Só mi só

Egy péntek délelőtt kedvesség árasztotta el a bolt utcáját. Már reggel beérkezve láttam, hogy épp a kirakatom előtt egy csodás piros-fehér Mini parkol. A kedvenc autóm.
Fél óra múlva arra kaptam fel a fejemet, hogy egy közeledő férfihang jókedvűen, aranyosan köszönget mindenkinek, meg-megáll, pár barátságos szót vált, majd megint szép napot kíván ennek-annak. A bolt mélyén is éreztem, ahogy a nyomában felsugárzott a környék. Majd a nyitva hagyott ajtómon váratlanul belépett a hang gazdája is. Kedves, szerény és okos. Többet nem mondhatok.
Igyekeztem megtámasztani az állam, hogy le ne essen a meglepetéstől. Neki nem nagyon van, mégis arckarektológusokat zavarba hozó jellem hordozója lehet.
Kicsit sugárzott nekem is, elejtett néhány okos szót,vásárolt, végül jókedvet hagyott maga után.
Később mesélték a szomszédaim, hogy néhány hetente erre jár, és nem csak a helyben lakókkal ilyen, évek óta beköszön mindegyiküknek, noha nem is ügyfelük, vevőjük, ha meg épp nem néznek oda, akkor üdvözlésként kisautójával bevillog nekik a kirakaton.
Az én napomat mindenesetre megszépítette.

A közéleti show-műsorban a hülye szerepét osztották rá. Évek óta jól adja.
Én is be szoktam dőlni a skatulyáknak.