Aki nincs egyedül, az még lehet magányos. De muszáj ehhez a magányhoz még egyedül is lenni?
Most aztán időm is van elég az önmarcangoláshoz, hogy alakulhatott így az életem? Időnként érzem, ahogy egy szürke örvény elkapja a lábamat, húz le és be maga felé... Könyv, ima, zene, séta napsütésben ideig-óráig segít.
Ma például meghallottam egy mondatot, és tovább gondoltam. Miért nem csak akkor mondok vagy írok valamit valakinek, ha avval segíteni tudok? Miért nem figyelek oda, hogy kinek mit? Mert az egóm lázadozik, hogy a többi sok igazsággal akkor mi lesz? Igenis az orra alá dörgölöm, hogy tanuljon belőle, s ha nem tanul, akkor egy fejlődésképtelen disznó! Noha orr alá dörgölésből, odaszurkálásokból nem sokan tanulnak.
Hát hol is bennem az a híres szeretet?
Talán többet rombolok, mint építek?
És a félelmeim kisugárzása a bajon kívül vajon hány olyan embert vonzhat, amilyenre vágyom?
Asszertív kommunikáció...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése