Millás tüntetés tegnap

Kulka János, Csákányi Eszter okos, szép beszédei.

A fagyi minden tábor körében kelendő

Voltak a szépek...

... és voltak a csúnyák.

Több, mint egyszázezer...

A két tábor között dupla kordon, és dupla sor rohamrendőr. Neonácik a Jégbüfé-Petőfi Sándor utca sarkán, mi pedig a büfé előtt, végül a rendőrök a templom oldalára tereltek bennünket

"Végére jártam", és az valóban az Astoriánál volt

Evvel az emberrel kellemesen elbeszélgettem, aztán a periférián fel-le vonulók között becsatlakozott egy árpádsáv alá

Nem vagyok politikailag igazán aktív, ám mostanában olykor úgy érzem, legalább csendes jelenlétemmel jeleznem kell... no ha más nem, magam felé, hogy nincs ez így rendben. Akinek szól, azt úgysem érdekli. 

Legelső sorban gratulálok annak, aki egy időpontra, egymástól mindössze két méternyire adott ki engedélyt a millások és a neonácik tüntetésére! Nem kevés pénzbe kerülhetett a dupla kordon, és a közéjük feszített rohamrendőr-háló. Kevésbé lett volna költséges a két rendezvényt egymástól néhány órával elcsúsztatni.
Még a Jégbüfé is kordonná vált, egyik oldalról bezárták az ajtaját, amit néhány bent rekedt fekete inges kilincsrángatással, "ezt is valami zsidó zárta le"-típusú ordibálással nyugtázott. Fekete ing, hitlerjúgendes jelvények, nyilas viselet, vállapok, villogó szemek, és köztük elszórva családanyák és apák, legalábbis annak látszó "civilek", lehetnek ők a fodrászunk vagy a kedvenc közértesünk is. Két kopasz áttört, és elvitték őket, amikor az egyik millás nyugtatólag szólt át, hogy nem kell aggódni, küldik utána a jogvédőt, "hülye kurva" volt a szíves köszönet. Szóval voltak a csúnyák, és voltak a szépek...

A millások között budai nagypolgár, újpesti proli, külföldi szimpatizáns, no és néhány agresszív tüntető, akik sajnos felvették a túloldal által dobott kesztyűt, sőt, talán azért jöttek, hogy felvegyék. 

Fél háromtól a kezdésig az ötvenes évek táncdalai szóltak a hangszórókból. Nevetnem kellett, annyira találó, pedig szomorkodhattam volna. A Himnusz mindig szorongatja a torkomat. Pár perc múlva a másik táborban is megszólalt, nyilván ott is sokak torka-szíve összeszorult. Aztán elhangzott, hogy "a maggaságos isten nevében fegyverbe, fegyverbe!", és én elképzelni se tudtam, hogy egyeztetik ezt össze. "Ria, ria Hungária!", "nácik haza! nácik haza!", a sajtó persze idecsődült, a rendezvény békés része nem oly érdekes. Én pedig életemben először örültem a rohamrendőröknek. Hálásan rájuk mosolyogtam, közben persze megfordult a fejemben, hogy milyen gyáva vagyok. Ha ellenem jönnek, rühellem őket, ha engem védenek, szinte térdre borulok előttük.