2012. január 9., hétfő

Cruz de Ferro



Mostanában gyakran említem zarándokkörökben és máshol is, ahol zarándokokról van szó, hogy sokan elfelejtettük  letenni az egónkat a Vaskeresztnél.
Olykor azt érzem, néhányan még mások otthagyott egóját is magukhoz vették.
A bulvármédia-munkás, aki egy könyvvel rukkolt elő, hogy aktuális anyagi gondjait enyhítse. A közhangulat egyik mélypontján, amikor szinte mind le voltunk sújtva, csak úgy áradt szét a köd és szorongás az országban, ő telekürtölte az étert az eladási sikereivel. Ha olyan szerencsés, hogy boldog volt, akár biztatást is sugározhatott volna. Később avval fényezte magát egy közösségi portálon, hogy megsajnált egy utcai lámpa alatt, esőben olvasó hajléktalant, és odaajándékozott neki egy példányt a könyvéből, de sőt, még visszafordult, hogy ellenőrizze, van-e olvasószemüvege. Megnyugodva konstatálta, hogy van egy kissé törött sztk-keretes, ami e célra (hogy el tudja majd vele olvasni a könyvét?) azért megfelel. Azt is írta, hogy szeretne utcai szociális munkás lenne a kedves, távoli földrészen levő országában. Azt nem írta, csak lejött, hogy azért, mert ez olyan romantikus és trendi, azokért a szegényekért nem kell bűntudatot, felelősséget éreznie, nem emlékeztetik a saját félelmeire, nem úgy, mint az itthoniak. A napokban pedig nyilvánosan kiállt egy baloldali, ám trágár és uszító hangvételű blog mellett. Az írástudók felelősségére emlékeztettem, mire ő:
" ... én nem gondolom, hogy ez lenne a feladata az értelmiségi létnek: 'A lehető legnagyobb higgadtsággal (jelenléttel, szóval, tettel.. ki hogy tudja) ki kell fejezni a szolidaritást azokkal, akik kiszolgáltatottak egy rendszernek és nem tudják hatékonyan megfogalmazni, elérni érdekeiket. Az indulatok csillapítása a feladat.' Szerintem ez a papok és az apácák dolga."
Mit mondhatnék...?  Úgy látszik, a felelősségtudatnak, szociális érzékenységnek, a zarándokszellemnek a médiacirkusz mellett már nem maradt hely.
Ott van egy másik caminós, akit szélsőséges, szintén uszítóan jobbos megnyilvánulásaiért már több zarándoktárs letiltott az oldaláról.
Vagy a szintén "újkönyves" zarándok, aki a 170-es ikújával dicsekszik előttem (Einsteiné 160 volt), és az állítólag mérhetetlenül nagy érzelmi intelligenciájával. Előbbit az erényként feltálalt műveletlensége, kirívó helyesírási problémái, utóbbit mindjárt maga a dicsekvés kérdőjelezi meg, valamint az, hogy szerinte nem kell tájékozottnak lenni a társadalmi ügyekben, nem lehet úgyse mindenkin segíteni, és a zsidóknak a holokauszt volt a sorsa, a megkínzott állatoknak pedig a megkínzatás, nincs hozzá közünk, mindent egy felsőbb erő rendez el  (ismerős szavak, mintha egy maffiózótól hallottam volna nemrég, talán csak a felsőbb erőt nem keverte bele az önfelmentésbe). Állítja, hogy neki nincs egója, sose volt, anélkül született... A könyv amúgy jó. Úgy hiszem, a Caminón nem tudna már tanulni, kivett belőle mindent, amit ebből lehetett, ha visszamenne, rutinból ismételne. De az ő útja is folytatódik itthon, ahogy mindnyájunké. Sokan visszavágyunk, mert nem vettünk ki mindent, amit lehetett volna...
Aztán ott van a  börtönben ülő Hagyó Miklós... és folytathatnám a sort oldalakon át... hiszen itt vagyok én is, akit mindez zavar, irritál. Persze hogy az egómat!
(Egy másik sor azoké, akik csendben, feltűnésmentesen élik az életüket. Köztük Varga Lóri, egy másik caminós szerző.)
Ez az eset viszont nagyon elszomorított.
Nemrég egy órát késtem a klubtalálkozóról. Amint leültem a truppokban, hangosan beszélgető kis társaságba, észrevettem, hogy egy férfi zarándoktárs könnyei visszafojtásával küszködve némán sír. Megérintettem a vállát, s kérdéseim nyomán kiderült, hogy az akkoriban eltávozott édesapját siratja. Sikerült kiszakadnom a saját bajaimból, és teljes figyelmemmel fordultam felé, se vigasz, se anekdóták... Fél óra múlva megnyugodott annyira, hogy elég volt fognom a kezét, valamelyest tudott már a társaságra figyelni, én pedig bekapcsolódhattam a beszélgetésbe.  Bár a kedvemet a megdöbbenés visszafogta. Éjjel a társaság egyik tagjának írtam, hogy elszomorít, amiért nem figyeltek a síróra. Azt válaszolta, hogy ő is foglalkozott pár percet vele, a saját gyászával próbálta vigasztalgatni, sikertelenül, majd nem tudván, mit tegyen, csatlakozott a többiek közé.  Úgy éltem meg, hogy a társaság nem hagyja magát zavarni egy síró ember jelenlétével, pedig lehet, hogy csak a tehetetlenségüket leplezték kacagással, látszólag fesztelen csevegéssel. Hát... Buen Camino!


A saját Caminónkat járjuk, és nem az Úthoz fűződő legendákét. Bár ön-és közámításból felépíthetjük a saját legendánkat is.  Erre az útra is mindenki csak saját magát viszi, aki képes változni, az változik, aki nem, az olyan marad, rosszabb esetben még olyanabb.

Én a sokféle gondomat-bajomat nem is tudtam csokorba gyűjteni, ezért a kereszt lábánál úgy fogalmaztam meg, hogy "itt hagyom mindazt, ami engem a fejlődésemben akadályoz". Na hát ez olyan, mint "az élet, a világmindenség meg minden" a Galaxis útikalauzban. Ez a baki végig kísért egész utamon. Rendre azt a választ kaptam a hasonló pontosságú kérdéseimre, hogy "42". Itt is jobb lett volna konkrétan megfogalmazni, hogy az egómat hagyom el. Ha eszembe jutott volna , hogy ezt kell otthagyni - s hogy nem, emögött is nyilván az egó áll -, hiszen ez az egyetlen, ami mindannyiunkat akadályoz a fejlődésben.


És ez még mind semmi! Ma egy kedves zarándoktársam - miután megvitattam vele a fentieket -  közölte, hogy én az egóm 98,654 %-át felejtettem el  otthagyni. Imádom őt az ilyenekért (is), mert összekacsintva ironizálunk. De vajon hogyan számolta ki? Marvin-féle egó-megmaradási képlettel? :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése