A fő beszállítóm, akire építettük a boltot valaha, ma igazán tapintatosan felajánlotta, hogy ha úgy alakul, hozzájuk bármikor bemehetek egy süteményre. Sőt, hogy ne legyen megalázó, megígérte, ha meglát, magától meg fogja kérdezni, mit ennék-innék. Átöleltem érte, mert tudom, hogy szívből jött, és hogy vannak más alkalmi kosztosai is, noha ő is folyamatosan a lét-nemlét határán billeg. Nála ez nem alamizsnálkodás, ő ott van lélekben, tudatban is. Csak hát erre nem építhetek egy életet, hetente kétszer egy sütemény. Ami még csak nem is gluténmentes, haha. No meg mégis megalázó lenne, nem előtte, hanem magam előtt. Bár kedves gesztus volt tőle, azért ahogy elment, megint nyomban összeomlottam az eszembe juttatott szép jövőre gondolván. Elvégre is mindegy, hogy éhen halok, vagy a kezeletlen betegségeim visznek el, vagy mindkettő. És az élet több, mint étel, gyógyszer, orvos... még a fizikai lét feltételei is többek ennél. A társadalom peremére kerülés pedig már nem ugyanaz a történet, mint a gazdagok kasztjából való kirekesztettség, hanem úgy általában a kizáródás a most velem egyenrangú társadalmi érintkezésekből is. Tudom, tapasztaltam. Hajléktalanokkal persze még barátkozhatok majd.
Aztán, mintha ez még nem lenne elég, felbukkant az emlék egy márciusi beszélgetésről a Maffiavezérrel. A társadalmi különbségeink fölött aggodalmaskodtam, s példaként felhoztam, hogy huszonévesen, nem egy, hanem négy állásom mellett előfordult, hogy valakivel tíz deka parizerért mentem el, és bár ennyire rosszul (akkor, márciusban) nem állok, nekem most is annyim van egy heti kosztra, amennyiből ő egymaga csak megebédel egy vendéglőben naponta, és ugye nem is egyedül szokott, úgy vélem többször hív meg másokat, mint ahányszor hagyja, hogy őt meghívják... Erre ő azt ajánlotta, hogy a hamarosan nyíló éttermükbe minden nap ebédelhetek. Hát, túl azon, hogy ezt időben se tudtam volna megoldani, megalázó ajánlat volt. Tőle annak éreztem. Mert ez nekem olyan, mint az a tíz deka parizer, addig mehetek enni, amíg lefekszem vele, és az ő részéről is épp annyi szeretetet láttam ebben, mint anno... (Az alamizsnáról egyébként már írtam egy korábbi posztban.) Egy évvel ezelőtt se éreztem magam biztonságban, ez volt az egyik oka annak, hogy hosszasan hárítottam őt. De ha tudom előre, hogy nemsokára kilátástalan helyzetbe kerülök, semmiképp nem engedtem volna be az életembe.
Fény felé kapaszkodni... De kérdem én, mi az a "fény"?
Na és épp ekkor ment át az utcán a Kedves... ám ez itt nem József Attila-idézet, hanem valóban, csak úgy elment, a hátát és a szép ősz fejét láttam a kereszteződében, most se vissza, se rám nem nézett. Tegnap láttam, hogy látta, hogy ott vagyok, és azt is láttam, ahogy mentében hátranézett, hogy még ott vagyok-e, és én akkor őt jobban megsajnáltam, mint magamat, pedig most az is nagyon megy. Szeretne ő szeretni, ha nem félne annyira... így most csak szeretve lenni szeretne lenni. (Én pedig szeretném szeretni, ha tudnék igazán szeretni...) Estig sem tudtam összeszedni megszakadt szívem darabjait.
Otthon végre bedobtam a szennyesbe azt a bizonyos törölközőt... több mint három hete használom utána, ideje volt.
Szürke ég, szemetelő eső...
