Egy doktori elé és után, no meg közben is

Széchenyi István: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakán, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.” 


Tessék választani!


(Ps: Ezt az idézetet talán már írtam itt, ám meglehet, hogy még fogom is.)

Egy történet befejezése

A buszon ülve hallottam, hogy telefonál: nincs két egyforma csészéje, se tányérja, nem tudja bevinni a munkahelyi születésnapra. Odafordultam, hogy nekem van egy fölösleges 6 személyes Arcopal teáskészletem, meg egy 4 személyes étkészletem hozzá, szívesen odaadom. Nekem csak útban van, a Vaterázás meg túl bonyolult. Gyanakodva nézett... ahogy sokáig én is, mikor ismeretlenek ajándékoztak meg. Csak akkor hitte el, mikor elvittem neki. Továbbra is idegenek maradunk, de rám gondol majd, ahányszor használja... ahogy nekem is eszembe jutnak azok az ismeretlenek és alig ismerősök.

Reggeli, uzsonna, vacsora... variáció a savanyú káposztára

Kedvenc mátrai kisvendéglőmben a várakozás idejére mindig az alábbi éhségcsillapító finomságot teszik az asztalra.
Savanyú káposzta, lila hagyma, tejföl, juhtúró elegyéből pasztát készítenek, s friss házi kenyér mellé kínálják. Én még pirítóshoz is el tudom képzelni.

Ez a poszt írattatott pediglen egy böjtnapomon. Kéretik érte megbocsátás.

Pál Feri keddi alkalmaiból

"Aki az életet meg akarja könnyíteni, egy dolgot ér el: az élete felszínes lesz, tartalmatlanná válik."


"Nincs olyan ember, aki arra rendeltetett volna, hogy téged boldoggá tegyen."


"Aki az életet meg akarja oldani, az lenézi az életet. Az élet nem számtanfeladat."


"Az optimizmus a realitásvesztés egy gusztusos formája. A pozitív életszemlélet pedig egyetlen megküzdési stratégia túlterjeszkedése... Minél optimistább valaki, annál irreálisabb."


"A legnehezebb élethelyzetben meglátni a kincset, ha van benne, az realitás. Ha nem látsz benne, és csak győzködöd magad, és erőlteted azt, amit már régen nem kellene csinálnod, az nem lesz elég."


"Pozitív, reális életszemlélet!"


"Értékes az életed akkor is, ha belemész a sémáidba, akkor is, ha elkerülöd, és akkor is, ha túlkompenzálod azokat. Ezért ne félj a gyógyulástól, nem az fog kiderülni, hogy korábban értéktelen voltál."

(Forrás: http://www.palferi.hu/hanganyagok) 

30 négyzetméternyi kora tavasz

Hurrá! Menthetetlenül itt a tavasz. A teraszom sajnos felfagyott, burkolatcserére szorul, így még nem tettem ki a hintaágyat és a kisasztalt székekkel. 

A függőkosárban éledezik az áttelelt csüngőmuskátli, mosolyognak a korai virágok, a pergola lábánál toporog a két fiatal szőlőtő, hajtanak a kerítésre kúszó loncok és a lilaakác, duzzadnak a rügyek a fügecsemetén (ezt a telet már takaró nélkül kellett átvészelnie), a képeken nem látható egy négyzetméteres konyhakertben zöldellnek a fűszernövények és az ősszel eldugott fokhagyma (de finom is az új fokhagyma!), vékony földtakaró alatt retek készül kihajtani. A paradicsompalántákra várni kell áprilisig, a rukkola-magot pedig nem sikerült még beszereznem.
Most e csepp sziget bizatott rám a városban.  

Rejtő Jenő, Évának

"A csillagos végtelen közöl valami teljesen megnyugtatót, amit nem ért az ember, de tudja, hogy nagyon jól van így. Így, ahogy van, rosszul is. Nagyon jól. "

Búcsú egy Maffiavezértől - február 17.

"Köszönöm, hogy engedted megismerni magad, engedted, hogy lássalak!  

Kibontani egy embert, rétegről rétegre felfedezni a lényegét, lassan-lassan megérteni az ok-okozati összefüggéseket csodálatos folyamat, még akkor is, ha a végeredménnyel jelen tudásunk birtokában nem tudunk mit kezdeni. Mintha a Természet vagy Isten feltárná egy titkát...
Ez a csoda minden árat megér. Nem az a baj, hogy mit találtam a mélyén, hanem az, ahogy én félelmemben – novembertől pánikban - reagáltam erre.

Köszönöm, hogy a puszta léteddel rámutattál gyenge pontjaimra, jó tükröm voltál. 

Avval hogy voltál nekem,  megóvtál megalázó, ostoba kapcsolatoktól is. 

Sok tanulságot, évekre való feldolgozni valót adott ez az egy év, ám nélküled nem lehetnék az, aki  már most vagyok és akivé  majd  válok.

Ha korábban is gazdag életemből kiemelem ezt az évet, már ezért is megérte megszületnem. 

Látom benned, amivé majd életek során te is válsz. De türelmetlenségemben azt akartam, hogy már most olyan légy, ahelyett, hogy a meglevő szépségedben gyönyörködtem volna. 

Tudom, hogy nem tudod, hogy szerethető vagy. Rossz embernek mondod magad. Pedig nem vagy az, csupán sérült és félelmekkel teli. Szinte mindnyájan, épp csak nem egyformán.

Köszönöm azokat az alkalmakat, amikor a korlátaid fölé emelkedve, hisztim fölötti türelemmel, vágyaimhoz alkalmazkodással, bizalmaddal vagy más módon  ki tudtad fejezni az irántam érzett szeretetedet. Sajnálom, hogy nem mindig bizonyultam méltónak rá.

Idővel, ahogy dolgozom rajta és feloldódnak a saját korlátaim, félelmeim, egyre tisztább és erősebb lesz az irántad való szeretetem. S te csak hiszed Kedves, hogy nem érsz evvel semmit! … Fenntartom, hogy ha még élek, s te épp elmenni készülsz, vagy odaát vagy, szívesen segítek, ha még innen, vagy majd túlról megkeresel.

'Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik.' (Khalil Gibran)

Voltaképpen ennyit szerettem volna elmondani egy ebédnél neked, miközben magamba szívom szép szemeidből jelmeztelen, szereptelen lelked tükrét. Igaz, hogy amikor felvetettem, nem voltam még alkalmas rá, volt még bennem harag. Ám a dolgokat valahogy mégis le kell zárni, jobb szembenézni, mert a szekrényben zörgő csontvázak (több) élethossziglan zavart okoznak.

Legyen veled az ima, amit a Camino óta mondok érted is:

'Légy békés és boldog! 

Szabadulj meg a félelmektől,

szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,

szabadulj meg az ellenségeskedéstől.

Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,

és megvalósítani a célodat.

Légy békés és boldog!'

Hitem szerint valahol, valamikor még találkozunk. Egy élet, két élet… addig is:

Jó utat Drága!"

Két hónapig fogalmaztam ezt a levelet. Először azt gondoltam, mellé teszem a róla szóló posztokat. Idővel már csak posztválogatást akartam, legvégül maradt egy levél, alaposan átalakulva. Eljuttattam hozzá, és evvel sikerült őt elengednem. Az azóta eltelt hónap már valóban mentes haragtól, láztól, szenvedéstől...

Millás tüntetés tegnap

Kulka János, Csákányi Eszter okos, szép beszédei.

A fagyi minden tábor körében kelendő

Voltak a szépek...

... és voltak a csúnyák.

Több, mint egyszázezer...

A két tábor között dupla kordon, és dupla sor rohamrendőr. Neonácik a Jégbüfé-Petőfi Sándor utca sarkán, mi pedig a büfé előtt, végül a rendőrök a templom oldalára tereltek bennünket

"Végére jártam", és az valóban az Astoriánál volt

Evvel az emberrel kellemesen elbeszélgettem, aztán a periférián fel-le vonulók között becsatlakozott egy árpádsáv alá

Nem vagyok politikailag igazán aktív, ám mostanában olykor úgy érzem, legalább csendes jelenlétemmel jeleznem kell... no ha más nem, magam felé, hogy nincs ez így rendben. Akinek szól, azt úgysem érdekli. 

