Két tüntetés hírei nyomán

A szombati szimpátiatüntetéshez: Ez az ország antiszociális személyiségzavaros. Nem tanul, nem szeret... és úgy tűnik, jelentős része nem is szorong,  félelmét   úgy oldja, hogy  kritikátlanul csatlakozik egy a Vezérben szintén kritikátlanul bízó nyájhoz.. A népesség nagyobb, infantilis hányadának még mindig szüksége van egy cáratyuskára. A mózesi negyven év kevés levetni a paternalista rabszolga-identitást. Lázadónak álcázva magukat valójában görcsösen kapaszkodnak az anakronisztikus járókeretekből gyártott börtönrácshoz, mert félnek a szabadságtól.
Ez az ország következmények nélküli ország. Mindig mindenki megúszásra játszik, és eddig sikerült is következmények nélkül rombolni, lopni, csalni,, tehát folytatják tovább. Azonban nem lehet a végtelenségig mindent megúszni. Ha ők most nem buknak el, egyszer mi fogunk helyettük, de nagyon.

A vasárnapi sajtószabadságos, Klub-rádiós megmozdulásról röviden annyit, hogy a beszűkült gondolkodás valóban nem oldalfüggő. Vannak még, akik prófétaként tekintenek Bolgár Györgyre...


Tömegmegvilágosodás nem létezik. Egyénként rajtunk múlik, hogy mentálisan, spirituálisan sikerül-e felülemelkednünk mindezen. 

Bátorság szerelemhez, szeretethez.

"Az a valóság, amikor igazán szeretünk

Müller Péter gondolataiból

Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - hogy visszataláljon hozzám.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!

*

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

*

Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon,mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

*

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.

*

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám.

De amíg nincs itt, mindig hiányzik.

És fáj." (Forrás: http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/az-a-valosag-amikor-igazan-szeretunk)

Fél szeretni is.  Követelőzéssel próbál hiábavalóan szeretetet kicsikarni,  de  ha csak úgy magától áramlik, nem ismeri fel, természetes emberi sebezhetőségét féltve ösztönösen elszalad. Legfeljebb megvárta, hogy mindannyiszor utána szaladjak, megsimogassam sérült kisfiúfejét, hogy nincs semmi baj, nem kell szeretnie, én majd enélkül is fogom őt, én vagyok a Nagy Anya, aki majd feltétel nélkül is... Popper Péter bámulatos önreflexióiban írja, hogy az anyai részről sérült, egyéb életterületein talán jól teljesítő férfi a nőkkel szemben mindig visszaesik egy durcás, önző, követelőző kisfiú szerepébe.

Nem vagyok anya, magam is szorongó kislány, mégis  a kevés meglevő tudatosságomra támaszkodva összeszedtem magam, hogy kitárulkozzak,  adjak és fogadjak. Nem érzékelte, ki vagyok, mit kaphatna még tőlem, és nekem mire lenne szükségem. 

A tanulnivalóim tudatában beértem kevéssel, érzelmileg kivettem azt a minimumot, amivel a kevésbé nehéz időkben még épp nem fulladtam meg, de pótcselekvések híján szeretethiányban, tőle való függőségben fuldokoltam. Számára ez azért is lehet könnyebb - talán egész életében - , mert egzisztenciájából fakadóan elhalmozhatja magát a hiányait elfedő  tiszavirág életű sikerekkel, felszínes örömökkel, így  ha diszharmonikus is, de elviselhetőbb az élete. 

Nem hogy szeretni fél, de a szerelem szenvedélyének magát átadni is.Nem  tudom, volt-e valójában szerelmes valaha, hiszen a szerelem nem mérlegel, nem játszmázik,  de kockáztatja a sérülést. Nem töltöttük ki az objektív korlátok között nekünk jutott, még mindig tág teret, időt,  és a mélység lehetőségeit sem. 
Bizonytalanságból, önértékelési zavarból fakadhat az a hite, hogy mindenki lecserélhető, és a féltékenysége is, mert ha ő futna több nővel, avval nem lenne baja. Birtoklásvágy nincs bennem, tehát nekem se, mert önértékelésem rendben van azon a szűk téren, ahol ő érintkezik a női nemmel. Amit megéreztem és megértettem vele, az csak általa volt lehetséges, és amit tőlem kapott, mástól nem kaphatta meg. 
Ahol nekem vannak kisebbrendűségi komplexusaim, azokon a területeken pedig ő más nőkre se kíváncsi, nem lett volna miért versenyeznem. 
Úgy éltem meg,hogy parányit ad és száz százalékot követel, így lassan bezárultam, de sosem egészen. 

Nem csak magát, de úgy éreztem, engem is büntet avval, hogy nem meri átadni magát a közös örömnek,  lelkünk összekapcsolódásának - ha épp nem védte magát -, és  láttam, hogy sokszor maradt és ringatózott volna még a biztonságban, de ő felpattant, a félegyes ebéd megmerevedett szokására, vagy számos - egyébként tiszta fejjel átütemezhető - tevékenységére hivatkozva. Ha nem érezte magát fizikailag megfelelő állapotban - fél évszázad alatt kiégett a lélektelen akrobatikában - , mindenféle kifogásokkal került, nem kezdeményezte és elzárkózott az én kezdeményezésemtől, mert nem merte megtapasztalni, hogy a másfajta kapcsolódási is elég az örömhöz, sőt! Hogy a testi kielégülésnél tartósabb két "lélekfél" eggyé ölelése, beteljesedése. Fél az ismeretlen területektől, ahol bizonytalanul mozog, ahol nem ő a vezér, ahol tanulásra lenne szükség. Érthető, életkortól függetlenül többé-kevésbé mind így vagyunk evvel. Törekvés a tanulásra, rugalmas gondolkodásra attitűd, nem biológiai óra kérdése. Erre épül az andragógia, hogy ennek az ősi tudásnak immáron tudományos mankója is legyen.


"Egy ölelés  sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk." - olvastam valahol. 

Voltak szép pillanataink. Amikor a szigeti andalgással szembeni averziói  ellenére engem mégis elvitt a kisállatkertbe, mert váratlan regressziómban épp nem tudtam uralkodni az apakomplexusomon.  Nem tud adni, és kapni sem, nem is tudja, hogy a legszebb ajándék a közös élmény. Akkor ebben mégis engedett... Jaj, ez az órácska annyira barátságos volt!
Előfordult, hogy a gyerekes hisztimet önmagán felülemelkedve, türelemmel viselte. Egy alkalommal, amikor engem megint nem hívtak meg valahová, túllépve a haveroknak  megfelelési kényszerén, felajánlotta, hogy menjek, és ha azt mondja, vele vagyok, azt úgyis elfogadják. (Persze nem mentem, de visszagondolva mégis jól esik.) Az intimitásban olykor találkozott a lelkünk, ő rövid időre átadta magát, megbízott bennem, tenyerembe hajtott fejjel aludt, és engedte az agyonféltett szemét becézni. Pillanatokra elhitte, hogy bennem otthon van, s pillanatokra engedte, hogy vele otthon legyek. Néha az utcán, a boltban, egy étteremben is  hagyta, hogy a szemébe nézzek, és lássam a lelkét...
"A bennem lüktető Isteni üdvözli a benned lüktető Istenit."- ahogy a régi szanszkrit üdvözlés mondja.
Ezért is a legjobbkor érkeztünk egymás életébe. Mostanra váltam legalább annyira tudatossá, hogy az együttlét spiritualitását fel merjem vállalni, az ő pózokkal évtizedekig megtámogatott férfiúi hiúságán mostanában keletkeztek olyan repedések, ahová  egy időre beférhettem. 
Eddigi életemben vele jutottam legközelebb az istentisztelethez. És csodás volt egyetlen év alatt ennyire közel kerülni egy lélek anatómiájához, átlátni egy embert, Istenhez képest csekély mértékben, emberi léptékkel mérve aprólékosan  tudni, mit miért tesz,  honnan hová tart. Jó volt legalább rövid időszakokra kiemelni egóm sérelmeinek tengeréből a fejemet, és gyönyörködni a mindenek ellenére benne rejtőző,  eljövendő királyi szépségében. Ezt tettem végig a Caminón, itthon csak ritkán, mégis felejthetetlen emlékek!

Sosem fogok egészen bezárulni. Tanulni, szeretni valónk van még egymással. Ha az utolsó percekben mégis túllép a felém irányuló félelmein és hív, ha tehetem testben, de legalább lélekben ott leszek mellette, hogy átkísérjem a kapun. Vagy majd egy másik korban lehetek  barátja, anyja,  lánya, szeretője, talán a  társa. 

