Fenékig?

Újpest, Északi összekötő-híd

Egy okos ember azt mondta, ha már belemásztunk valamibe, akkor másszunk bele nyakig! Legalább a tapasztalattal gazdagodunk, még ha más téren veszítünk is.

Tudtam, milyen a Maffiavezér, talán már akkor többet tudtam róla, mint az állítólagos barátai. Beraktam egy fiókba és le is ráztam őt időre.  De még a rókaarca, a ruhája és az illata se tetszett! Aztán jött egy megérzés,  hogy dolgom van vele, hogy tanulnom kell valamit,  hiányzik valami nekem, ami benne van, végül a nyitás... És a részletek. A lényeg pedig a részletekben van. Ezekben láttam meg magamat is, a tükörben azt, hogy hány és hány dologban ugyanolyan vagyok. Hogy szinte mind hasonlítunk... Ettől persze ő még ugyanabban a fiókban maradt, csak a kép kerekedett ki... magamról, másokról is. Fájdalmas volt az egy év tapasztalás, de bízom benne, hogy megérte. Hosszú távon mindenképpen.

S most itt van egy fanatikus, maga alapította vallásában, melyben ő az isten, és a prófétája is. Oly büszke vagyok egy ideje arra, hogy meg tudom különböztetni az igazat a hamistól! A könyvét boldogan, tanulsággal olvastam. Személyesen megismerve őt, nyomban kételyeim támadtak, de a könyv jó, akár még "sugallt" mű is lehet, amihez velünk együtt ő maga is felnőhetne. Szerény lehetőségeimmel támogattam a terjesztését. Egyre többet tudok meg a szerzőről, egyre közelebb kerül hozzám, ahogy magamra ismerek. Tudom, melyik fiókba tartozik. Taszít a keze formája, a fejformája, az elvakult, arroganciája, ugyanakkor ha őt nem kedvelem, az olyan mintha magamat nem. És vonz is valami... Már megint szükségem van a részletekre? Már megint fenékig le kell hajtanom ezt a poharat?
Mindketten tankönyvi  példái annak, hogyan nem lehet, hogyan nem szabad... Úgy látszik, nekem nem elég a könyv, macerásabb módja kell a tanulásnak. De vajon mindig így, vagy csak én nem tudok más módon?

Egyikük sem tud fesztelenül adni és fogadni, sem a világnak, sem bárkinek. Én azt hiszem, ez egy ember értékmérője. Hisztérikusan, követelőzve toporzékolnak, hogy értse meg őket valaki, szeresse őket valaki, aztán elvárásaik csapdájába esve sérülten dühöngve, másokra mutogatva menekülnek oda, ahol "majd megtalálom a szeretetet". Pedig ez nem helyfüggő. "A szeretet ott van, ahol te adod" - írtam egyiküknek.
Kedvenc Maffiózóm esetében még az elején azt hittem, hogy átvehetek jó energiákat tőle, az anyagiakkal való viszonyomhoz, s csak sokára derült ki, hogy az neki sincs, jobban fél, mint én. Azt hiszi, az ember annyit ér, amennyije van, ezért folyton retteg, hogy elveszíti, vagy nem tudja tovább gyarapítani a vagyonát. Tanultam mást.
A könyvírót olvasva, azt gondoltam, na ettől az embertől igazán meg lehet tanulni az elengedést! De még mielőtt bármi elkezdődne, már tudom, hogy ő sem elenged, hanem menekül. Tanulok mást?

Egy barátom szerint nem tudok könyvből, felszínesen tanulni, csak mélyenszántó tapasztalatok vésődnek belém. Hááát...


"A nehéz élet Isten bókja." (Popper Péter)


Tán evvel a két emberrel azt kell megtanulnom, hogyan kell nem várni semmit a másiktól - tőlük nem is lehet, rájuk aztán nem lehet számítani semmiben -, csak kivenni egy kapcsolatból és beleadni azt az örömet, amit lehet?