Legelső sorban gratulálok annak, aki egy időpontra, egymástól mindössze két méternyire adott ki engedélyt a millások és a neonácik tüntetésére! Nem kevés pénzbe kerülhetett a dupla kordon, és a közéjük feszített rohamrendőr-háló. Kevésbé lett volna költséges a két rendezvényt egymástól néhány órával elcsúsztatni.
Még a Jégbüfé is kordonná vált, egyik oldalról bezárták az ajtaját, amit néhány bent rekedt fekete inges kilincsrángatással, "ezt is valami zsidó zárta le"-típusú ordibálással nyugtázott. Fekete ing, hitlerjúgendes jelvények, nyilas viselet, vállapok, villogó szemek, és köztük elszórva családanyák és apák, legalábbis annak látszó "civilek", lehetnek ők a fodrászunk vagy a kedvenc közértesünk is. Két kopasz áttört, és elvitték őket, amikor az egyik millás nyugtatólag szólt át, hogy nem kell aggódni, küldik utána a jogvédőt, "hülye kurva" volt a szíves köszönet. Szóval voltak a csúnyák, és voltak a szépek...

A millások között budai nagypolgár, újpesti proli, külföldi szimpatizáns, no és néhány agresszív tüntető, akik sajnos felvették a túloldal által dobott kesztyűt, sőt, talán azért jöttek, hogy felvegyék. 

Fél háromtól a kezdésig az ötvenes évek táncdalai szóltak a hangszórókból. Nevetnem kellett, annyira találó, pedig szomorkodhattam volna. A Himnusz mindig szorongatja a torkomat. Pár perc múlva a másik táborban is megszólalt, nyilván ott is sokak torka-szíve összeszorult. Aztán elhangzott, hogy "a maggaságos isten nevében fegyverbe, fegyverbe!", és én elképzelni se tudtam, hogy egyeztetik ezt össze. "Ria, ria Hungária!", "nácik haza! nácik haza!", a sajtó persze idecsődült, a rendezvény békés része nem oly érdekes. Én pedig életemben először örültem a rohamrendőröknek. Hálásan rájuk mosolyogtam, közben persze megfordult a fejemben, hogy milyen gyáva vagyok. Ha ellenem jönnek, rühellem őket, ha engem védenek, szinte térdre borulok előttük. 

Kopaszi gát, szerelem első látásra!

Bera, régi blogger ma elvitt a Kopaszi gátra. Szégyelltem már nagyon, hogy ebben a városban élek, és vannak még jó helyek, ahol sosem jártam. Pl. a Kamara erdő még vár rám. A Gül baba türbéjébe is negyven évesen jutottam el...
No de ez ma megvolt, és bele is szerettem! Boldog tudok lenni, ha valamit valahol rendbe tesznek (mint pl. a Károlyi Palota), vagy kialakítanak. Valahogy mostanában nincs keret az értékőrzésre, -teremtésre.
Ötletes, hogy egy ösvényt a gyárak közé is bevezettek, tetszik a sok csónakház-stílusban épült létesítmény, a gondozottság, a tiszta terek...
A hajómodellel babráló "felnőttek", a fahidakon szaladgáló gyerekek, s hogy száműzetéséből a közelbe települ át majd a Zöld Pardon.
Az időjárás pedig páratlan volt. Tűző napon, vékony pulcsiban elaludtam a fűben!

Fenékig?

Újpest, Északi összekötő-híd

Egy okos ember azt mondta, ha már belemásztunk valamibe, akkor másszunk bele nyakig! Legalább a tapasztalattal gazdagodunk, még ha más téren veszítünk is.