Utóirat: Másnap azon vitatkoztunk N-nel, hogy megkérdezzem-e a Maffiavezért, tud-e valakit, aki céget venne. N. azt mondta, pont őt ne kérdezzem, s meggyőzhetetlennek bizonyult. Nem és nem. Délután ültem a szomorúan üres boltban, bámultam ki a kirakaton, azon tipródtam, kinek lehetne szólni a cég miatt, egyáltalán el kell-e adnunk ( hiszen a Caminón azt a jelet kaptam, hogy fenn kell tartani, és N. tőlem függetlenül ugyanezt kapta itthon, sajnos azt egyikünk sem, hogy miből) .... amikor elment előttem az unokáival. A gyerekek benéztek, ám ő csak akkor, amikor be is integettek. Mint az oviban: ha a többiek igen, akkor én is, ha a többiek nem, akkor én sem. Mindenesetre hogy épp akkor mentek el előttem, jelnek véltem, s mégis ráküldtem a cégről egy sms-t, hiszen ha a gyerekekkel van, nem lehet baj belőle, nem ők lesznek az illetéktelenek, akik el fogják olvasni, nem tudhatom, mikor lenne alkalmam személyesen, péntek van, nyilván hazamennek, felém meg nem jár már sosem, hamarosan én se járok erre, telefonálnom se lehet... no meg senkit nem ismerek, aki ismerhet valakit, akinek kellhet egy már meglevő, tiszta cég. És... egy óra múlva láttam a gyerekeket visszafelé, őt a szomszédban csevegni, összeszedtem magam, hogy utánaszaladok, ahogy ül be a kocsijába, de elhajtott, én meg álltam ott legyintve, néztem ki a fejemből, hogy még annyi se, hogy bekiabáljon, amiért sms-t merészeltem írni... Egyszer mesélte, hogy nehéz volt megszabadulnia az elődömtől, aki ráadásul mennyi sok pénzébe került. Úgy bepörgettem magam a depressziós szürke ködbe, hogy arra gondoltam, lám, tőlem mennyivel könnyebb.
...Órák múlva megcsörrent a telefon. Hogy körülnéz, bár pénzt ezért kapni nem lehet. Sebaj, csak vigye valaki, mert se megszüntetni, se fenntartani nem tudjuk. Csodás neve van, magyarul annyit tesz, hogy Bűvös Világítótorony, de nekünk nem világított. Valakinek meg hátha világítana.
Azt mondta, nem tudta, hogy nem nyitok január elején. Elfelejtettem, hogy a Holdon töltöttem az elmúlt heteket, ezért nem kaphatott tőlem híreket se személyesen, se telefonon. A karácsonyt és újévet meg direkt a Marson, nem értek el a jókívánságai. Amikor pedig mindketten egyazon utcában tartózkodtunk, akkor én éppen láthatatlanná tevő mesebeli köpenyt viseltem, csak én észlelhettem őt. Azt mondta, azt se tudta, hogy ez nem csak a téli szünet, hanem meg fogunk szűnni. Pedig a környéken ő az egyetlen, aki tudhatta, novembertől minden információt megkapott ehhez... csak hát szokás szerint nem figyelt.Valahogy egyszer mégis azt reagálta mintegy vállat vonva a félelmeimre, hogy az éttermet ők is be fogják zárni (emlékszem, arra gondoltam, hogy ez se hasonlítható, mert nekem a bolt az életem, a szociális kapcsolataim, az otthonom, a családom, ők pedig csak egy bevétel- vagy veszteségforrást veszítenek), szóval a perifériára mégis bejutott az infó. És emlékszem, decemberben valami cinikus megjegyzésére azt feleltem, hogy a kedvenc koldusaihoz hasonlóan majd nekem is adhat alamizsnát egy isten áldjáért cserébe. De ő nem tudta...
Mégis jó volt legalább a hangját hallani. Nem a népámító harsány röhögést, vagy a haverok előtt vagány vezért játszó kamaszét, hanem azt az emberi, meleg hangszínt, amitől bármikor el lehet olvadni. Jó volt hallani. Aztán megint bőgni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése