A pozitív gondolkodás csapdája

"Ha elhiszed, hogy sikeres lehetsz, az is leszel." Évek óta ez áll egy ismerősöm iwiw-oldalán. De ha felmerül, hogy beüljünk valahová egy tea mellé, nem lehet, ilyesmit nem engedhet meg magának. Tudom róla, hogy egyébként is filléres gondjai vannak. Én fizettem ki egy sikertelen külföldi munkavállalásból hazajutását.

Másik ismerősöm kora tavasztól napszemüvegben jár, saját bevallása szerint azért, hogy ne lássák a szemét, a lelke tükrét. Szerintem meg még azért is, hogy ő se lásson meg másokat.
29 évesen még nem vált le a szüleiről, nem dolgozik, nem vállal felelősséget, nem dönt...
"Azért kell választani és dönteni, mert ez egyben tartja az embert" - fogalmazta meg találóan nemrég eltávozott gondolkodónk.
Szintén saját elmondása szerint mindentől fél. MINDENTŐL. Tesz-vesz, jön-megy, épp csak nem él. Helyette például engem faggat az életemről, mert az nem neki fáj, és csak addig, hogy ne is fájjon. Szintén életpótlékként Coelho-t, A. J. Christian-t, és más filléres „misztikusokat” olvas, belső utazások, külső tapasztalatok begyűjtése helyett ezek alapján mér, bírál, ítél. Sztereotípiák mondogatása közben pedig iszik, depressziós hullámok között hánykolódik, gyakran érzéketlen, és olykor gonosz is...

Tragikum-fóbia. Ezt a kifejezést Popper Péter használta, amikor az amerikanizálódásról írt. A valaha ésszerű, az üzleti életre és munkahelyre vonatkozó „keep smiling”-szabályból mára kényszeredett „pozitív gondolkodás” vált. Mutassuk azt, hogy boldogok vagyunk, legalábbis elégedettek, és tagadjuk el, hogy baj van bennünk és körülöttünk, sőt tegyük ezt olyan jól, hogy mi se érezzük! Legjobb, ha nem is érzünk egyáltalán semmit, csak tesszük, amit várnak tőlünk. Ha még nem vagyunk elég profik ebben, befizethetünk agykontrollra, vagy más korszerűbb kurzusra.

Pedig ha nem engedjük magunkhoz, magunkba a tragikumot, nem éljük meg mélyen a magunk és mások szenvedését, nem tudjuk megélni a valódi örömöt sem. Ha elkerüljük a megélést, az átérzést, hogy így elkerüljük a fájdalmat is, akkor a megtapasztalás hiányában nem csak ostobák maradunk, de csupán valahány százalékos életet élünk.

Popper példája sarkít:

Vannak helyzetek amikor „depressziósnak lenni szinte erkölcsi kötelesség… Talán azt kellene gyógyítani, aki vidáman lubickol ebben a mocsárban.”

Szélsőség, de van benne igazság, és ő ismeri a másik oldalt, a két angyal legendáját is, mely ezen az oldalon is olvasható.

Valahogy úgy lenne jó, hogy szembenézünk, aztán a látottakat megtanuljuk ép lélekkel elviselni. Sok más definíció mellett nem ezt nevezik bölcsességnek, gerincességnek, spirituális vagy egyszerűen csak emberi tartásnak?