A szeretet soha el nem fogy, mondja Pál apostol. "Az a szeretet, amelyik véget ér, csak a szeretet árnyéka lehetett. Az igazi szeretetnek nincs kezdete, és nincs vége." ( Hazrat Inayat Khan)

Talán a kevésbé tökéletes szeretetnek sincs. Várok rá.  Egyszer majd csak beérjük egymást. 

Operettország vagyunk

Az operettekben nincsenek szegények, a háttérszereplő cselédek, parasztok személytelenek, szinte hogy a díszletekre is lehetne festeni őket.
A jól öltözött nép olvadozik a lépcsőkön műmosollyal fel-levonuló, uszályos hercegnők, hermelinpalástos grófok láttán, olykor-olykor panaszosan elnyekkenti magát, aztán visszatér megszokott rajongásához, behódolásához, szentimentális infantilizmusához.
De még a nagy nemzeti drámánkban is egy szolgalelkű díszparaszt képmutató panaszkodása fölött érzékenyülünk el.

Nemzetkarakter... Az osztrákok valahogy túlléptek ezen, mi meg jól benne ragadtunk.

Egyéni karakter... Milyen könnyű a rögzült szokásaink között panaszkodni, hogy jaj de rossz, jaj de rossz minden, néha egy kicsit lázadozni, ám semmi nem változtatni. A régi vacak legalább kényelmes, biztonságos, azt  már ismerjük. Változtatni kockázatos, fárasztó,egyszóval kényelmetlen. Áh, jobb nekünk sírva vigadni!

Bizony mi, szentimentális, felelősséget nem vállaló, mindig másra mutogató infantilis, valóságtagadó, önámító zarándokok, vállalkozók, maffiavezérek, műkörmösök, tanárok és pártvezérek vagyunk ez az operettállam. A periférián élők a szemünkben nem tartoznak e nemzethez.

Barátság

Ma Kobuci Klub. -17 év, mégis gyakran felnőttebb, tudatosabb ugyanakkor lazább nálam... Kérdéses, hogy ki tanít kit. Én a magam megszokott direkt módján osztom az észt, őt meg elég figyelni, mit mesél, és hogyan, máris tiszta tanulság az együttlét. Asszertív kommunikáció... 
Édesanyja ápolása, munkahely, szakdolgozat, államvizsga, temetés, mindez egy bohém olasz mellett... és ez a Gyerek egyre közelebb kerül a középpontjához. Kicsit irigylem, közben meg nagyon büszke vagyok rá.


Olyan, mintha a "mi" ideális gyerekünk lenne. Minden ami bennünk jó, benne sűrűsödik, és még az is, amit  csak szeretnénk, hogy bennünk jó legyen. Persze ha valóban lenne gyerekünk, bizonyára nem lenne ennyire ideális. 


Jaj Berocska, de jó volt, és de nagyon hiányoztál!!! :)))

Magány

Aki nincs egyedül, az még lehet magányos. De muszáj ehhez a magányhoz még egyedül is lenni?
Most aztán időm is van elég az önmarcangoláshoz, hogy alakulhatott így az életem? Időnként érzem, ahogy egy szürke örvény elkapja a lábamat,  húz le és be maga felé... Könyv, ima, zene, séta napsütésben ideig-óráig segít.

Ma például meghallottam egy mondatot, és tovább gondoltam.  Miért nem csak akkor mondok vagy írok valamit valakinek, ha avval segíteni tudok? Miért nem figyelek oda, hogy kinek mit? Mert az egóm lázadozik, hogy a többi sok igazsággal akkor mi lesz? Igenis az orra alá dörgölöm, hogy tanuljon belőle, s ha nem tanul, akkor egy fejlődésképtelen disznó! Noha orr alá dörgölésből, odaszurkálásokból nem sokan tanulnak.
Hát hol is bennem az a híres szeretet?
Talán többet rombolok, mint építek?

És a félelmeim kisugárzása a bajon kívül vajon hány olyan embert vonzhat, amilyenre vágyom?

Asszertív kommunikáció...?

