Paleolit táplálkozás - további kérdőjeleim

Szendi Gábor pszichológus legújabb könyvében azt fejtegeti, hogy az evolúció során a kőkorszaki táplálkozás vált be, a modern nyugati, mely a tejre, gabonákra, hüvelyesekre, a napfény- és a vitaminmegvonásra alapul, idő előtt a sírba visz bennünket.

Ez bizonyára így van. Magam is elgondolkodom az átálláson.
Valóban elképesztő felismerésekre készteti az olvasót, például hogy míg az egészségre káros paracetamolhoz, alkoholhoz, dohánytermékekhez szabadon hozzá lehet férni, a létfontosságú vitaminok fogyasztását a közegészségügy szinte lehetetlenné teszi. A szerző például külföldről szerzi be többek között a D-vitamint, ám ez kevesek számára járható út. És bármerre nézünk, rövidlátásról, karrierekről, hárításról (már megint idepasszol Arronson: Történtek hibák.. c. zseniális alkotása), lobbiról, gazdasági érdekekről van szó...

De! A kőkorszaki ember átlagéletkora - ha jól emlékszem - nem érte el a harminc évet sem. Valamint ha akkor egyensúlyban éltünk a természettel, és kiváló táplálkozási szokásoknak örvendtünk, hogyan szaporodhattunk mégis túl annyira, hogy az addigi gyűjtögető-vadász életmód már nem tudta kielégíteni szükségleteinket, és át kellett térnünk a földművelő-állattartó létmódra? Továbbá tudomásom szerint az ősember gyűjtögetései során fogyasztott vadgabona-féleségeket.

Számomra zavaró, hogy Szendi a paleolit táplálkozással kísérletezők legnagyobb kísértésének a sarki pékséget tekinti, említést sem téve arról, hogy a az emberek jelentős hányada még családban él, így az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól sem számol be. Könyve mintha örök szingliknek íródott volna.

A melanomával kapcsolatos vizsgálatok eredménye a szerző szerint az, hogy a napozás, sőt még a leégés is védettséget ad e bőrbetegség ellen. Avval támasztja e véleményt alá, hogy a melanómások közül azok gyógyultak a legjobban, akik életük során minnél többet napoztak. Kérdezem én: akkor mitől lett melanomiájuk egyáltalán?

Szendi szerint a mai természeti népek a táplálkozási szokásaiknak köszönhetően védettek a civilizációs betegségektől, és amikor eléri őket a modern táplálkozás, ők is megbetegednek.

Ebben is lehet valami. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ezek a népek még mentesek a feldolgozatlan stressztől, kapcsolataik is tradicionálisak, áttekinthetőek, kezelhetőek, tehát sok zavart nem okoznak.

Persze a szerző tagadja a szervi betegségek pszichés eredetét, amit egy pszichológustól mégis furcsának tartok. A magam részéről például Dethlefsen minden a betegségeimről szóló sorában magamra ismerek, és ugyanígy vagyok a környezetemben élők nyavajáival is...

A depresszió okait a civilizációs táplálékbevitel káros biokémiai hatásaira (a vércukorszint emelkedésének agyra való kihatására) vezeti vissza, mellőzve azt a tényt, hogy aki depressziós, a szokásos nyugati táplálkozásnál is károsabban "nassolhat", tehát legfeljebb is oda-vissza hatásról beszélhetünk.

A szülés utáni depressziót például csakis az Omega-3 hiánya idézi elő, a társadalmi szerepek megváltozásáról pedig mélyen hallgat a szerző.

Itt megint szalámitaktikáról van szó, féltékenységről és hatalmi kérdésről, hogy "nekem igazam van, a többiek a hülyék". Pedig lehet, hogy már megint csak az van, hogy több út is vezet ugyanoda, több egymást ki sem záró részigazság visz közelebb a megismeréshez.

Szendi Gábor világképe egy újabb, sokadszori példája annak, hogy a pszichológiának (különösen a kognitív iskolának) mint tudománynak, a neve ellenére semmi köze nincs a lélektanhoz, pláne nem a lélekgyógyászathoz. A "lélek" nem tudományos fogalom.