnevettem magam, amikor arra gondoltam, mit szólnának a régi dolgozók, ha látnának talpig festékesen (ugyanis a világosban még mázoltam), szakadt ruhában, sötétben, a sittes talajban gödröt ásni. Mit ásni, kubikolni! Saját kesztyűtlen, fekete körmű kezemmel vasbetondarabokat, téglát, rothadó szemetet kiszedni.
Akkoriban nagyon messze laktam, folyton elkéstem. Most meg ott fogok lakni a szomszédban. És megint messzire, az akkori lakóhelyem közelébe járok dolgozni.
Még korábban voltam egyebek mellett konyhalány is, még későbben pedig vécét pucoltam Skóciában. Valahol közben egy polgármester mellett dolgoztam titkárnőként, egy uniós cégnél pedig a japán iroda vezetőjeként.
Melyik vagyok én? Egyik sem.

Fhil a boltban járt

Kettesben

Vásárlók

Jó itt

Néhány a képeiből...

Körülöttem vannak ők is...

A közeli lakberendezési boltosnő harminc éve zárkózottan létezik az utcában, mindenkivel jóban van, messziről, de nem közeledik senkihez. Engem nemcsak megtanított díszcsomagolni, de minap - a környékbeli őslakók csodálkozására - bejött a boltomba megkérdezni, hogy vagyok. Pedig mi se tudunk igazán beszélgetni semmiről.

A tévés beszokni látszik hozzám, múlt héten is szórta a napsugarait.

A napokban díjcsomagot akartam váltani a mobilszolgáltatómnál, bár azt se tudtam, hogy a tavalyi munkahelyem flottájából való kilépés után hová kerültem, a számlák némán hallgattak erről. A fiókvezető diszkréten szólt, hogy csak ne akarjak váltani, mert még mindig annak a cégnek a másodperc-alapú csomagjában vagyok. Megértettem, hogy ő nem vett ki belőle, azután, hogy annak idején megtudta, milyen boltot nyitottam. Tetszik neki, pedig sose járt nálam.

A héten bejött a boltba egy 93 éves néni. Nincs senkije, túlélt mindenkit. 1917-től... ráadásul zsidó. Átvonult rajta a XX. század, meg néhány orosz katona, és belekóstolhatott a XXI. századba is.
Nincs komoly baja, a legnagyobb változás, amit magán észlelt, hogy a régi 174 centijéről összement 155-re. Megmutatta, milyen tornagyakorlatokat végez minden reggel 60 percig, hát mondhatom, magasabbra tudja emelni a lábát nálam.
Négy nyelven beszél, és ahogy mesélte, aznap is kijavított egy adás-vételi szerződést, szóval "okos".
Kérdeztem, mi a hosszú élete titka? Szerinte az, hogy a három udvarlójából egyik nem vette el, a másik kettőhöz pedig ő nem ment hozzá.
Mesélt a hatvanas évekbeli londoni tanulmányútjáról, arról, hogy most lakáskiadásból él, és hogy a családja minden tagja túlélte a holokausztot. Nekem idegennek mesélt, mesélt, és nem vásárolt semmit.
Mikor ott tartott, hogy másnap lesz a születésnapja, megajándékoztam, felköszöntöttem. Talán én vagyok az egyetlen...

"A hátizsákban egy félmosollyal bolygót tévesztettem..."

Nyugi! Minden szép folyamatosan csúszik ki a keze­im közül.
(Douglas Adams)