Menekülő emberek

Boltszomszédaim hetek óta úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj,  nem változna semmi. Az a kettő érint igazán, akikkel közel álltunk egymáshoz, de különösen az, akiben szükség idején éjjel-nappal tartottam a lelket, sms-ben, cseten, napközben órákig hallgattam panaszáradatait férjről, szülőkről..., és aki olykor külön diétásat főzött nekem, és számtalan gyakorlati segítséget nyújtott a bolt működéséhez. A napokban üzlettársamat látva öt percen belül háromszor fordította el a fejét, mintha ott se lenne, mintha nem kéne köszönni sem. Előző karácsonyra én is kaptam ajándékot, most csak adtam, még csak jót se kívánt az ünnepekre...  Neki tökéletesnek és sikeresnek "kell" lennie mindenben, hogy "elnyerje" végre az édesanyja szeretetét, halálra dermeszti a kudarc árnyéka is.
A másik egy időben a maga frusztrált módján vonzódott hozzám, aztán egy alfa-hím által kiszorult a erről a területről, de sokat beszélgettünk, szomszédként segítettünk egymásnak. Ő  a "nagyfiúkhoz" kapaszkodik görcsösen, sokféle félelmében.
A felszámolás közben nem kérdezett egyik se semmit, ha találkoztunk nevetgéltek, jópofiztak, mint máskor, és mosolyogva fogadták el a nekik szánt tárgyakat, de ha nem találkoztunk,  nem kerestek.
Nem mernek szembenézni avval, hogy az ő közelükben is kerülhet padlóra valaki (pedig nem is tudhatják, hogy én mennyire...), szoronganak, hogy egyszer rájuk is kerülhet a sor, noha mindkettőnek jól megy most. Nekik már csak az üzletük bezárása a padlót jelentené, noha egyébként van némi hátterük, nem kellene éhezéstől, kilakoltatástól tartaniuk. 
Kedvenc Maffiavezéremnek márványpalotája elvesztése jelentené azt az éhhalált, amit másnak a kenyere elveszítése, és már attól is szorong, hogy nem tudja az egész család számára fenntartani a megszokott életszínvonalat. Tehát ő is fél szembenézni a lehetőséggel. Az is megfordulhat benne, hogy elvárom az anyagi segítségét, amivel a családját rövidítené meg, no és az aggodalom, hogy ha nem ad, akkor éjjel ezért se tud aludni, de ha ad, akkor bebizonyosodni látná, hogy csak a pénzért szeretik... Érthetően sokkal egyszerűbb elfordítania a fejét. Épp úgy, ahogy az általa gyűlölt civileknek, akik a zsidó menetektől fordították el a fejüket, és akikről feltételezi, hogy most is ezt tennék "az ártatlan gyerekekkel is".
...Hát már csak ezért se illettünk mi oda, a fejüket homokba dugó, másokra mutogató, magukkal és a jól látható valósággal  szembe nem néző emberek ilyen sűrű koncentrációjába. (Vagy mégis, és ennyi idő elég volt arra, hogy meglássuk magunkban azokat a pontokat, ahol mi is...?) Így üresedik ki egy bajban levő ember körül minden...


Az ószeres megkérdőjelezte egy alkoholistáról, hogy az lenne, pusztán mert mellettem ő is megkedvelte,  az alkoholizmus ténye pedig zavarta volna a jó közérzetét biztosító összképet. Egy godokkal küzdő, több évtizedes "barátjáról" pedig tagadta, hogy most éppen "szomorú". Neki magának is voltak alkohol-, és vannak hangulati problémái, melyekkel nem tud megbékélni, ahogy a félelmeit tükrözte a tavaly még működő, ámde láthatóan üres boltunk kerülése is. Nincs forgalma, s bár nem a boltocskájából él, de a sikerélmény nagyon hiányzik neki is. 
Mégis ő volt az egyetlen, aki beköszönt, sajnálatát fejezte ki a zárásunk miatt, hosszasan elüldögélt nálunk és igent mondott kérésünkre, megszabadít a végképp eladhatatlan és elajándékozhatatlan filléres csetreszeinktől. Végül ő vette meg a kávégépet, hogy rám gondolhasson reggelente. Az elmúlással szembe tud nézni, úgy látszik, ezt már feldolgozta magában. 
A kávéházas házaspár csak a legutolsó pillanatban tudta meg, és búcsúajándékot adtak,  megöleltek, kérték, hogy ezután is nézzek be hozzájuk. Pedig húsbavágó egzisztenciális gondjaik vannak, úgy látszik képesek  legalább egy gesztus erejéig felülemelkedni rajtuk, ha az emberség úgy kívánja.


Aki menekül, mindig önmaga elől menekül. 


