Ismét összeállt valami, de mégsem

Már 14 évesen dolgoztam, 16 évesen két állásban iskola mellett. Húszas éveimben többnyire nem csak másod-, de harmad- és negyedállásom is volt. És három olyan évem, amikor a városból nem tettem ki a lábamat, még a Budai hegyekbe se. Heti hét nap, napi 16-18 órát dolgoztam, takarítástól mosogatáson és piackutatáson át irodavezetésig nagyon széles skálán. Máskor pedig, másfél év után az egyetlen kimozdulásom a romániai forradalom idején egy segélyszállítmány kísérése volt, barikádtüzek közepette, néhány napos "kikapcsolódásként", aztán sokáig megint semmi. Abban reménykedtem mindig, hogy már csak kicsit kell küzdeni, aztán majd történik valami, és jobb lesz. Nem lett.
Eddigi életemben az úgy volt, ha dolgoztam, választhattam, hogy gyógyszert vegyek, fűtsek, egyek, vagy a lukas harisnyámat cseréljem le újra. Egyszerre sose ment. Ellenben kaptam stresszt, szorongást, kiszolgáltatottságot, megaláztatást, fegyelmit, asztmát, Chron-betegséget, refluxot, köszvényt, diabéteszt és cölikáliát, meg még egy sor nyavaját. (A gyomorfekély az első, és eddig egyetlen, amit sikerült magamnak meggyógyítanom, de legalább ez hurrá!)
Olykor lehetőséghez jutottam, s vagyonnyi pénzt költöttem arra, hogy a saját munkahelyemet megteremtsem, vagy külföldön próbáljak szerencsét... Akár ha az ablakon hajítottam volna ki.
Ha nem dolgoztam, mert eltartottak, akkor jobban, olykor egészen jól éltem. Mintha az élet arra akarna szocializálni, hogy ne dolgozzak. Egy gyógyító azt mondta, meglehet, hogy így van. Hogy az írás és utazás, a szolgálat az utam. Na de... ?
Édesanyám 10 évesen kezdte cselédként, aztán gyári munkásból minisztériumi irodáig küzdötte magát, olykor szintén több állással bírt. Hosszú évek óta egy 24 négyzetméteres, lepukkant lukban fázik, nyugdíjából nem tudja kifizetni a gyógyszereit. És még oly sokan... A munka önmagában kevés a boldog-uláshoz, gondolom, az kell, hogy az ember megtalálja önmagát, az önbecsülését, az önbizalmát, a hitét, az életfeladatát, az útját.
Amikor eltartottak, akkor se tespedtem szüntelen kényelmesen, ha volt lehetőség, igyekeztem kihasználni az önállóvá válásomhoz, a jobb életkörülmények megteremtéséhez. Ugyanakkor megjelent az az elvárás is bennem, hogy a másiknak jó, előttem is jobb volt mint nekem, tehát tessék engem zokszó és elvárások nélkül eltartani, hogy nekem is jó lehessen! Hááát, izé... Közben meg én szenvedtem a legjobban az önállótlanságtól.
Első ilyen kapcsolatomnál belefeküdtem a rendszerváltásba, a megváltozott politikai-gazdasági-társadalmi körülményekben látva az egyéni boldogulás hosszabb távú lehetőségét is. A másodikban leérettségiztem, és még két másik szakképzésben vettem részt. Harmadikban diplomáztam, meg még három szakképzés, végül vállalkozás, mint munkahelyteremtés. Mindevvel annyi pénzt folyt ki az ablakon, amennyit a legtöbb ember nem is látott. És a kiszolgáltatottság ismét megjelent, de most nem a munkáltatótól, hanem egy embertől vagy egy családtól függés, szintén hatalmi játszmák formájában. Egyik sem egészséges.
Hol a határ az "ami nem megy, nem kell erőltetni" bölcsessége, a tanult tehetetlenség és a fölösleges kerülőutak előtti ösztönös megtorpanás között?
Hol az én helyem? Mitől nem függés a függés?
Nem élősködni, de szolgálni. Ám hol vagyok én felnőve ehhez? Ha elvárásaim vannak, az már nem is szolgálat...

Megint és mindig minden egy irányba mutat: szeretet. Hajaj, nincs menekvés! Én meg tanácstalanul toporgok...

Mindenfélét írnak az idei évről, ahogy mindenféle időben mindenfélét össze-vissza írnak, el sem olvasom. Biztosan tudom, hogy 2012. vízválasztó az emberiség, így az egyén életében. Ilyen időszakokról írja a Biblia, hogy akinek nincs, attól elvesznek, akinek van, annak még adnak. Ez a példázat az anyagiaknál többről szól. 

Egyre nagyobb felelősség a vállamon, noha kisebbel se boldogultam még.