Só mi só

Egy péntek délelőtt kedvesség árasztotta el a bolt utcáját. Már reggel beérkezve láttam, hogy épp a kirakatom előtt egy csodás piros-fehér Mini parkol. A kedvenc autóm.
Fél óra múlva arra kaptam fel a fejemet, hogy egy közeledő férfihang jókedvűen, aranyosan köszönget mindenkinek, meg-megáll, pár barátságos szót vált, majd megint szép napot kíván ennek-annak. A bolt mélyén is éreztem, ahogy a nyomában felsugárzott a környék. Majd a nyitva hagyott ajtómon váratlanul belépett a hang gazdája is. Kedves, szerény és okos. Többet nem mondhatok.
Igyekeztem megtámasztani az állam, hogy le ne essen a meglepetéstől. Neki nem nagyon van, mégis arckarektológusokat zavarba hozó jellem hordozója lehet.
Kicsit sugárzott nekem is, elejtett néhány okos szót,vásárolt, végül jókedvet hagyott maga után.
Később mesélték a szomszédaim, hogy néhány hetente erre jár, és nem csak a helyben lakókkal ilyen, évek óta beköszön mindegyiküknek, noha nem is ügyfelük, vevőjük, ha meg épp nem néznek oda, akkor üdvözlésként kisautójával bevillog nekik a kirakaton.
Az én napomat mindenesetre megszépítette.

A közéleti show-műsorban a hülye szerepét osztották rá. Évek óta jól adja.
Én is be szoktam dőlni a skatulyáknak.

Gabilla a boltban

Ismét meglátogatott egy blogger. A fiával. Virágot is hoztak. Kóstolgattak, nézelődtek, mesekönyvet olvasgattak, és szemlélték, ahogy pörgök. Szóhoz nem nagyon jutottak.

A kisfiú kezet csókolt, összepuszilta az arcomat, és Marvin néninek szólított! :)))

S.O.S.: Tud valaki szabadstrandot...

a Balaton északi oldalán, Keszthelytől Bp. felé? Ahol átutazóban érdemes megállni egy órára.

Szerdáig várom nagyon-nagyon az információt. No meg azt, hogy csütörtök és vasárnap között legyen valamikor jó idő is, de erről Ti nem tehettek :)



Előre is hála!

Blogger-találkozó a finisben - Ma őrület volt a boltban :)

Nem tudom mi, de valami volt ma a levegőben. A máskor oly eseménytelen péntekek után ma dél körül sokadalom gyűlt össze a boltban és körülötte. Épp ma, az utolsó nyitvatartási napon!
Az események láncolatában az első szem az az angol vásárló volt, aki 40 dekát (!) kért az Earl Grey Specialból. Mivel 5-10 dekányi a megszokott adag, ilyen celofán és arany zacskóim vannak, hirtelen azt se tudtam, mibe csomagoljam. Sőt, a mérleg serpenyőjére is csak két részletben fért fel ez a nagy halom tea. Végül igen méltatlan módon papírzacskóba került a rózsaszirmos-bergamottos gyönyörűség. Ezalatt betipegett egy néni, és ajándékcsomagolást kérve (ami nálam igen lassú művelet, figyelembe véve a két balkezemet) elvitte az egyik legszebb csokimat, a Kis Bécsi Sarkot. Aztán meglepett egy blogger, KisVirág a párjával. Először találkoztunk személyesen. Másfél órát töltöttek nálam, teáztak, vásároltak, csevegtünk. Időközben belépett egy hölgy, a júliusi rózsatea akcióban vásárolt ezt-azt, jó komótosan, többször meggondolva magát, tanácsokat is kért, egy férfi pedig két elviteles kávét, amikor egy asszony beszólt az utcáról, hogy nem tudom-e a szomszéd játékboltos telefonszámát, mert épp egy órája vár rá. Akkor felpillantottam, s kisebb csődületet láttam a bolt előtt. Ők mind a fodrászhoz kiszaladt szomszédra vártak. Egyik kézzel az elviteles poharakat próbáltam elővarázsolni a legalsó polcról, másikkal kávét főztem, a (virtuális) harmadikkal és negyedikkel teafüvet mértem ki és a szomszédasszonynak telefonáltam, hogy jöjjön, mert nagyon várják. Mindez alatt próbáltam könnyedén csevegni a kint és bent összegyűltekkel, ám berontott két - a játékboltosra való hosszas várakozástól - kissé türelmetlen gyerek, hogy mibe kerül az óriásnyalóka, utánuk gurult az édesanyjuk, elkezdtek színek között válogatni, tehát a végképp nem létező ötödik kezemmel előpakoltam a kínálatot. Már majdnem megkértem Virágékat, hogy vegyék ki a kirakati nyalókákat... Na szép lenne, ha az egyik vendéget kérném meg, szolgálja már ki a másikat, legyen szíves! :)
Mikor azt hittem, levonult az áradat, és visszafordulhatok Virágomhoz, visszajött a kisfiú, hogy a húga mégis inkább a másik színű nyalókát szeretné, azt, amelyik visszakerült a szekrénybeli doboz legaljára...
Nagyjából ekkor toppant be Melange, a Keserédes Csokibolt tulajdonosa, akit eddig szintén nem láttam még élőben. Meghívtam teára, vásárolt is, adott néhány ötletet, összeboronáltam Virággal, hogy ők a két azonos, komoly betegségből gyógyulók, ama közös vonás mellett, hogy mindkettőjüket blogból ismerem.
S hogy legalább virtuálisan velünk legyen egy harmadik blog-író is, Trendo jelezte fénypostán, hogy a félrerakatott levendulás teáskészletért csak hétfőn tud majd beugrani, amikor én a hétvégi villanyszerelés után majd éppen nagytakarítani fogok.
Meglepő módon még zárás előtt is jött egy vásárló, pedig máskor pénteken háromkor kihal az utca.
Délután szólt a virágboltos, hogy dél körül átküldte hozzám egy vevőjét kávézni, és látta is bejönni. Én nem emlékszem erre a férfira. Lehetséges, hogy kifordult a csöppnyi boltból, mert a fejében már ki volt téve a "MEGTELT"-tábla?

Kezdem bánni, hogy augusztusban zárva leszek :)

Tope háza

Péntek éjjel értem Nagykovácsiba. Mivel az elmúlt években nappal utaztam ki, a sötétben megkavarodtam, hogy jó helyen szállok-e le az utolsó erre járó buszról, de végre ideértem. Megszemlélhettem Tope a ház összeomlása elleni kreatív küzdelmének néhány lenyűgöző eredményét.

Szombaton hajnali fél egytől ma, vasárnap délután 3-ig, azaz másfél nap alatt a következő regényeket olvastam ki:

Anita Diamont: Szajhák és boszorkányok
Anita Diamont: A vörös sátor
Márquez: A szerelemről és más démonokról

Mivel holnap reggelig maradok, ha lazábbra fogom is az ütemet, néhány Márquez-novella még beleférhet.

Nincs is jobb az édes semmittevésnél, már ha az olvasás annak számít. Tegnap egy kicsit a kertben, ma esik, tehát az emeleti szobámban.

Játék 2.

Déli holtidőben ma átmentem a szomszéd játékboltoshoz, és elhoztam egy Micimackós dominót. Kiraktam a vendégpulton. Maradéktalanul sikerült!
Most mé', mi van abban? Nekem sose volt dominóm.
Mire végeztem, épp beesett egy vevő. Szerencsére a látvány nem gátolta meg abban, hogy szokatlanul nagy összegért vásároljon.

Kora délután pedig benézett a táncpartnerem. Mutatott néhány lépést, hogy mit gyakoroljak. Nem tudom, hogy gondolta, hogy ott a boltban táncikálni fogok, és a zárás után öt perccel kezdődő órára már tudom is? :)
Hát nem tudtam. De azért mulatságos volt, ahogy a kirakaton bebámuló járókelők előtt táncolt nekem.

Úgy táncolsz...

ahogy élsz? Meglehet.













Mióta az eszemet tudom, táncolni szeretnék. A szüleim versenyeket nyertek, de engem nem tanítottak, és később se volt lehetőségem megtanulni.
Ezen a héten esténként másfél órát táncolok. Kezdő társastánc tanfolyamra járok öt alkalommal, ami kóstolónak megteszi. Bár perspektívája nincs a dolognak, mert továbbra sincs kivel táncolnom, és vélhetően el fogok mindent felejteni, de most az a fontos, hogy élvezem, s nagyon várom az estéket.

A partneremet a stúdió biztosítja, és majdnem olyan profi, mint a tánctanár. Ám az első félórában kiderült, hogy tánc közben is épp azokba a korlátaimba botlok, mint bárhol máshol az életemben.

