A másik egy időben a maga frusztrált módján vonzódott hozzám, aztán egy alfa-hím által kiszorult a erről a területről, de sokat beszélgettünk, szomszédként segítettünk egymásnak. Ő a "nagyfiúkhoz" kapaszkodik görcsösen, sokféle félelmében.
A felszámolás közben nem kérdezett egyik se semmit, ha találkoztunk nevetgéltek, jópofiztak, mint máskor, és mosolyogva fogadták el a nekik szánt tárgyakat, de ha nem találkoztunk, nem kerestek.
Nem mernek szembenézni avval, hogy az ő közelükben is kerülhet padlóra valaki (pedig nem is tudhatják, hogy én mennyire...), szoronganak, hogy egyszer rájuk is kerülhet a sor, noha mindkettőnek jól megy most. Nekik már csak az üzletük bezárása a padlót jelentené, noha egyébként van némi hátterük, nem kellene éhezéstől, kilakoltatástól tartaniuk.
Kedvenc Maffiavezéremnek márványpalotája elvesztése jelentené azt az éhhalált, amit másnak a kenyere elveszítése, és már attól is szorong, hogy nem tudja az egész család számára fenntartani a megszokott életszínvonalat. Tehát ő is fél szembenézni a lehetőséggel. Az is megfordulhat benne, hogy elvárom az anyagi segítségét, amivel a családját rövidítené meg, no és az aggodalom, hogy ha nem ad, akkor éjjel ezért se tud aludni, de ha ad, akkor bebizonyosodni látná, hogy csak a pénzért szeretik... Érthetően sokkal egyszerűbb elfordítania a fejét. Épp úgy, ahogy az általa gyűlölt civileknek, akik a zsidó menetektől fordították el a fejüket, és akikről feltételezi, hogy most is ezt tennék "az ártatlan gyerekekkel is".
...Hát már csak ezért se illettünk mi oda, a fejüket homokba dugó, másokra mutogató, magukkal és a jól látható valósággal szembe nem néző emberek ilyen sűrű koncentrációjába. (Vagy mégis, és ennyi idő elég volt arra, hogy meglássuk magunkban azokat a pontokat, ahol mi is...?) Így üresedik ki egy bajban levő ember körül minden...
Az ószeres megkérdőjelezte egy alkoholistáról, hogy az lenne, pusztán mert mellettem ő is megkedvelte, az alkoholizmus ténye pedig zavarta volna a jó közérzetét biztosító összképet. Egy godokkal küzdő, több évtizedes "barátjáról" pedig tagadta, hogy most éppen "szomorú". Neki magának is voltak alkohol-, és vannak hangulati problémái, melyekkel nem tud megbékélni, ahogy a félelmeit tükrözte a tavaly még működő, ámde láthatóan üres boltunk kerülése is. Nincs forgalma, s bár nem a boltocskájából él, de a sikerélmény nagyon hiányzik neki is.
Mégis ő volt az egyetlen, aki beköszönt, sajnálatát fejezte ki a zárásunk miatt, hosszasan elüldögélt nálunk és igent mondott kérésünkre, megszabadít a végképp eladhatatlan és elajándékozhatatlan filléres csetreszeinktől. Végül ő vette meg a kávégépet, hogy rám gondolhasson reggelente. Az elmúlással szembe tud nézni, úgy látszik, ezt már feldolgozta magában.
A kávéházas házaspár csak a legutolsó pillanatban tudta meg, és búcsúajándékot adtak, megöleltek, kérték, hogy ezután is nézzek be hozzájuk. Pedig húsbavágó egzisztenciális gondjaik vannak, úgy látszik képesek legalább egy gesztus erejéig felülemelkedni rajtuk, ha az emberség úgy kívánja.
Aki menekül, mindig önmaga elől menekül.
Zarándoktársaim, akik novemberben meghallgatták az úti beszámolómat, a végén az eredményekről faggattak, azóta se kérdezték meg, hogy állok a rákkal, vagy a csődbe menetellel. Aki erről nem is, de a jövőképemről később futólag kérdezett, s meghallotta az egyetlen lehetséges őszinte választ, hogy "nem tudom, attól tartok, jó esélyeim vannak az éhenhalásra", többé felém se nézett. Mindenkiben a saját félelmeit idézem fel, azokat a démonokat, melyeknek létezését kényelmesebb letagadni.
És aki távoli földrészen vágyik szociális munkás lenni, mert az ottani utcákon nem az itthoni félelmeivel kéne szembenézni? És az, aki hirtelen jött szerencséjében lelkiismeret-furdalást érez, amiért anyagilag nem segít (ki kérte? sokféle békétlenség lehet emögött a frusztrációja mögött), ezért néha hozzám vágott valami alamizsnát, hogy magát nyugtassa, aztán inkább ő is visszatért a maga társadalmi köreinek pótcselekvései közé elterelni a figyelmét a környező valóságról. Ez a sor is folytatható lenne, nem csak egy maffiavezér tesz így...
Van a nyomornak olyan formája, amelynek láttán én is eltakarom a szemem: a szellemi és lelki sötétség, ami minden síkon kilátástalanná tesz egy életet. Bármilyen karitatív munkát végeztem életemben, ez az a terület, ahol én is elakadtam. Itt az én gyávaságom
"Az együtt érző viszony kialakítása nagy kihívás. Ha érdemi, szívhez szóló kapcsolatot kívánunk teremteni egy másik emberrel – gyermekünkkel, házastársunkkal, szüleinkkel, betegeinkkel, ügyfeleinkkel vagy egy hajléktalannal –, nem szabad bezáródnunk előtte. Ennek előfeltétele, hogy önmagunk elől se zárkózzunk el.... Csupán egy olyan nyitottságban leszünk képesek arra, hogy igaz valójukban lássuk és halljuk a többieket, ahol nem gátol minket saját valóságlátásunk. Ez teszi lehetővé, hogy megfelelő kapcsolatra lépjünk velük.
Nemrégiben elbeszélgettem egy öreg hajléktalannal, aki négy éve lakik az utcán. Senki nem hajlandó észrevenni ezt az öregembert, szólni sem szól hozzá egyetlen lélek sem. Talán odavetnek neki egy kis aprót, az arcába azonban nem néznek, és nem kérdezik meg, hogy van. Szegény öreg számára borzasztó érzés, hogy nem létezik mások szemében, hogy egyedül van a világon. Ő érttette meg velem, hogy az együtt érző beszéd és cselekvés lényege a jelenlét, éspedig anélkül, hogy ijedtünkben, riadalmunkban vagy haragunkban visszahőkölnénk. "(Pema Chödrön, buddhista szerzetesnő. http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/amikor-minden-darabokra-hull)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése