Fabulanovella (2008.)

Mindenki tudta, hogy az idős asszony nem éri meg a reggelt, ám nem szóltak. Hitegették, és hagyták, hogy az egy héten át tartó napi tizenkétórás virrasztás és reménykedés mellett másnapra megszervezze a hazaszállítást is. Elszorult a szíve, valahányszor a félig önkívületben elsuttogott panaszra gondolt: „Miért hagyod, hogy itt kínozzanak?”.

Este megérezte, hogy nem mehet el. Anélkül, hogy megbeszélték volna, az éjszakás nővér fekhelyet készített neki a pihenőszobában, ám ő képtelen volt elszakadni a kórteremtől.

Amikor az értelmetlen és hosszú szenvedés után mélyet sóhajtva elcsitult az összeaszott test, lefogta Éva szemét. A kutya halála jutott eszébe.

Néhány nap leforgása alatt történt minden. Daganat, kezelések, gyógyszerek, remény, halogatás… Az elaltatás kézzelfogható közelségbe került, de nem tudta, mikor nem túl korai és mikor nem túl késő. Bori néha jobban volt, s ő talán áltatta magát. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra beszélte meg az állatorvossal, hogy eljön, és véget vet a szenvedésnek.

A hosszú hétvége egyik reggelén négylábú barátja kicsit élénkebb volt, így elautózott vele a tóhoz. Legyen egy utolsó szép közös emlékük.

Fáradt őzikeszemeivel nézte a kacsákat a stégről, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, segítség nélkül többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott.

Munkaszüneti napon nem volt más választása, elvitte az egyetlen ügyeleti helyre. Karjaiban tartva ment be a rendelőbe. Külön helyiségbe vezették, ahol nem volt zavaró a közben folyó rendelés. Az első injekció után a kutya nyitott szemmel belealudt a tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Látta a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magukra hagyták őket, így volt idő elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhatott azért, hogy ha már a születésénél nem volt jelen, legalább az utolsó perceit vele tölthette.

A kertjében temette el.  

A proszektúra egy bontás alatt álló épületroncs bunkerszerű, mocskos pincehelyisége volt. Hóna alatt a hamvasztáshoz szánt halotti ruhával belépett a formaldehid-szagba.

A kutya hatalmas fenyőkkel őrzött hantjára gondolt. Mégis… az utolsó kívánság… Látott már vízszórásos búcsúztatást, biztos volt benne, hogy ez is szép lesz.

Nem tudta, rákérdezzen-e Éva gyűrűjére, éjjel nem sikerült lehúzniuk róla. Félt belegondolni, mi lesz a sorsa, hessegette az agyába tolakodó képeket.

A boncnok részvétet nyilvánítva kezet nyújtott, s ő borzongva remélte, hogy az imént, míg kint várakozott, nem az ő halottja volt soron. Távozáskor még hátrapillantott a becsapódó vasajtóra biggyesztett papírcetlire: "Boncolás folyik. Csöngessen, és 10-20 perc múlva jövünk."