Zarándoktársaim, akik novemberben meghallgatták az úti beszámolómat, a végén az eredményekről faggattak, azóta se kérdezték meg, hogy állok a rákkal, vagy a csődbe menetellel. Aki erről nem is, de a jövőképemről később futólag kérdezett, s meghallotta az egyetlen lehetséges őszinte választ, hogy "nem tudom, attól tartok, jó esélyeim vannak az éhenhalásra", többé felém se nézett. Mindenkiben a saját félelmeit idézem fel, azokat a démonokat, melyeknek létezését kényelmesebb letagadni.
És aki távoli földrészen vágyik szociális munkás lenni, mert az ottani utcákon nem az itthoni félelmeivel kéne szembenézni? És az, aki hirtelen jött szerencséjében lelkiismeret-furdalást érez, amiért anyagilag nem segít (ki kérte? sokféle békétlenség lehet emögött a frusztrációja mögött), ezért néha hozzám vágott valami alamizsnát, hogy magát nyugtassa, aztán inkább ő is visszatért a maga társadalmi köreinek pótcselekvései közé elterelni a figyelmét a környező valóságról. Ez a sor is folytatható lenne, nem csak egy maffiavezér tesz így...
Van a nyomornak olyan formája, amelynek láttán én is eltakarom a szemem: a szellemi és lelki sötétség, ami minden síkon kilátástalanná tesz egy életet. Bármilyen karitatív munkát végeztem életemben, ez az a terület, ahol én is elakadtam. Itt az én gyávaságom

"Az együtt érző viszony kialakítása nagy kihívás. Ha érdemi, szívhez szóló kapcsolatot kívánunk teremteni egy másik emberrel – gyermekünkkel, házastársunkkal, szüleinkkel, betegeinkkel, ügyfeleinkkel vagy egy hajléktalannal –, nem szabad bezáródnunk előtte. Ennek előfeltétele, hogy önmagunk elől se zárkózzunk el.... Csupán egy olyan nyitottságban leszünk képesek arra, hogy igaz valójukban lássuk és halljuk a többieket, ahol nem gátol minket saját valóságlátásunk. Ez teszi lehetővé, hogy megfelelő kapcsolatra lépjünk velük.

Nemrégiben elbeszélgettem egy öreg hajléktalannal, aki négy éve lakik az utcán. Senki nem hajlandó észrevenni ezt az öregembert, szólni sem szól hozzá egyetlen lélek sem. Talán odavetnek neki egy kis aprót, az arcába azonban nem néznek, és nem kérdezik meg, hogy van. Szegény öreg számára borzasztó érzés, hogy nem létezik mások szemében, hogy egyedül van a világon. Ő érttette meg velem, hogy az együtt érző beszéd és cselekvés lényege a jelenlét, éspedig anélkül, hogy ijedtünkben, riadalmunkban vagy haragunkban visszahőkölnénk. "(Pema Chödrön, buddhista szerzetesnő. http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/amikor-minden-darabokra-hull)

Merj szeretni!

Nem szeretik magukat. Félnek, hogy őket nem is lehet, és legfeljebb a pénzükért kellhetnek valakinek. Ha látják, hogy bajban vagyok, megrémülnek maguktól, paranoid képzeteik támadnak, bizonyítékot vélnek látni mindenben arról, hogy  biztos elvárom az anyagi támogatásukat, de ha ezt tennék, akkor elismernék, hogy őket csak ezért lehet... ám ha nem segítenek, akkor meg lelkiismeret-furdalásuk van. Ennek csillapítására alamizsnával próbálkoznak (amit el se fogadok, ha rájövök, hogy az), végül inkább hátat fordítanak, pótcselekvésekbe vetik magukat. Így aztán épp abban nem támogatnak, amire a legnagyobb szükségem lenne: figyelem, törődés, együttérzés... egyszóval szeretet. Maguk elől menekülnek.

Mostanában többféle szerepkörben találtam magam körül ilyen férfiakat. Maffiózótól zarándokig, szeretőtől barátságig.

Ha nem szeretjük magunkat, másokat se tudunk. Na és akkor még... irigy is vagyok. Na és akkor még... tán mégis vannak rejtett elvárásaim? Tükör, tükör, tükör.

Inkarnációk 1.

Tanácsra volt szükségem, ennek nyomán kerestem meg ismeretlenül. Kétszer váltottunk elektronikus levelet,  egyszer pedig találkoztunk, egyikben se volt személyesség. Mégis, mintha régóta várt volna rám, olyan örömmel üdvözölt egy  társaság kellős közepén. Akkor nem tudtam mire vélni, később kissé lesajnáló mosollyal konstatáltam egyértelmű vonzódását, szégyenlős figyelmét, melyet magamon éreztem. Érzem most is, leginkább a távolból, mert csak ritkán futunk össze. Zárt személyisége szinte provokált, hogy én is felfigyeljek rá, majd tudatosan szemléljem őt.
Benne még most is sok van a régi papokból, aki valaha volt. Pap én is voltam, protestáns prédikátor bizonyosan. Papnő pedig valamely ősi kultúrában. Akár találkozhattunk úgy is, hogy én az új vallást hirdettem dühödten, ő pedig a vatikánit védte elvakultan, vagy még régebben más-más templomban és eltérő módon szolgáltunk. Ám emlékfoszlányok máshonnan bukkannak elő.
Fiatal pap volt, talán növendék még, és én egy fura lány, akit az értetlen és babonás környezete boszorkánynak titulált. Kezdetben hivatalból, később személyes vonzódásból követett, figyelt engem, egy középkori város utcáin vágyakozva lopózott utánam.
A történet végét nem tudom. Számos lehetőség jut eszembe, agyalni azonban nem szeretnék. Csak azt érzem, hogy elszámolni valónk van. Mióta ezt tudom, keresem őt, egyszer sikerrel, ám praktikus dolgaimnál ragadt a szó, nem mondtam el, amit szerettem volna. Azóta pedig érezhetően kerüli a személyes találkozást. Fél attól, amit vágyik megtenni, és fél a vélt következményektől, amelyeket épp a félelmeiből vetít ki. Talán nem tudja még, hogy a fel nem vállalt helyzeteket, meg nem oldott feladatokat egyre nehezebb körülmények között kapjuk vissza, tehát nem érdemes halogatni.


A néhány hete tartó völgy-állapotom bizonyára be is kavar. A személytelen áldozathoz kísérőül csatlakozhat az egó. A köröttem alakuló vákumban az  ő figyelmére is vágyom, mint emberére, ám ez megrémisztheti. A várakozás türelme pedig jobb időkben se volt erősségem. 

Üzenet az Olvasónak

Mostanában - másfél év intellektuális blogírás és fél év szünet, majd némi örömblogolás után - többnyire itt adom ki a mérgemet. Szó szerint. Írom, kiírom mindazt, amivel az egóm mérgez, hogy ennyivel hamarabb tisztuljak, haladjak előre vagy felfelé.
Ez a blog terápia, és egyben magánnapló, melyben magam is vissza-visszalapozok, ha saját történéseimet szeretném áttekinteni,  járható ösvényt, iránymutatást találni bennük.
Blogom életének első felében sokan olvastuk egymás oldalát, sokan reagáltunk egymás gondolataira, szemmel láthatóan pezsgett az élet. Aztán szünetre mentem, és visszatérve csendesen írogatok személyes dolgaimról, alig olvasok másokat, és azt hittem, engem se olvas szinte senki. Nem rég óta láthatóvá vált számomra a rendszerstatisztika. Azóta ámulok, hogy hányan olvassák ezt az oldalt, hányan kattintanak külön egy-egy posztra, és elképzelni se tudom - kevés kivétellel-, hogy honnan, miért... Kik vagytok Ti?
A kérdés természetesen költői. Bejegyzéseimet továbbra is úgy írom majd, mint eddig. Ám ha már erre vetett benneteket a sors, van itt valami dolgotok,  legyetek üdvözölve nálam! S ha továbbmentek, akkor Buen Camino!

44 és 45

Szerettem 44 lenni. Úgy érzem, maffiózóstól, caminóstól, csődbemenéssel együtt valahogy minden ami történt a legjobb volt, ami mostanában történhetett, és valahogy önmagán túlmutató jelentősége van ennek az évnek.
Talán egyszer megmutatkozik, mi az.
A 45. hamarosan itt van, és úgy tűnik, elég  kilátástalanul indul. A félelem mellett mégis kíváncsian várom, hová vezet. És vajon mennyiben hoz változást a korábbi hasonló helyzetekhez képest, hogy egyre többet tudok arról, mi miért történik?
Az a megfigyelésem mindenesetre most újra beigazolódik, hogy ha egy felmerülő feladatot nem oldunk meg először, másodszor, harmadszor... mindig egyre nehezebb körülmények között kapjuk vissza, s végül egy hatalmas szikla zúdul ránk, és az alól kell megoldani. A 2012-es év sokunknak szép kihívás ehhez.