Tudtam, milyen a Maffiavezér, talán már akkor többet tudtam róla, mint az állítólagos barátai. Beraktam egy fiókba és le is ráztam őt időre.  De még a rókaarca, a ruhája és az illata se tetszett! Aztán jött egy megérzés,  hogy dolgom van vele, hogy tanulnom kell valamit,  hiányzik valami nekem, ami benne van, végül a nyitás... És a részletek. A lényeg pedig a részletekben van. Ezekben láttam meg magamat is, a tükörben azt, hogy hány és hány dologban ugyanolyan vagyok. Hogy szinte mind hasonlítunk... Ettől persze ő még ugyanabban a fiókban maradt, csak a kép kerekedett ki... magamról, másokról is. Fájdalmas volt az egy év tapasztalás, de bízom benne, hogy megérte. Hosszú távon mindenképpen.

S most itt van egy fanatikus, maga alapította vallásában, melyben ő az isten, és a prófétája is. Oly büszke vagyok egy ideje arra, hogy meg tudom különböztetni az igazat a hamistól! A könyvét boldogan, tanulsággal olvastam. Személyesen megismerve őt, nyomban kételyeim támadtak, de a könyv jó, akár még "sugallt" mű is lehet, amihez velünk együtt ő maga is felnőhetne. Szerény lehetőségeimmel támogattam a terjesztését. Egyre többet tudok meg a szerzőről, egyre közelebb kerül hozzám, ahogy magamra ismerek. Tudom, melyik fiókba tartozik. Taszít a keze formája, a fejformája, az elvakult, arroganciája, ugyanakkor ha őt nem kedvelem, az olyan mintha magamat nem. És vonz is valami... Már megint szükségem van a részletekre? Már megint fenékig le kell hajtanom ezt a poharat?
Mindketten tankönyvi  példái annak, hogyan nem lehet, hogyan nem szabad... Úgy látszik, nekem nem elég a könyv, macerásabb módja kell a tanulásnak. De vajon mindig így, vagy csak én nem tudok más módon?

Egyikük sem tud fesztelenül adni és fogadni, sem a világnak, sem bárkinek. Én azt hiszem, ez egy ember értékmérője. Hisztérikusan, követelőzve toporzékolnak, hogy értse meg őket valaki, szeresse őket valaki, aztán elvárásaik csapdájába esve sérülten dühöngve, másokra mutogatva menekülnek oda, ahol "majd megtalálom a szeretetet". Pedig ez nem helyfüggő. "A szeretet ott van, ahol te adod" - írtam egyiküknek.
Kedvenc Maffiózóm esetében még az elején azt hittem, hogy átvehetek jó energiákat tőle, az anyagiakkal való viszonyomhoz, s csak sokára derült ki, hogy az neki sincs, jobban fél, mint én. Azt hiszi, az ember annyit ér, amennyije van, ezért folyton retteg, hogy elveszíti, vagy nem tudja tovább gyarapítani a vagyonát. Tanultam mást.
A könyvírót olvasva, azt gondoltam, na ettől az embertől igazán meg lehet tanulni az elengedést! De még mielőtt bármi elkezdődne, már tudom, hogy ő sem elenged, hanem menekül. Tanulok mást?

Egy barátom szerint nem tudok könyvből, felszínesen tanulni, csak mélyenszántó tapasztalatok vésődnek belém. Hááát...


"A nehéz élet Isten bókja." (Popper Péter)


Tán evvel a két emberrel azt kell megtanulnom, hogyan kell nem várni semmit a másiktól - tőlük nem is lehet, rájuk aztán nem lehet számítani semmiben -, csak kivenni egy kapcsolatból és beleadni azt az örömet, amit lehet?

Nahát, pedig Rejtő Jenő nem is ismert engem! :)

"Ez a lány maga sem tudta, hogy mit akar, de abból nem engedett, és semmi sem olyan végzetes erejű, elsöprő hatalom, mint a nő, ha valamiben nincs igaza. Mondd neki, hogy ne tanuljon énekelni, mert nincs hangja, kérd, hogy ne pöröljön, hiszen elveszíti, könyörögj, hogy ne viseljen kalapot, mivel ez nem illik hozzá; éppen annyi, mintha felkérnéd a ciklont, hogy foglaljon helyet egy percre. Legfeljebb ez az orkán nem mondja fél válla felett, lekicsinylő mosollyal, hogy: nem kell engem tanítani. Bízza csak rám."

Lelkiismeret-furdalás

Nem tudtam úgy szeretni a Kedvenc Maffiavezéremet, hogy legalább a gyanú apró magocskáját elültessem a fejében arról, ő is szerethető. Néhány hónapig talán elég jól csináltam, ám novembertől, egzisztenciális pánikomban a keveset is leroomboltam. Pedig ha csak egy fokkal is kibillentettem volna a most járt útról, s legközelebb más pályán indul...

Nem tudtam szeretni a többi szeretetkoldust sem a bolt körül- akiket épp azért kaptam, mert az ilyen gátlástalan, hatalommal visszaélő "gazdag" sérültektől sérültem eddigi életemben - , noha már tavasszal ráébredtem, hogy ez a feladat, írtam is róla. Ám aztán elfeljetettem, és bár a Caminon a bolttal kapcsolatos kérdésemre azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni", nem tudtam, vagy nem akartam értelmezni. Ők szeretetlenül, én bolt nélkül maradtam.

Egykori politikusbarátomat sem tudtam szeretettel, finoman jó irányba terelni, legalább most utóbb, a feldolgozásra alkalmas időszakban. Hogy könnyebb legyen neki a jelenben, s legközelebb ne ilyen útba fogjon bele. Felelős vagyok azért, amit megtehettem volna, ha van türelmem, ha magammal rendben vagyok... ám így nem tettem meg.

