Nem szeretik magukat. Félnek, hogy őket nem is lehet, és legfeljebb a pénzükért kellhetnek valakinek. Ha látják, hogy bajban vagyok, megrémülnek maguktól, paranoid képzeteik támadnak, bizonyítékot vélnek látni mindenben arról, hogy biztos elvárom az anyagi támogatásukat, de ha ezt tennék, akkor elismernék, hogy őket csak ezért lehet... ám ha nem segítenek, akkor meg lelkiismeret-furdalásuk van. Ennek csillapítására alamizsnával próbálkoznak (amit el se fogadok, ha rájövök, hogy az), végül inkább hátat fordítanak, pótcselekvésekbe vetik magukat. Így aztán épp abban nem támogatnak, amire a legnagyobb szükségem lenne: figyelem, törődés, együttérzés... egyszóval szeretet. Maguk elől menekülnek.
Mostanában többféle szerepkörben találtam magam körül ilyen férfiakat. Maffiózótól zarándokig, szeretőtől barátságig.
Ha nem szeretjük magunkat, másokat se tudunk. Na és akkor még... irigy is vagyok. Na és akkor még... tán mégis vannak rejtett elvárásaim? Tükör, tükör, tükör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése