Valaminek vége van...

Nem tudom túltenni magam Popper Péter halálán.
Nem volt Mester, abban az értelemben legalábbis nem, ahogy vezetésre vágyó rajongói gondolták. Tele volt pszichoszomatikus betegségekkel, a nők, az anyja felé ha agyban nem is, de szívben megoldatlan zavarokkal, a külvilág és önmaga felé konfliktusokkal, végül pedig egyre hígabb, önismétlő könyveket írt. Talán az élete feldolgozásának kísérletei voltak ezek... nem tudom.
Mester volt abban az értelemben mégis, hogy tanított bennünket minden kijelentésben kételkedni, körüljárni, megvizsgálni, megtapasztalni. Tanított bennünket önmagunkkal szembenézni, tévútjainkkal megbékélni, dolgainkat rendbe tenni, s nyitott szívvel, aggyal körülnézni a világban.
Értékmutató bója volt, most úgy érzem, utolsó az ilyen fix pontok között, "fehérek közt egy európai."

Szimbolikus, hogy éppen nagypénteken, Krisztus keresztre feszítésének estéjén, a világ spirituális elsötétedésekor lett rosszul. Ahogy szimbolikusnak tűnik az is, hogy a választások, kormányváltás körüli hazai elsötétedésben ment el.
Ez utóbbit talán fel is róják majd neki azok, akik hamis képet sugallnak róla a korábban független, néhány hete azonban szélsőjobbos hívószavakkal operáló Indexen.

Voltaképpen irigylem. Meglehet, hogy most nemcsak valóban végleg, de a legjobb pillanatban távozott e hazából, és az élők sorából is.

Számomra élhetőbb világ volt az, melyben egy levegőt szívhattam vele. Pótolhatatlan hiányt hagyott maga után.

Jó utat Tanár úr!