(Ebből lassan már kvíz-játékot is szervezhetnék. Milyen hibákat követ el Marvin táncnál is? Aki többet eltalál, az nyeri a Nagy Emberismerő díjat:))

Egy rövidlátónak ígértem

Ami Gabilla betegséglistájáról kimaradt:
A pszichoszomatika úttörői, akiknek köpenyéből bújtak elő a mostaniak, Dethlefsen és Dahlke. Hosszasan írnak a látásról, a különféle szembajokról, most csak a rövidlátást emelem ki.

"... túl erős szubjektivitást jelent. A rövidlátó mindent saját szemüvegén keresztül néz, minden téma által személyesen érzi érintve magát. Csak a saját orráig lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség, hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban lássuk magunkat. Ez a folyamat azonban saját ellentétébe fordul át, ha beleragadunk a szubjektivitásba. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár mindent magunkra vonatkoztatunk, mégsem vagyunk hajlandóak a dolgokban önmagunkat látni és megismerni.
Ilyen esetben a szubjektivitás csak duzzogó sértettséghez vagy más elhárító reakciókhoz vezet, anélkül hogy a projekciót feloldaná.
A rövidlátás ezt a félreértést fedi fel. Arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. ... A valódi önismeret kényszerűen kivezet saját szubjektivitásunkból. Ha valaki nem lát, illetve rosszul lát, a tisztázandó kérdés így hangzik: "Mit nem akarok látni?" S a válasz mindig ez: "Saját magamat."
Azt, hogy a rövidlátó milyen erősen áll ellent annak, hogy önmagát olyannak lássa, amilyen, könnyű leolvasni szemüvege dioprtiaszámáról. A szemüveg protézis, tehát csalás.
... mert hát hogyan is akarhat a be-látásig eljutni az, aki nem lát helyesen?...
A látni nem akarás legszélsőségesebb formája a vakság..."

"A szem testünk egyetlen olyan része, ahol láthatóvá válik az agy, ugyanis fejlődéstörténeti szempontból a szem a látóideggel és a recehártyával együtt a központi idegrendszerhez tartozik. Ennélfogva a látás és a tudat igen közel áll egymáshoz... A gondolkodás meghatározza a látásunkat, és a látás meghatározza gondolkodásunkat....
A betegségek lekülönbözőbb formáiban az ölt testet, hogy nem akarjuk megnézni és valóságnak tekinteni, amit látunk..."

No hát én nem féltelek, bízom Benned! Te fogod feloldani ezt a családi őrületet.

Én jól látok. Ellenben süket vagyok. Ez is egy szép történet...

Szentivánéji álom

Az életem és a környezetem mostanában ilyen:

Majdnem mindenki másba szerelmes, nem abba, aki őbelé.

Veszteségek

Elment Boró is, Tőle a blogjáról levett képpel búcsúzom. A selyemcukor még a boltocskámból való.

Kósza... Nem tudom, hol kószál, de remélem, nincs végzetes baj vele.
Megmondaná valaki, hogy tudom levenni az olvasott blogjaim listájáról (irányítópult) az ő két, már nem létező blogját?

A nyilvános blogolás kockázatai

Mulatságos, hogy egy jól megírt személyiségképben hányan magukra ismernek. Mulatságos, mert tankönyvi eset. Az azonban már kevésbé mulatságos, hogy frusztrált, paranoid "tökjanik" (a kifejezés Popper Pétertől) dühükben telehányják a blogot, postafiókot.

Ezek szerint nagyon eltaláltam a káros szenvedélyes posztot is! Ez hizlalhatná az egómat, tán hizlalja is, pedig valójában nincs miért. Hiszen önmagamról írtam, ahogy mindenki más is önmagáról ír, bárki vagy bármi legyen a téma, az ürügy ehhez.
Az én ürügyeim egyike nem blogger, a másikról pedig úgy érzem, oly nagy bajban van, hogy önmagára is veszélyes. Akitől segítséget kértem számára, hárított, hogy nincs is akkora baj, csak a hőség az oka, egyébként is, szakember a blogger felesége. Csakhogy én nem bízom az ún. szakemberekben...

És mi egy idősödő ember élettragédiájához képest néhány kis óvodás toporzékolása? Ugyan!