Ő a földetek, amelyet szeretettel vettek be és hálaadással arattok le.
Ő az asztalotok és a tűzhelyetek.
Mert éhesen mentek hozzá és békét kerestek nála.
Ha barátotok feltárja előttetek véleményét, nem féltek sem a ‘Nem’-től, sem az ‘Igen’-től, amellyel értelmetek válaszol néki.
És amikor ő elhallgatott, szívetek nem szűnik meg hallgatni az ő szívét:
mert a barátságban minden gondolat, minden vágy és minden várakozás szavak nélkül születik és osztatik meg.
Ha búcsúztok barátotoktól, ne búslakodjatok:
mert az, amit a legjobban szerettek benne, talán éppen a távollétében világosodik meg előttetek a legjobban, mint ahogy a hegymászó is jobban látja a hegyet, ha a síkságról nézi.
És ne legyen a barátságnak más célja, mint a szellem elmélyítése.
Mert az olyan szeretet, amely mást is keres, mint saját titkának feltárását, nem szeretet, hanem háló, amelyet kivettek és csak a haszontalant fogjátok meg véle.
És adjátok mindig a legjobbat barátotoknak.
Ha ismernie kell lelketek apályát, ismerje meg dagályát is.
Mert mi a barátotok, ha csak azért keresitek fel, hogy óráitokat agyonüssétek véle?
Eleven órákkal keressétek fel mindig őt.
Mert az ő dolga, hogy hiányaitokat kitöltse, de nem az ürességeteket.
És a barátság édességében legyen kacaj és az örömökön való osztozás.
Mert a kis dolgok harmatában találja meg hajnalát a szív és felüdül benne." Khalil Gibran: A próféta
Barátság. Ma már ez is elkoptatott szó. Közösségi portálokon látni ilyen fotókat, "a szűk baráti kör", rajta negyven ember, s ott áll köztük magányosan ő. Az egyértelműség közhellyé is tette: akinek sok barátja van, annak nincs egy sem.
Könnyen ismerkedő emberek a néhány óra együtt töltött időt is barátságnak nevezik. Kevésbé nyitottak pedig azt a néhány évet, évtizedet, mely alatt együtt jártak iskolába, összejártak felnőttként, anélkül, hogy mélyebben ismernék egymást. Nem is szeretnék, hiszen önmagukat sem ismerik, nem mernek a mélybe nézni. Végül lemaradnak a szárnyaló magasságról is.
Kapcsolataink ellaposodnak, kiürülnek, s gyakran meg is szűnnek. Elszaladunk egymás mellett, kit a hétköznapi ügyes-bajok, kit eltérő érdekek, magasnak vélt célok szakítanak el tőlünk. Ha néhányukkal még összefutunk, megmaradunk a kevés időt, energiát igénylő felszínnél, és talán még arra sem figyelünk oda. Az el nem nyomható hiányérzetet pótcselekvésekkel próbáljuk elfedni. Halmozzuk a szabadidős programokat, különböző társas hobbikat, zajokkal vesszük körül magunkat, csak ne legyen időnk szembesülni a magánnyal. Vagy épp túlmunkába temetkezünk. Lógunk a neten, csetelünk, kommentelünk, avagy blogot írunk.
Ezt az oldalt - talán egy vidéken élő rápillantásai kivételével - nem látogatják azok, akik a barátaimnak mondják magukat. Gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Hiszen ha a "barátaink" - akiket megszokásból talán mi is így nevezünk - figyelnének ránk, nem írnánk nyilvános blogot.
És íme a fentiek látszólagos inverze: ahhoz, hogy legyenek barátaink, nekünk kell barátnak lennünk. Ám ha jobban belegondolunk, talán még sincs itt ellentmondás, ha visszakanyarodunk az elmélyülés igényéhez...
