Trauma-fóbia

Popper használja valahol ezt a fogalmat. Amikor valaki nem néz szembe a valósággal, hátat fordít annak, letagadja, megszépíti... Félelmében.
Hedonizmus, cinizmus, aszociális magatartás, önzés... többféle formát öltve mind viselkedünk így, többé-kevésbé.
Az ex-politikus, aki állítólag a barátom, szeret engem (no az utolsó Lotz Terem-beli találkozásunk óta csak múltidő... azaz sose volt igaz), fennhangon gyönyörködött az Alexandra elrendezésében, a kávézóban és a könyvválasztékban, és megjegyezte, nem érti, miért mondják a rossz nyelvek, hogy a Matyi Dezső tönkretette a magyar könyvkiadást. Hiszen oly sok könyv van itt, és oly szépek! Az Alexandra tényleg csodás. De aki két évtizeden át ült a parlamentben, tudhatná, hogy a kis kiadók attól mentek tönkre, mert az Alexandrába 50 százalék jutalék árán lehet bejutni, mely kezdeményezés után kedvet kapott ehhez a többi nagy terjesztő is.  Sok évvel ezelőtt egy barátom számára kerestem megfizethető pszichológust. Ő ajánlott többet is, óránként tízezerért, mert szerinte az olcsó... volt akkor, noha még most is drága lenne. Pedig  soha nem volt gazdag, maga vágja a haját, ő járt sokáig hengerfejes rozzant autóval a Kossuth térre, s egy lakásfelújítással is s.k. végez. No hiába, fontosabb a "nagyfiúknak" megfelelni, gombot az ő elvárásuk szerint - nyilván önmagát is meggyőzve - nyomogatni, mint felmérni a valóságot,  és felvállalni a felelősséget.  De hiszen a saját motivációval nem néz szembe, megváltónak hazudja magát, magának is. Ha bajban vagyok, lekicsinyíti, s rávágja, hogy "te úgyis mindig kirántod magad!". Nem tudja, hogyan, milyen áron, és hová rántom ki magam, mert erre nem szentel figyelmet. Nem azért mondja, mert ismer, figyel, tudja a képességeimet, és bíztat, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznie avval, hogy közvetlenül mellette is történnek tragédiák. Mások azért tesznek így, mert félnek, hogy jaj csak velük is meg ne történjen, ő még azért is, hogy nehogy felelősséget kelljen vállalnia azért, mert a vonatkozó poszton is félelmei mozgatták döntéseiben.
Rádöbbentem, hogy ő is az az ember, aki megtesz valamit értem, ha az nem jár áldozattal. Számára áldozatot jelentene, ha szembe kellene néznie a saját motivációival, az őt mozgató félelmekkel ,az életével, privát vagy köz. S mindennek következményeivel. Ha ezt nem kell, akkor szívesen segít. Ebből lesz az alamizsna. Oly szépen tudja csomagolni, hogy elhíresült szociális érzékenységéről.
No és a Maffiavezér, aki szerint ebben az országban nem hal éhen senki, a nyugdíjasoknak is mindegy, hogy ezer forinttal több vagy kevesebb a járandóságuk, nekik már nincs szükségük semmire, csak a fiatalokkal kell törődni. Aki éhenhalásnak élné meg azt, ha kipottyanna a márványvillájából, bele egy háromszobás budai lakásba, a fia évi huszonkettő helyett csak egyszer mehetne síelni, ő maga pedig a mindennapi éttermezés helyett otthon fogyasztaná el háromfogásos ebédjét. Ő így látja a csődöt, ez alá nem mer nézni, tagad. mert elfojtással szorong, hogy vele is megtörténhet. Kasztkülönbségek nincsenek, ő nem gazdag... Ha mammográfiára akarok menni, ő elvisz, de avval már nem néz szembe, hogy tb-kártya hiányában mi lesz velem, ha pozitív az eredmény, és hogy az eddigi gyógyszereimet se tudom beszerezni. Alamizsna lett volna ez is, nem kértem. Véleménye szerint ugyanis nincs aki ne tudna orvoshoz menni, vagy gyógyszert fizetni.
Boltszomszédaim, akik a baj első jeleire szintén elfordították a fejüket, ettől eltekintve úgy tettek, mintha mi sem történt volna, nevetgéltek, dicsekedtek a bevételükkel, panaszkodtak a magánéletük miatt... mint bármikor máskor.  Csak a csődről és a hogylétemről nem érdeklődtek.
Novemberben beszámolót tartottam a zarándoklatomról. Zarándoktársaim a végén megkérdezték, milyen hosszútávú eredményét látom az útnak? Mondtam, hogy az majd ezután válik el, mert tönkre mentünk, bezárunk, ezen kívül van egy fájdalmas csomó a mellemben, és egy rakás más betegségem, de nem érvényes a tb-kártyám. Azóta se kérdezte senki, hogy miből élek, mit eszem, és mi van a csomóval? Egy találkozón, mikor a diétám miatt húzódoztam a süteményevéstől, egyikük, aki természetgyógyászatot tanul, könnyedén mosolyogva mondta, hogy biztosan nincs súlyos bajom. Hát a féltucat emésztési nyavaja mellett a Crohn... ha ő nem tudja, hogy a következő lépés a rák, akkor ki tudja? Mindenesetre szintén könnyedén válaszoltam, hogy akár súlyos, akár nem, nem tudok ennyi diétát tartani, tehát kénytelen leszek agymosást végezni, a baj úgyis pszichés eredetű. No jó, van kivétel, akivel épp tegnap volt mélyebb beszélgetésünk, de erről majd máskor írok...
Bajai könyvtáros ismerősöm ötven felett  komfort nélküli albérletben lakik, éhezik és fagyoskodik. Kollégái úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Nem panaszkodik, de azért nyilvánvaló, hogy nyomorog.
Tanárnő ismerősöm kipellengérezi a számos pszichoszomatikus betegségtől szenvedő lányát, hogy csak beképzeli ezeket. Egyszerűbb, mint szembenézni avval, hogy nem tudta szeretni. Egyszer azt is mondta nekem, hogy ne elemezzek már annyit a világon, és ő nem dolgozhat magán befelé, mert sok dolgot akar még csinálni  kifelé. Mintha ez a kettő kizárná egymást. Kifogást mindig találunk, még ha hajmeresztő butaság is.
A sor végtelenségig folytatható...

Aki nem ismeri fel a saját motivációit, korlátait, aki elfordul önnön félelmeitől, szorongásaitól, az elfordul másétól is. Legfeljebb csomagol, tudatosan vagy sem, karitativitás, messianizmus és egyéb szép mintájú, masnis papírokba.

Ahogy már írtam, szerintem nem az a pozitív gondolkodás, ha a nehézségeket, csúfságokat gyengeségből széppé hazudom, hanem az, ha a világot valóságában felvállalva is meg tudom őrizni a magas rezgésszámomat. Ha van egyáltalán.

"Soha se fogod 

megbocsátani nekem, 

hogy nem szerettél." (Fodor Ákos)