Szétváló utak

Valaha közel álltunk egymáshoz. Először a családi életébe bonyolódtam bele, később a társadalmiba. Kapaszkodni vágyó, éretlen személyiségem akkoriban öntudatlanul példaképet keresett, ő pedig nagyvonalúságával, segítőkészségével, kedves ragyogásával könnyen megszerethető volt. Arra mentem, amerre ő, azt tettem, amit ő. Így lettem egy párt alapító tagja. Az illúziókból engem nagyon hamar kilökött a szembenézés önmagammal, a belső és külső valósággal. Ő húsz évig volt parlamenti képviselő.

Az első szabad választás napjaiban éreztem, hogy elveszítettem a politikussal az embert. Nem feltétlenül történne így fejlett demokráciákban, ez szinte hungarikum, de a keleti fertálynak bizonyosan sajátja. Az első demokratikus parlament számos tagjáról el tudtam volna mondani, ki milyen frusztrációját kompenzálja e csodás épületben.

Workoholizmus. Sokan élünk, éltünk evvel az önmagunkról figyelmünket elterelő pótcselekvéssel, ki átmenetileg, ki tartósan. Megkérdezte, miért baj az, ha valaki ahelyett, hogy magát boncolgatná, a munkáját végzi? Én így látom:
Sérült személyiség nem tudja a valódi munkáját, feladatát végezni, mert nem az önmaga és mások számára is előrevivő úton halad. A gyógyulásával, fejlődésével nem törődő ember frusztrációs-kompenzációs labirintusban kering. Egy postás vagy egy menedzser a labirintusában legfeljebb kollégái, a családja és önmaga életét sanyargatja (ha ehhez a nevezettek hozzájárulnak). Egy politikus játszótere az ország. Amely ehhez szintén hozzájárult, de ez nem menti fel a politikust (ahogy a postást vagy a menedzsert sem) a személyes felelősség alól.

"A munkámat végeztem", nekem ez a nürbergi pereket juttatja eszembe: "Csak parancsot teljesítettem". Az pedig, hogy a konstruktív konzekvenciák levonása helyett azon bánkódik, a kollégái és maga számára fontos közös hobbit a barátságtalan új házelnök már nem védnököli, még inkább elszomorít. Hiszen nekik köszönhető, hogy ez a képviselő most a házelnök. Ennek pedig súlyosabb következményei vannak, mint egy egyébként szimpatikus hobbi-kör veszteségei.

Azt hitte valaha, hogy ismer, pedig önmagát se ismerte. Aki pedig magát nem ismeri, nem ismeri a világot sem, és akkor hogyan dönthetne róla felelősen? A Képviselő nem beszélget magával, a szembesülést hárítja, ez régi mintája, még a politikai pályafutása előttről. Volt idő, hogy a szerepvállalásával kapcsolatos (elfoglaltsága miatt levélformába szorított) beszélgetési kísérleteimet hagyta válasz nélkül. Később, életem egy mélypontján az embertől kértem segítséget, de csak felszíneset ajánlott, mely számára kényelmes volt, a problémámba való elmélyedést, figyelmet nem igényelt, számomra használhatatlannak bizonyult. Ekkoriban már letiltotta a leveleimet, a telefonjaimat.

Beszélgetni veszélyes! Nemrég, 13 év után azt mondta nekem Valaki, hogy velem együtt élni felér egy ego, és az ego énvédelmi mechanizmusai elleni jól célzott atomcsapással. Aki ezt mondta, megköszönte a 13 év beszélgetést, s az azóta további beszélgetéssel töltött időt. Én is hálás vagyok, amiért partneremmé vált ebben. A beszélgetés kockázata, hogy mindkét fél magára ismer. Szó szerint megismeri önmagát. A Képviselő nem vállalta e kockázat töredékét sem. Tudatosság nélkül pedig nincs felelősségvállalás.

Most azt hiszi, és vasárnap délután ki is mondta, hogy nem változtam, épp olyan vagyok, mint régen. Ugyanekkor épp valami ilyesmi motoszkált bennem vele kapcsolatban, és sajgott a szívem a hiába múlt időért. Persze önmagamat sajnáltam, hogy hiábavaló volt elveszítenem egy barátot, ha az eltelt idő haszontalanul telt, nem hozott se személyiségfejlődést a számára, se épülést az országnak. De sőt!
Szomorúságomat sértődöttségnek vélte, s szabadkozott, hogy nem akart megbántani. Majd mikor rátelefonáltak, hogy már máshol kellene lennie, látogatóm úgy állt fel, hogy számára észrevétlenül szaladt el ez a két óra, és jót beszélgettünk. Én úgy álltam fel, hogy kínlódtam ezalatt, mert bár sok félbehagyott, át nem beszélt dolog feszített, csak fecsegtünk, nem tudtunk beszélgetni. De Mello járt az eszemben, hogy hogyan meséljünk a kuti békának az óceánról, ha nem azonos a fogalomkörünk? Nem egy nyelvet beszéltünk. Ezért nem érzékelte a bennem lezajlott, s zajló változást sem.

Ha valamelyest is objektív szeretnék maradni, meg kell engednem, hogy ő is változott, legfeljebb nem úgy, ahogy én elvárnám. De milyen alapon is? Az állampolgár, a régi barát, vagy valami istenség nevében és jogán?...

Négy emberrel beszéltem erről a délutánról. Kedvenc Maffiavezérem véleménye, hogy nem jó, túl erős a nürnbergi hasonlat. No igen, ő már csak az életformája miatt is a hárítás és az önfelmentés nagymestere... Ugyanakkor legalább felvállalja, hogy tisztességtelennek született. És mi többiek...?
A Balett-táncos szerint az fáj nekem, hogy az én életembe is belerondítottak évtizedekre, ami felelős kormányzással jobban alakulhatott volna. Ő materialista és ateista, civilben egykor pszichiáter volt, számos módját kitanulta az ésszerűnek látszó másokra és a körülményekre való mutogatásnak. Magam részéről nem hiszem, hogy bármilyen politika lényegesen tudná befolyásolni a boldogulásomat. A boldogságom kulcsa bennem rejlik. (Egyébként is gyanús nekem minden pszi-foglalkozású, különösen ha orvos, hiszen a tudomány tagadja a lélek létezését.)
Az Igaz Barátom - aki amúgy kedveli a látogatómat - egyet ért velem. Avval egészítette ki a történetet, ha a Képviselő - vagy bárki, akár egy pék is - nem tudja, hogy a legnagyobb sértés amit embernek mondhatunk az, hogy évtizedek alatt nem változott, akkor semmit nem tud. Ugyanolyannak maradni nem erény, az élet lényege a változás. Aki ugyanolyan marad, az gyakorlatilag halott, a halál pedig előbb-utóbb mindannyiunkkal megesik, ez a tény nem különösebben elismerésre méltó. Annyit tett még hozzá, hogy ami nem megy - tudniillik a régi kapcsolatok felújítása - , azt nem kell erőltetni. Na de ő meg mizantróp és konfliktuskerülő:)
Végül a Gyógyító megerősítette bennem amit tudtam, hogy ez a találkozás is a Sorstól nekem szánt tükör. Rámutatott, hogy a Képviselő a rólam szóló ítéletével épp azt mondta ki, ami bennem még kialakulatlanul motoszkált róla. Felhívta a figyelmemet a hatalomvágy számtalan, olykor szeretetre méltónak tűnő álarcára... A hatalomvágy gyökerét magam neveztem meg: ez pedig a szeretetvágy. Itt bizony megint telibe vagyok találva...

Arra is ráébredtem, hogy egy héttel korábban épp én fogalmaztam meg mások előtt, hogy valamiben nem sikerült harminc év alatt változnom. (A képmutató kioktatásra adott válaszreakcióimra gondoltam itt, melyekről azonban látogatóm mit sem tud.) Szóval akad épp elég dolog, amiben nekem sem sikerült még előbbre jutnom. Nagyképűsködhetek, hogy de legalább nem lettem se maffiózó, se politikus, azért a magam szűkebb labirintusában taroltam, tarolok én is.

„A szeretet soha el nem múlik”, vagyis ha valaha szerettem volna, most is szeretném őt, és itt megint csak a szeretetre való képességem kerül fókuszba. És újra előkerül az alázat is. Gyökössy Endre írja: "Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak. Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői."Meghallgatni ítélkezés nélkül... Ráadásul akart tőlem valamit - talán épp ezt?, de akkor miért nem beszélt arról, ami fontos? -, hiszen hosszú évek után ő kezdeményezte óvatosan a kapcsolatfelvételt.Ahhoz, hogy barátaink legyenek, előbb magunknak kell baráttá válnunk. Ez is tanulnivaló leckém.

Mostanában azonnal szomatizálok. Szomorúság ellen ettem és ettem, amit találtam, majd fél éjszakát töltöttem a fürdőszobában gyomorrontással. Végül mégis szomorú maradtam.

Tudatosság, áldott tudatosság, merre jársz, amikor nálam sem?