"Az a valóság, amikor igazán szeretünk
Müller Péter gondolataiból
Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - hogy visszataláljon hozzám.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!
*
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem 
az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
*
Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon,mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.
*
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.
*
Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám.
De amíg nincs itt, mindig hiányzik.
Fél szeretni is. Követelőzéssel próbál hiábavalóan szeretetet kicsikarni, de ha csak úgy magától áramlik, nem ismeri fel, természetes emberi sebezhetőségét féltve ösztönösen elszalad. Legfeljebb megvárta, hogy mindannyiszor utána szaladjak, megsimogassam sérült kisfiúfejét, hogy nincs semmi baj, nem kell szeretnie, én majd enélkül is fogom őt, én vagyok a Nagy Anya, aki majd feltétel nélkül is... Popper Péter bámulatos önreflexióiban írja, hogy az anyai részről sérült, egyéb életterületein talán jól teljesítő férfi a nőkkel szemben mindig visszaesik egy durcás, önző, követelőző kisfiú szerepébe.
Nem vagyok anya, magam is szorongó kislány, mégis a kevés meglevő tudatosságomra támaszkodva összeszedtem magam, hogy kitárulkozzak, adjak és fogadjak. Nem érzékelte, ki vagyok, mit kaphatna még tőlem, és nekem mire lenne szükségem.
A tanulnivalóim tudatában beértem kevéssel, érzelmileg kivettem azt a minimumot, amivel a kevésbé nehéz időkben még épp nem fulladtam meg, de pótcselekvések híján szeretethiányban, tőle való függőségben fuldokoltam. Számára ez azért is lehet könnyebb - talán egész életében - , mert egzisztenciájából fakadóan elhalmozhatja magát a hiányait elfedő tiszavirág életű sikerekkel, felszínes örömökkel, így ha diszharmonikus is, de elviselhetőbb az élete.
Nem hogy szeretni fél, de a szerelem szenvedélyének magát átadni is.Nem tudom, volt-e valójában szerelmes valaha, hiszen a szerelem nem mérlegel, nem játszmázik, de kockáztatja a sérülést. Nem töltöttük ki az objektív korlátok között nekünk jutott, még mindig tág teret, időt, és a mélység lehetőségeit sem.
Bizonytalanságból, önértékelési zavarból fakadhat az a hite, hogy mindenki lecserélhető, és a féltékenysége is, mert ha ő futna több nővel, avval nem lenne baja. Birtoklásvágy nincs bennem, tehát nekem se, mert önértékelésem rendben van azon a szűk téren, ahol ő érintkezik a női nemmel. Amit megéreztem és megértettem vele, az csak általa volt lehetséges, és amit tőlem kapott, mástól nem kaphatta meg.
Ahol nekem vannak kisebbrendűségi komplexusaim, azokon a területeken pedig ő más nőkre se kíváncsi, nem lett volna miért versenyeznem.
Úgy éltem meg,hogy parányit ad és száz százalékot követel, így lassan bezárultam, de sosem egészen.
Nem csak magát, de úgy éreztem, engem is büntet avval, hogy nem meri átadni magát a közös örömnek, lelkünk összekapcsolódásának - ha épp nem védte magát -, és láttam, hogy sokszor maradt és ringatózott volna még a biztonságban, de ő felpattant, a félegyes ebéd megmerevedett szokására, vagy számos - egyébként tiszta fejjel átütemezhető - tevékenységére hivatkozva. Ha nem érezte magát fizikailag megfelelő állapotban - fél évszázad alatt kiégett a lélektelen akrobatikában - , mindenféle kifogásokkal került, nem kezdeményezte és elzárkózott az én kezdeményezésemtől, mert nem merte megtapasztalni, hogy a másfajta kapcsolódási is elég az örömhöz, sőt! Hogy a testi kielégülésnél tartósabb két "lélekfél" eggyé ölelése, beteljesedése. Fél az ismeretlen területektől, ahol bizonytalanul mozog, ahol nem ő a vezér, ahol tanulásra lenne szükség. Érthető, életkortól függetlenül többé-kevésbé mind így vagyunk evvel. Törekvés a tanulásra, rugalmas gondolkodásra attitűd, nem biológiai óra kérdése. Erre épül az andragógia, hogy ennek az ősi tudásnak immáron tudományos mankója is legyen.
"Egy ölelés sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk." - olvastam valahol.
Bizonytalanságból, önértékelési zavarból fakadhat az a hite, hogy mindenki lecserélhető, és a féltékenysége is, mert ha ő futna több nővel, avval nem lenne baja. Birtoklásvágy nincs bennem, tehát nekem se, mert önértékelésem rendben van azon a szűk téren, ahol ő érintkezik a női nemmel. Amit megéreztem és megértettem vele, az csak általa volt lehetséges, és amit tőlem kapott, mástól nem kaphatta meg.
Ahol nekem vannak kisebbrendűségi komplexusaim, azokon a területeken pedig ő más nőkre se kíváncsi, nem lett volna miért versenyeznem.
Úgy éltem meg,hogy parányit ad és száz százalékot követel, így lassan bezárultam, de sosem egészen.