Trauma-fóbia

Popper használja valahol ezt a fogalmat. Amikor valaki nem néz szembe a valósággal, hátat fordít annak, letagadja, megszépíti... Félelmében.
Hedonizmus, cinizmus, aszociális magatartás, önzés... többféle formát öltve mind viselkedünk így, többé-kevésbé.
Az ex-politikus, aki állítólag a barátom, szeret engem (no az utolsó Lotz Terem-beli találkozásunk óta csak múltidő... azaz sose volt igaz), fennhangon gyönyörködött az Alexandra elrendezésében, a kávézóban és a könyvválasztékban, és megjegyezte, nem érti, miért mondják a rossz nyelvek, hogy a Matyi Dezső tönkretette a magyar könyvkiadást. Hiszen oly sok könyv van itt, és oly szépek! Az Alexandra tényleg csodás. De aki két évtizeden át ült a parlamentben, tudhatná, hogy a kis kiadók attól mentek tönkre, mert az Alexandrába 50 százalék jutalék árán lehet bejutni, mely kezdeményezés után kedvet kapott ehhez a többi nagy terjesztő is.  Sok évvel ezelőtt egy barátom számára kerestem megfizethető pszichológust. Ő ajánlott többet is, óránként tízezerért, mert szerinte az olcsó... volt akkor, noha még most is drága lenne. Pedig  soha nem volt gazdag, maga vágja a haját, ő járt sokáig hengerfejes rozzant autóval a Kossuth térre, s egy lakásfelújítással is s.k. végez. No hiába, fontosabb a "nagyfiúknak" megfelelni, gombot az ő elvárásuk szerint - nyilván önmagát is meggyőzve - nyomogatni, mint felmérni a valóságot,  és felvállalni a felelősséget.  De hiszen a saját motivációval nem néz szembe, megváltónak hazudja magát, magának is. Ha bajban vagyok, lekicsinyíti, s rávágja, hogy "te úgyis mindig kirántod magad!". Nem tudja, hogyan, milyen áron, és hová rántom ki magam, mert erre nem szentel figyelmet. Nem azért mondja, mert ismer, figyel, tudja a képességeimet, és bíztat, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznie avval, hogy közvetlenül mellette is történnek tragédiák. Mások azért tesznek így, mert félnek, hogy jaj csak velük is meg ne történjen, ő még azért is, hogy nehogy felelősséget kelljen vállalnia azért, mert a vonatkozó poszton is félelmei mozgatták döntéseiben.
Rádöbbentem, hogy ő is az az ember, aki megtesz valamit értem, ha az nem jár áldozattal. Számára áldozatot jelentene, ha szembe kellene néznie a saját motivációival, az őt mozgató félelmekkel ,az életével, privát vagy köz. S mindennek következményeivel. Ha ezt nem kell, akkor szívesen segít. Ebből lesz az alamizsna. Oly szépen tudja csomagolni, hogy elhíresült szociális érzékenységéről.
No és a Maffiavezér, aki szerint ebben az országban nem hal éhen senki, a nyugdíjasoknak is mindegy, hogy ezer forinttal több vagy kevesebb a járandóságuk, nekik már nincs szükségük semmire, csak a fiatalokkal kell törődni. Aki éhenhalásnak élné meg azt, ha kipottyanna a márványvillájából, bele egy háromszobás budai lakásba, a fia évi huszonkettő helyett csak egyszer mehetne síelni, ő maga pedig a mindennapi éttermezés helyett otthon fogyasztaná el háromfogásos ebédjét. Ő így látja a csődöt, ez alá nem mer nézni, tagad. mert elfojtással szorong, hogy vele is megtörténhet. Kasztkülönbségek nincsenek, ő nem gazdag... Ha mammográfiára akarok menni, ő elvisz, de avval már nem néz szembe, hogy tb-kártya hiányában mi lesz velem, ha pozitív az eredmény, és hogy az eddigi gyógyszereimet se tudom beszerezni. Alamizsna lett volna ez is, nem kértem. Véleménye szerint ugyanis nincs aki ne tudna orvoshoz menni, vagy gyógyszert fizetni.
Boltszomszédaim, akik a baj első jeleire szintén elfordították a fejüket, ettől eltekintve úgy tettek, mintha mi sem történt volna, nevetgéltek, dicsekedtek a bevételükkel, panaszkodtak a magánéletük miatt... mint bármikor máskor.  Csak a csődről és a hogylétemről nem érdeklődtek.
Novemberben beszámolót tartottam a zarándoklatomról. Zarándoktársaim a végén megkérdezték, milyen hosszútávú eredményét látom az útnak? Mondtam, hogy az majd ezután válik el, mert tönkre mentünk, bezárunk, ezen kívül van egy fájdalmas csomó a mellemben, és egy rakás más betegségem, de nem érvényes a tb-kártyám. Azóta se kérdezte senki, hogy miből élek, mit eszem, és mi van a csomóval? Egy találkozón, mikor a diétám miatt húzódoztam a süteményevéstől, egyikük, aki természetgyógyászatot tanul, könnyedén mosolyogva mondta, hogy biztosan nincs súlyos bajom. Hát a féltucat emésztési nyavaja mellett a Crohn... ha ő nem tudja, hogy a következő lépés a rák, akkor ki tudja? Mindenesetre szintén könnyedén válaszoltam, hogy akár súlyos, akár nem, nem tudok ennyi diétát tartani, tehát kénytelen leszek agymosást végezni, a baj úgyis pszichés eredetű. No jó, van kivétel, akivel épp tegnap volt mélyebb beszélgetésünk, de erről majd máskor írok...
Bajai könyvtáros ismerősöm ötven felett  komfort nélküli albérletben lakik, éhezik és fagyoskodik. Kollégái úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Nem panaszkodik, de azért nyilvánvaló, hogy nyomorog.
Tanárnő ismerősöm kipellengérezi a számos pszichoszomatikus betegségtől szenvedő lányát, hogy csak beképzeli ezeket. Egyszerűbb, mint szembenézni avval, hogy nem tudta szeretni. Egyszer azt is mondta nekem, hogy ne elemezzek már annyit a világon, és ő nem dolgozhat magán befelé, mert sok dolgot akar még csinálni  kifelé. Mintha ez a kettő kizárná egymást. Kifogást mindig találunk, még ha hajmeresztő butaság is.
A sor végtelenségig folytatható...

Aki nem ismeri fel a saját motivációit, korlátait, aki elfordul önnön félelmeitől, szorongásaitól, az elfordul másétól is. Legfeljebb csomagol, tudatosan vagy sem, karitativitás, messianizmus és egyéb szép mintájú, masnis papírokba.

Ahogy már írtam, szerintem nem az a pozitív gondolkodás, ha a nehézségeket, csúfságokat gyengeségből széppé hazudom, hanem az, ha a világot valóságában felvállalva is meg tudom őrizni a magas rezgésszámomat. Ha van egyáltalán.

