Búcsú egy Maffiavezértől - február 17.

"Köszönöm, hogy engedted megismerni magad, engedted, hogy lássalak!  

Kibontani egy embert, rétegről rétegre felfedezni a lényegét, lassan-lassan megérteni az ok-okozati összefüggéseket csodálatos folyamat, még akkor is, ha a végeredménnyel jelen tudásunk birtokában nem tudunk mit kezdeni. Mintha a Természet vagy Isten feltárná egy titkát...
Ez a csoda minden árat megér. Nem az a baj, hogy mit találtam a mélyén, hanem az, ahogy én félelmemben – novembertől pánikban - reagáltam erre.

Köszönöm, hogy a puszta léteddel rámutattál gyenge pontjaimra, jó tükröm voltál. 

Avval hogy voltál nekem,  megóvtál megalázó, ostoba kapcsolatoktól is. 

Sok tanulságot, évekre való feldolgozni valót adott ez az egy év, ám nélküled nem lehetnék az, aki  már most vagyok és akivé  majd  válok.

Ha korábban is gazdag életemből kiemelem ezt az évet, már ezért is megérte megszületnem. 

Látom benned, amivé majd életek során te is válsz. De türelmetlenségemben azt akartam, hogy már most olyan légy, ahelyett, hogy a meglevő szépségedben gyönyörködtem volna. 

Tudom, hogy nem tudod, hogy szerethető vagy. Rossz embernek mondod magad. Pedig nem vagy az, csupán sérült és félelmekkel teli. Szinte mindnyájan, épp csak nem egyformán.

Köszönöm azokat az alkalmakat, amikor a korlátaid fölé emelkedve, hisztim fölötti türelemmel, vágyaimhoz alkalmazkodással, bizalmaddal vagy más módon  ki tudtad fejezni az irántam érzett szeretetedet. Sajnálom, hogy nem mindig bizonyultam méltónak rá.

Idővel, ahogy dolgozom rajta és feloldódnak a saját korlátaim, félelmeim, egyre tisztább és erősebb lesz az irántad való szeretetem. S te csak hiszed Kedves, hogy nem érsz evvel semmit! … Fenntartom, hogy ha még élek, s te épp elmenni készülsz, vagy odaát vagy, szívesen segítek, ha még innen, vagy majd túlról megkeresel.

'Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik.' (Khalil Gibran)

Voltaképpen ennyit szerettem volna elmondani egy ebédnél neked, miközben magamba szívom szép szemeidből jelmeztelen, szereptelen lelked tükrét. Igaz, hogy amikor felvetettem, nem voltam még alkalmas rá, volt még bennem harag. Ám a dolgokat valahogy mégis le kell zárni, jobb szembenézni, mert a szekrényben zörgő csontvázak (több) élethossziglan zavart okoznak.

Legyen veled az ima, amit a Camino óta mondok érted is:

'Légy békés és boldog! 

Szabadulj meg a félelmektől,

szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,

szabadulj meg az ellenségeskedéstől.

Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,

és megvalósítani a célodat.

Légy békés és boldog!'

Hitem szerint valahol, valamikor még találkozunk. Egy élet, két élet… addig is:

Jó utat Drága!"

Két hónapig fogalmaztam ezt a levelet. Először azt gondoltam, mellé teszem a róla szóló posztokat. Idővel már csak posztválogatást akartam, legvégül maradt egy levél, alaposan átalakulva. Eljuttattam hozzá, és evvel sikerült őt elengednem. Az azóta eltelt hónap már valóban mentes haragtól, láztól, szenvedéstől...