Nyolc hónap...

Tavaly ősszel beszokott a fia, többnyire a barátaival, néha azonban egyedül jött beszélgetni, vallásról, történelemről, gyereknevelésről. Egyszer hat szép nagy darab, tetovált maffiózót zártam be a boltba, és elmentem ebédelni...

Aztán idővel megjelent maga a "fehérgalléros" Maffiavezér is, ha éppen ilyenkor akart találkozni velük. Még egy csepp idővel később már bejárt akkor is, ha a fia a környéken se volt. Decemberben pedig minden nap nálam kávézott. Egyszer meghívott ebédelni, de én épp rossz passzban voltam, sértésnek vettem, hogy tán úgy nézek ki, mint kinek nincs mit ennie, és visszautasítottam. Emlékszem, egy időben minden nap rátért a férjhez menés témájára, nem értettem miért. Kérdezgetett, hogy szeretek-e egyedül élni, arra kanyarította a csevegést, hogy jó nekem, mert még csak negyvenes vagyok, ötven fölött minden nő férjhez akar menni. Máskor pedig drámaian sóhajtozott a bolt előtt, barátai társaságában, hogy milyen jó lenne szerelmesnek lenni, de hát persze ő már öreg, csak ábrándozhat. Na ne! Lázadt a valaha bennem rekedt véres szájú protestáns prédikátor, lázadt az osztályharcos forradalmár, lázadt az egóm, mely épp azokban a játszmákban élte meg magát sorozatban áldozatként, melyekben ő elkövető szokott lenni.

Karácsony után bezártunk. És itthon azt vettem észre, hogy hiányzik! Kezdtem forgatni magamban a dolgot, érveltem pro és kontra, hogy szükségem van intimitásra, és jelen képtelen egzisztenciális és legalább olyan bizonytalan érzelmi állapotomban elkötelezni nem tudom magam. (Elkötelezettségen nem házasságot, hanem egy napi szintű, komoly kapcsolatot értve. Én még el se váltam, valamint sose "akartam" férjhez menni csak úgy, a férjhez menés kedvéért. Egy maffiózó zavaros hátterébe, a kapcsolati, üzleti, családi, világnézeti rendszerébe bekerülni meg még úgy se.)
Na de pont egy ilyen emberrel kerüljek intim viszonyba, akivel ezer bajom van?! ... Ugyanakkor ez a vonzás mégis jelent valamit... Talán tanulnivalót.
Megvallom, megfordult a fejemben, hogy  az is milyen praktikus lenne, ha kifizettethetném vele a teljesen bizonytalan finanszírozású caminómat, na de hogy fogom erre megkérni?  Nem is tudom, honnan gondoltam, hogy képes leszek ilyesmire, hiszen sose volt érzelemmentes érdekkapcsolatom, gondolom, abban szoktak ilyesmit. Valóban, ahogy egyre közelebb került hozzám érzelmileg, nem is tudtam... 
És vajon nem tesz-e rosszat a boltnak egy ilyen kapcsolat?  Vívódva telt el két hét.

A nyitás másnapján, január 11-én megjelent, én pedig habozás nélkül, egy szuszra kifújtam magamból, hogy győzött, le akarok feküdni vele, egyrészt, mert legalább az apakomplexusaimat ki fogja elégíteni, másrészt az nagyon hasonlít az egyetlen emberre, akit valaha gyűlöltem is, az apósomra. Nem akarok úgy meghalni, hogy ezt nem rendezem el magamban, harmadrész mindig bajom volt a gazdagokkal, ezzel is kezdenem kell valamit. A hozzá hasonlók által begyűjtött sebeim hátha így, homeopátiával begyógyulnak. Valamint a pénzhez való hibás viszonyom is egyensúlyba kerülhet a tőle átvett energiákkal.

Utóbb hallva mindenki elszörnyűködött ezen a nyíltságon, a nyílt kommunikációhoz szokott legjobb barátomat is megdöbbentettem avval, hogy egy szinte idegennel így... épp csak a címzett nem fordult ki nyomban, ahogy ez egy például önbecsüléssel bíró embertől várható lett volna. Szeme sem rebbent, pedig bizonyára őt is megleptem. Talán meg is rémült kissé, frusztrálta a korkülönbség, nem is remélt igazán, de eddig jó volt eljátszania a gondolattal... Mindazonáltal rezzenéstelen arccal kérdezte, hogy akkor hogyan tovább?
(Az önismeretemben itt rés mutatkozott, ugyanis azt hittem, elhatározhatom, hogy nem leszek szerelmes. Mintha ilyet lehetne... :)

Tavasszal hányszor, de hányszor csapott össze az egónk, amiből mindketten jól el vagyunk látva! Eleinte ő emelte fel a hangját - na hol, hát persze, hogy a boltban -, becsapta maga mögött az ajtót, féltékenységtől vagy erkölcsi világképünk összeférhetetlenségétől kifakadva, komplexusai elfojtására jogosnak vélt mindenen felülállóságát hozzám vágva, ám három hónap múlva már én szaladtam ki utána az utcára azt kiáltozva, hogy kinek képzeli ő magát, és be ne jöjjön többé, ha kiabálni akar! Tettem ezt épp akkor, mikor ezt írta a boltról az újság: "Gyógyír a világ zajára". Remélem, az Univerzumnak mégis csak van humorérzéke.

Negyed század után megint lehettem valakinek a "túl fiatal" szeretője. Van ebben valami ironikus, és bevallom, élveztem. Életemben először közelített meg az anyává válás lehetősége, új felismeréseket hozva. Sok tapasztalatot gyűjtöttem barátságról, nyájszellemről, ego-védelmi mechanizmusokról, kommunikációról, a pénz és a hatalom vonzásáról, de a legtöbbet önmagamról. És nőként is rendbe jöttem. A pénzzel persze -eredeti elképzelésem ellenére - nem lett jobb a viszonyom, viszont rájöttem, hogy ezzel ő sincs rendben, folyamatosan fél, tehát nem vehetek át tőle jó energiákat. Emberként pedig olykor megalázottnak éreztem magam, végül nem épültem tovább, inkább sérültem. Így nem folytatható, másképp pedig nem tudjuk csinálni.
Tavaly is tudtam milyen ember, csalódás nem érhetett, ám valamiért közelebbről kellett megismerjem, hogy a részletek is kirajzolódjanak. Nem tudom, miért volt erre szükségem, biztos ez is tanulási folyamat, de miért épp én, és miért épp vele?

Most véget vetek, hogy az önbecsülésem ne omoljon tovább. Ebben a kapcsolatban kerültem legközelebb a feltétel nélküli szeretet képességéhez, ám... A kettőnk társadalmi, kulturális, gazdasági helyzete, morális világképe között nincs híd, vagy én nem találom azt, vagy beomlik folyton, vagy ő tán nem is építi. Megtettem, amit tudtam, és nem bánom, hogy mégis belefogtam. Bízom benne, hogy ez a tapasztalat is jó lesz majd egyszer valamire. Ég áldjon mindkettőnket!