"Soha se fogod 

megbocsátani nekem, 

hogy nem szerettél." (Fodor Ákos)

Ismét Tope házában

Hétvégén Nagykovácsi és környéke. Cicók, kutyó (ő valahogy lemaradt a fotókról), séták, könyvek, beszélgetések, nagy alvások... Ez a blogger már nem is blogol, nem ér rá, de az elmúlt 27 évünkről van mit beszélni. 

Már besüt a fák közé...

Várj még egy cseppet! 1. 

Várj még egy cseppet! 2. 

Egy vízmosásban "caminós" jelzést találtam

Mindig csak végig a sárga köves úton :)

Házigazdáim

Csendélet

Erre a látványra ébredtem reggelente

Elhamarkodtam...

... mert hinni akartam ebben a csodában. 
2. kör, Lotz Terem. Kicsit jobb passzban volt, egója teljében, nem oly megtörten, mint utóbb, és én - nem akarva direkt a politikai felelősségre rátérni - privát élete szemlehunyásról szóló mintáit kezdtem felgöngyölíteni. Vad hárítás,  trauma-fóbiából fakadó önáltatás, népámítás... 
Megbuktam. Már megint rosszul kommunikáltam. Mivel enyém a cseppet nagyobb tudatosság, enyém a nagyobb felelősség. A lelkiisimeret-furdalás mindenképpen. Finoman szólva nem sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy az elmúlt húsz évért felelősséget vállaljon, hogy legközelebb más legyen. Tükör, tükör, tükör, benne is tükröződöm. Hogy figyelem, törődés nélkül minden csak alamizsna, az ideje, az energiája is. És hogy lehet a megfelelési kényszert jótétlélekségbe csomagolni, a félelmek, a gőg, az arrogancia lába előbb-utóbb kilóg a díszek alól. Azt mondta, hogy sosincs készen az ember arra, hogy politikus legyen, tehát hiába várna is bárki, ennyi erővel sose lenne senki politikus. Én pedig azt hiszem, hogy ha szeretet van egy emberben, alázat, és szembenéz a félelmeivel, ahelyett, hogy a tudattalan szorongásait kicsiben és nagyban túlkompenzálná, akkor készen van. A szolgálatra eléggé készen. Minden más esetben csak ego-játszmákról beszélhetünk. Többek között ez különböztet meg egy politikust egy államférfitől/nőtől. 
Megalázva éreztem magam, amikor kifizette a fogyasztásomat - láthatóan nem jó szívvel -, aztán néhány üveg régi lekvárt ajánlott fel. Hogy miért hagytam magam? Mert többnyire a lépcsőházban térek magamhoz. De a lekvárokért nem megyek el. 
Valaha ő volt az egyik mintám, olyan akartam lenni, mint ő. (Másik a tanárom felesége volt.) Borulnak az omladozó bálványok sorban, pedig nem is vagyok bálványozó-típus. De neki még nem tudok megbocsátani. 


Hányszor élhettem vissza én is a hatalmammal?
Basszus, és hány életen át kell még cipelnem a vele való rendezetlenséget?

A harag nem jó tanácsadó. Ha magamra haragszom, akkor sem.


(Ps.: Azt mondta, nem tüntet 15-én, mert festés lesz náluk. Egy ilyen megnyilvánuláson, mint kispolgári konformizmuson, néhány éve még ő is kiakadt volna.)

Ismét összeállt valami, de mégsem

Már 14 évesen dolgoztam, 16 évesen két állásban iskola mellett. Húszas éveimben többnyire nem csak másod-, de harmad- és negyedállásom is volt. És három olyan évem, amikor a városból nem tettem ki a lábamat, még a Budai hegyekbe se. Heti hét nap, napi 16-18 órát dolgoztam, takarítástól mosogatáson és piackutatáson át irodavezetésig nagyon széles skálán. Máskor pedig, másfél év után az egyetlen kimozdulásom a romániai forradalom idején egy segélyszállítmány kísérése volt, barikádtüzek közepette, néhány napos "kikapcsolódásként", aztán sokáig megint semmi. Abban reménykedtem mindig, hogy már csak kicsit kell küzdeni, aztán majd történik valami, és jobb lesz. Nem lett.
Eddigi életemben az úgy volt, ha dolgoztam, választhattam, hogy gyógyszert vegyek, fűtsek, egyek, vagy a lukas harisnyámat cseréljem le újra. Egyszerre sose ment. Ellenben kaptam stresszt, szorongást, kiszolgáltatottságot, megaláztatást, fegyelmit, asztmát, Chron-betegséget, refluxot, köszvényt, diabéteszt és cölikáliát, meg még egy sor nyavaját. (A gyomorfekély az első, és eddig egyetlen, amit sikerült magamnak meggyógyítanom, de legalább ez hurrá!)
Olykor lehetőséghez jutottam, s vagyonnyi pénzt költöttem arra, hogy a saját munkahelyemet megteremtsem, vagy külföldön próbáljak szerencsét... Akár ha az ablakon hajítottam volna ki.
Ha nem dolgoztam, mert eltartottak, akkor jobban, olykor egészen jól éltem. Mintha az élet arra akarna szocializálni, hogy ne dolgozzak. Egy gyógyító azt mondta, meglehet, hogy így van. Hogy az írás és utazás, a szolgálat az utam. Na de... ?
Édesanyám 10 évesen kezdte cselédként, aztán gyári munkásból minisztériumi irodáig küzdötte magát, olykor szintén több állással bírt. Hosszú évek óta egy 24 négyzetméteres, lepukkant lukban fázik, nyugdíjából nem tudja kifizetni a gyógyszereit. És még oly sokan... A munka önmagában kevés a boldog-uláshoz, gondolom, az kell, hogy az ember megtalálja önmagát, az önbecsülését, az önbizalmát, a hitét, az életfeladatát, az útját.
Amikor eltartottak, akkor se tespedtem szüntelen kényelmesen, ha volt lehetőség, igyekeztem kihasználni az önállóvá válásomhoz, a jobb életkörülmények megteremtéséhez. Ugyanakkor megjelent az az elvárás is bennem, hogy a másiknak jó, előttem is jobb volt mint nekem, tehát tessék engem zokszó és elvárások nélkül eltartani, hogy nekem is jó lehessen! Hááát, izé... Közben meg én szenvedtem a legjobban az önállótlanságtól.
Első ilyen kapcsolatomnál belefeküdtem a rendszerváltásba, a megváltozott politikai-gazdasági-társadalmi körülményekben látva az egyéni boldogulás hosszabb távú lehetőségét is. A másodikban leérettségiztem, és még két másik szakképzésben vettem részt. Harmadikban diplomáztam, meg még három szakképzés, végül vállalkozás, mint munkahelyteremtés. Mindevvel annyi pénzt folyt ki az ablakon, amennyit a legtöbb ember nem is látott. És a kiszolgáltatottság ismét megjelent, de most nem a munkáltatótól, hanem egy embertől vagy egy családtól függés, szintén hatalmi játszmák formájában. Egyik sem egészséges.
Hol a határ az "ami nem megy, nem kell erőltetni" bölcsessége, a tanult tehetetlenség és a fölösleges kerülőutak előtti ösztönös megtorpanás között?
Hol az én helyem? Mitől nem függés a függés?
Nem élősködni, de szolgálni. Ám hol vagyok én felnőve ehhez? Ha elvárásaim vannak, az már nem is szolgálat...

Megint és mindig minden egy irányba mutat: szeretet. Hajaj, nincs menekvés! Én meg tanácstalanul toporgok...

Mindenfélét írnak az idei évről, ahogy mindenféle időben mindenfélét össze-vissza írnak, el sem olvasom. Biztosan tudom, hogy 2012. vízválasztó az emberiség, így az egyén életében. Ilyen időszakokról írja a Biblia, hogy akinek nincs, attól elvesznek, akinek van, annak még adnak. Ez a példázat az anyagiaknál többről szól. 

Egyre nagyobb felelősség a vállamon, noha kisebbel se boldogultam még.