Operettország vagyunk

Az operettekben nincsenek szegények, a háttérszereplő cselédek, parasztok személytelenek, szinte hogy a díszletekre is lehetne festeni őket.
A jól öltözött nép olvadozik a lépcsőkön műmosollyal fel-levonuló, uszályos hercegnők, hermelinpalástos grófok láttán, olykor-olykor panaszosan elnyekkenti magát, aztán visszatér megszokott rajongásához, behódolásához, szentimentális infantilizmusához.
De még a nagy nemzeti drámánkban is egy szolgalelkű díszparaszt képmutató panaszkodása fölött érzékenyülünk el.

Nemzetkarakter... Az osztrákok valahogy túlléptek ezen, mi meg jól benne ragadtunk.

Egyéni karakter... Milyen könnyű a rögzült szokásaink között panaszkodni, hogy jaj de rossz, jaj de rossz minden, néha egy kicsit lázadozni, ám semmi nem változtatni. A régi vacak legalább kényelmes, biztonságos, azt  már ismerjük. Változtatni kockázatos, fárasztó,egyszóval kényelmetlen. Áh, jobb nekünk sírva vigadni!

Bizony mi, szentimentális, felelősséget nem vállaló, mindig másra mutogató infantilis, valóságtagadó, önámító zarándokok, vállalkozók, maffiavezérek, műkörmösök, tanárok és pártvezérek vagyunk ez az operettállam. A periférián élők a szemünkben nem tartoznak e nemzethez.