Nem csak magát, de úgy éreztem, engem is büntet avval, hogy nem meri átadni magát a közös örömnek, lelkünk összekapcsolódásának - ha épp nem védte magát -, és láttam, hogy sokszor maradt és ringatózott volna még a biztonságban, de ő felpattant, a félegyes ebéd megmerevedett szokására, vagy számos - egyébként tiszta fejjel átütemezhető - tevékenységére hivatkozva. Ha nem érezte magát fizikailag megfelelő állapotban - fél évszázad alatt kiégett a lélektelen akrobatikában - , mindenféle kifogásokkal került, nem kezdeményezte és elzárkózott az én kezdeményezésemtől, mert nem merte megtapasztalni, hogy a másfajta kapcsolódási is elég az örömhöz, sőt! Hogy a testi kielégülésnél tartósabb két "lélekfél" eggyé ölelése, beteljesedése. Fél az ismeretlen területektől, ahol bizonytalanul mozog, ahol nem ő a vezér, ahol tanulásra lenne szükség. Érthető, életkortól függetlenül többé-kevésbé mind így vagyunk evvel. Törekvés a tanulásra, rugalmas gondolkodásra attitűd, nem biológiai óra kérdése. Erre épül az andragógia, hogy ennek az ősi tudásnak immáron tudományos mankója is legyen.
"Egy ölelés sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk." - olvastam valahol.
Voltak szép pillanataink. Amikor a szigeti andalgással szembeni averziói ellenére engem mégis elvitt a kisállatkertbe, mert váratlan regressziómban épp nem tudtam uralkodni az apakomplexusomon. Nem tud adni, és kapni sem, nem is tudja, hogy a legszebb ajándék a közös élmény. Akkor ebben mégis engedett... Jaj, ez az órácska annyira barátságos volt!
Előfordult, hogy a gyerekes hisztimet önmagán felülemelkedve, türelemmel viselte. Egy alkalommal, amikor engem megint nem hívtak meg valahová, túllépve a haveroknak megfelelési kényszerén, felajánlotta, hogy menjek, és ha azt mondja, vele vagyok, azt úgyis elfogadják. (Persze nem mentem, de visszagondolva mégis jól esik.) Az intimitásban olykor találkozott a lelkünk, ő rövid időre átadta magát, megbízott bennem, tenyerembe hajtott fejjel aludt, és engedte az agyonféltett szemét becézni. Pillanatokra elhitte, hogy bennem otthon van, s pillanatokra engedte, hogy vele otthon legyek. Néha az utcán, a boltban, egy étteremben is hagyta, hogy a szemébe nézzek, és lássam a lelkét...
"A bennem lüktető Isteni üdvözli a benned lüktető Istenit."- ahogy a régi szanszkrit üdvözlés mondja.
Ezért is a legjobbkor érkeztünk egymás életébe. Mostanra váltam legalább annyira tudatossá, hogy az együttlét spiritualitását fel merjem vállalni, az ő pózokkal évtizedekig megtámogatott férfiúi hiúságán mostanában keletkeztek olyan repedések, ahová egy időre beférhettem.
Eddigi életemben vele jutottam legközelebb az istentisztelethez. És csodás volt egyetlen év alatt ennyire közel kerülni egy lélek anatómiájához, átlátni egy embert, Istenhez képest csekély mértékben, emberi léptékkel mérve aprólékosan tudni, mit miért tesz, honnan hová tart. Jó volt legalább rövid időszakokra kiemelni egóm sérelmeinek tengeréből a fejemet, és gyönyörködni a mindenek ellenére benne rejtőző, eljövendő királyi szépségében. Ezt tettem végig a Caminón, itthon csak ritkán, mégis felejthetetlen emlékek!
Előfordult, hogy a gyerekes hisztimet önmagán felülemelkedve, türelemmel viselte. Egy alkalommal, amikor engem megint nem hívtak meg valahová, túllépve a haveroknak megfelelési kényszerén, felajánlotta, hogy menjek, és ha azt mondja, vele vagyok, azt úgyis elfogadják. (Persze nem mentem, de visszagondolva mégis jól esik.) Az intimitásban olykor találkozott a lelkünk, ő rövid időre átadta magát, megbízott bennem, tenyerembe hajtott fejjel aludt, és engedte az agyonféltett szemét becézni. Pillanatokra elhitte, hogy bennem otthon van, s pillanatokra engedte, hogy vele otthon legyek. Néha az utcán, a boltban, egy étteremben is hagyta, hogy a szemébe nézzek, és lássam a lelkét...
"A bennem lüktető Isteni üdvözli a benned lüktető Istenit."- ahogy a régi szanszkrit üdvözlés mondja.
Ezért is a legjobbkor érkeztünk egymás életébe. Mostanra váltam legalább annyira tudatossá, hogy az együttlét spiritualitását fel merjem vállalni, az ő pózokkal évtizedekig megtámogatott férfiúi hiúságán mostanában keletkeztek olyan repedések, ahová egy időre beférhettem.
Eddigi életemben vele jutottam legközelebb az istentisztelethez. És csodás volt egyetlen év alatt ennyire közel kerülni egy lélek anatómiájához, átlátni egy embert, Istenhez képest csekély mértékben, emberi léptékkel mérve aprólékosan tudni, mit miért tesz, honnan hová tart. Jó volt legalább rövid időszakokra kiemelni egóm sérelmeinek tengeréből a fejemet, és gyönyörködni a mindenek ellenére benne rejtőző, eljövendő királyi szépségében. Ezt tettem végig a Caminón, itthon csak ritkán, mégis felejthetetlen emlékek!
Sosem fogok egészen bezárulni. Tanulni, szeretni valónk van még egymással. Ha az utolsó percekben mégis túllép a felém irányuló félelmein és hív, ha tehetem testben, de legalább lélekben ott leszek mellette, hogy átkísérjem a kapun. Vagy majd egy másik korban lehetek barátja, anyja, lánya, szeretője, talán a társa.
Talán a kevésbé tökéletes szeretetnek sincs. Várok rá. Egyszer majd csak beérjük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése