"Mosolyogj!"

Ezt mondta ma nekem a Wagner Csokoládé (Budapest-Toronto): "Mosolyogj! Ha már te se mosolyogsz, itt a világ vége!"
Megtisztelő és nagyon kedves. Mégis remélem, hogy ez nem így van. Ekkora felelősséget igazán nem vállalhatok magamra.

Jobbat nem tudván kitalálni méltányos áron átvette egy hűtőnket, egy mérleget, és az összes óriásnyalókánkat, bár jelenleg pont egyikre sincs szüksége. Meghallgatott,és bár ezelőtt nem beszéltünk erről, most pár mondatból és nagyjából 10 perc alatt valóban átlátta az életem keresztmetszetét,  és a jelenlegi kilátástalanságomat,  együtt érzett velem, és megölelgetett. Én is pont ezt szoktam tenni vele, ha a lelkét ápolom, a vevőimmel, akik sírni jártak hozzám és egy mosolyért, a boltszomszédommal, aki felváltva jött be dicsekedni és kiborulni. A Maffiavezérrel és fiával is igyekeztem ugyanezt, másfél éven át, miközben sokszor sírtam, éheztem, beteg és magányos voltam,  kitaszítottnak éreztem magam... Ahogy tudtam, vigasztaltam, mosolyogtam, ameddig tudtam... Annyi a szeretethiányos ember! Rajtam kívül is. 

Most eddig futotta. November közepétől azonban destruktív korszakomat élem, ám egyfolytában igyekszem kikerülni belőle.  Tudom, addig se volt tökéletes az én figyelmem, odaadásom, nem is jutott belőle mindenkinek, akinek juthatott volna, de még úton vagyok,  ez az élet csak egy állomás...

Azt mondta, kívülről olyan erősnek látszom, ezért jöttek hozzám... Amint kilépett, nyomban bömbölni kezdtem, abba se hagytam estig. Nem lehet hatékonyan dolgozni is meg magamat sajnálni is. Ma se haladtam semmit a záróleltárral.