S.O.S.: Tud valaki szabadstrandot...

a Balaton északi oldalán, Keszthelytől Bp. felé? Ahol átutazóban érdemes megállni egy órára.

Szerdáig várom nagyon-nagyon az információt. No meg azt, hogy csütörtök és vasárnap között legyen valamikor jó idő is, de erről Ti nem tehettek :)



Előre is hála!

Blogger-találkozó a finisben - Ma őrület volt a boltban :)

Nem tudom mi, de valami volt ma a levegőben. A máskor oly eseménytelen péntekek után ma dél körül sokadalom gyűlt össze a boltban és körülötte. Épp ma, az utolsó nyitvatartási napon!
Az események láncolatában az első szem az az angol vásárló volt, aki 40 dekát (!) kért az Earl Grey Specialból. Mivel 5-10 dekányi a megszokott adag, ilyen celofán és arany zacskóim vannak, hirtelen azt se tudtam, mibe csomagoljam. Sőt, a mérleg serpenyőjére is csak két részletben fért fel ez a nagy halom tea. Végül igen méltatlan módon papírzacskóba került a rózsaszirmos-bergamottos gyönyörűség. Ezalatt betipegett egy néni, és ajándékcsomagolást kérve (ami nálam igen lassú művelet, figyelembe véve a két balkezemet) elvitte az egyik legszebb csokimat, a Kis Bécsi Sarkot. Aztán meglepett egy blogger, KisVirág a párjával. Először találkoztunk személyesen. Másfél órát töltöttek nálam, teáztak, vásároltak, csevegtünk. Időközben belépett egy hölgy, a júliusi rózsatea akcióban vásárolt ezt-azt, jó komótosan, többször meggondolva magát, tanácsokat is kért, egy férfi pedig két elviteles kávét, amikor egy asszony beszólt az utcáról, hogy nem tudom-e a szomszéd játékboltos telefonszámát, mert épp egy órája vár rá. Akkor felpillantottam, s kisebb csődületet láttam a bolt előtt. Ők mind a fodrászhoz kiszaladt szomszédra vártak. Egyik kézzel az elviteles poharakat próbáltam elővarázsolni a legalsó polcról, másikkal kávét főztem, a (virtuális) harmadikkal és negyedikkel teafüvet mértem ki és a szomszédasszonynak telefonáltam, hogy jöjjön, mert nagyon várják. Mindez alatt próbáltam könnyedén csevegni a kint és bent összegyűltekkel, ám berontott két - a játékboltosra való hosszas várakozástól - kissé türelmetlen gyerek, hogy mibe kerül az óriásnyalóka, utánuk gurult az édesanyjuk, elkezdtek színek között válogatni, tehát a végképp nem létező ötödik kezemmel előpakoltam a kínálatot. Már majdnem megkértem Virágékat, hogy vegyék ki a kirakati nyalókákat... Na szép lenne, ha az egyik vendéget kérném meg, szolgálja már ki a másikat, legyen szíves! :)
Mikor azt hittem, levonult az áradat, és visszafordulhatok Virágomhoz, visszajött a kisfiú, hogy a húga mégis inkább a másik színű nyalókát szeretné, azt, amelyik visszakerült a szekrénybeli doboz legaljára...
Nagyjából ekkor toppant be Melange, a Keserédes Csokibolt tulajdonosa, akit eddig szintén nem láttam még élőben. Meghívtam teára, vásárolt is, adott néhány ötletet, összeboronáltam Virággal, hogy ők a két azonos, komoly betegségből gyógyulók, ama közös vonás mellett, hogy mindkettőjüket blogból ismerem.
S hogy legalább virtuálisan velünk legyen egy harmadik blog-író is, Trendo jelezte fénypostán, hogy a félrerakatott levendulás teáskészletért csak hétfőn tud majd beugrani, amikor én a hétvégi villanyszerelés után majd éppen nagytakarítani fogok.
Meglepő módon még zárás előtt is jött egy vásárló, pedig máskor pénteken háromkor kihal az utca.
Délután szólt a virágboltos, hogy dél körül átküldte hozzám egy vevőjét kávézni, és látta is bejönni. Én nem emlékszem erre a férfira. Lehetséges, hogy kifordult a csöppnyi boltból, mert a fejében már ki volt téve a "MEGTELT"-tábla?

Kezdem bánni, hogy augusztusban zárva leszek :)

Karinthy Ferenc: Napló I-III.

Évek óta odavagyok érte. Nem volt jó író, és még a jól sikerült Bösendorfer is mi ehhez képest, szerintem ez a Napló a főműve!

1. Abban az évben kezdte írni, amikor születtem.
2. Bár Cini gőgje és macsósága bosszantó (szegény Marci!).Ám a kor kulturális, társadalmi és politikai panorámája, a mai közszereplők családi gyökerei, de a Karinthy család múltjának, kórtörténetének epizódjai is izgalmas körképet adnak az elmúlt magyar évszázadról.
Tanulságos a gyökerektől a világba szerteágazó család belső útjaiba bepillantást nyerni, felfedezni, hogy az ősök érzelmi hiányai, egy-egy rossz döntésük hogyan hat, hogyan rombol máig az utódokban, "századíziglen".
3. Szegény folyton panaszkodó, a kiváltságos elithez tartozó, futtatott írónk évente talán többször utazott külföldre - Nyugatra, Amerikába is- , mint akkoriban a fél ország összesen. Útleírásai azonban máig élvezetesek.

Ennyi idő és évi legalább egyszeri olvasás után mindegy is, melyik kötetet sikerül éppen lepiszkálnom a felső polcról.

Gabillától kaptam nemrég

...Aztán elfeledkeztem róla. Mint ahogy arról is, hogy nála-e, vagy máshol olvastam egy keleti történetet a megelégedett, boldog királyról, aki okító szándékból elküldte a rátarti tanácsosát, szerezze meg azt a gyűrűt, amitől a boldog ember elszomorodik, a boldogtalan arca pedig mosolyra derül. A megadott határidő előtti éjszaka az elkeseredett tanácsnok egy kis falu bazárjában a másnapra készülő árusba botlott. Portékája között volt egy jelentéktelen gyűrű. Erről eszébe jutott megkérdezni, hogy hallott-e a fenti gyűrűről valaha. Az árus természetesen igent mondott, rávésett valamit a gyűrűre, becsomagolta, s elküldte a királynak. Akinek az arca nyomban elkámpicsorodott. A közelébe álló boldogtalanoké pedig felderült.
A gyűrűre ez volt vésve: "minden elmúlik egyszer".

Nagyjából így szól a történet, legalábbis így emlékszem rá.

Státusz néhány kitérővel

Tanítványi státuszba helyeztem magamat.

Mesterem minden és mindenki.
És csak kapkodom a fejemet, hogy erről is lemaradtam, meg azt is elmulasztottam, mert ugye dekoncentrált vagyok, lépcsőházi gondolkodó, és nem a jelenben, hanem a múltban, a jövőben élek.

Tanulok/tanulhatnék a 26 éves blogger-lánytól nyitottságot, elfogadást.

A 29 éves mindentől félő fiútól (ó, róla már annyit írtam:))sokat tanultam, és csak többek között azt, nincs jogom elvárni bárkitől is, hogy az én értékrendem szerint gondolkodjon, éljen. Ehhez nekem egy Anthony de Mello sem volt elég. És hogy az nem visz engem előre, ha az emberek hibáira hivatkozva elhárítom azt is, amit érdemes megtanulni tőlük. A leckére ráment egy szerelem, tán a barátság is.

Az egykor Hollandiában lányokat futtató táncpartneremtől, aki ugyan táncolni akart tanítani, ám én mást tanultam tőle. Ugyanis a mi táncunk nem tánc volt, hanem ego-párbaj. Lecke arról, hogy az arrogáns, türelmetlen maximalizmus nem vezet eredményre, sőt rontja azt. Hogy nincs jogom egyáltalán senkitől semmit elvárni. Persze várni várhatok, csak nem érdemes. Ítélkeznem - de legalább hangosan kimondva, ami rombol, és utána nehezebb a megfelelő hangot megtalálni - sem. Azt is most tanulom, hogy nem csak alázatot, de könyörületet is tanulnom kell.
És hogy a türelmetlen kapkodás, a dolgok természetes folyásának ki nem várása, az előre okoskodás - ha elvétem a "ritmust" - megint csak rossz útra visz. Pedig én találtam meg a kulcsmondatot is: "Úgy táncolsz, ahogy élsz."
De azt is megtanultam, mintegy osztályismétlésként, hogy minden maszk mögött félelem húzódik. Félelem az újabb sérülésektől. Minél brutálisabb, keményebb, vastagabb, vagy az archoz szervesült egy maszk, annál nagyobb az elesettség. Bármilyen megtévesztő is a maszk, vagy a hozzáfűzött magyarázat, a valóban begyógyult sebekkel, feldolgozott sérülésekkel bíró, harmonikus emberek nem viselnek álarcot.

Abból is tanulhatok, hogy fenti két, egymáshoz igen hasonló embert miért kaptam meg egymás után...

A régi tanáromtól, aki a legérzékenyebb életkorban megroppantott néhány évre. A gőgje a megbocsátás leckéjét adja fel nekem.
A felesége által pedig, aki végig tudta, hogy annak idején a férje szeretője voltam, a szeretet csodáját figyelhetem meg. Többek között az irántam való évtizedes szeretetéből.

Az ázsiai nőtől, aki 15-én a hőségriadó idején bejött a boltba ásványvízért, Euróval akart fizetni, én pedig emberséges megoldás keresése helyett leráztam, mert nem értem rá a problémájával foglalkozni. Ugyanis nagyon fontos tennivalóim voltak az esti buddhista összejövetellel kapcsolatban...

Az ország másik felében élő blogger egy-egy levelével:
"Semmivel sincs semmi baj ... Sokat élünk, sokat szenvedünk míg rádöbbenünk: a szenvedés is az élet része. Nem kerülhetjük el. Csak akkor vagyunk képesek az örömre, beteljesülésre, szeretetre, szépségre is fogékonnyá válni, ha készek vagyunk a szenvedést is elfogadni. Mert a nyitottságban minden ott van. Szép és rút, fájó és örömteli is. A valódi szenvedésünk abból fakad, hogy menekülünk a fájdalom elől, s csak a jót akarjuk.
De aki az élet felséges táncát akarja teljes és tiszta szívből táncolni, annak minden taktust el kell járnia. Mert az élet ritmusa ilyen. Mély és mags, gyors és lassú, bánatos és boldog - minden dallam benne van. Minden. És ez - egyszerre gyönyörű, és egyszerre félelmetes. De ez az élet. Ekkor vagy nyitott, érzékeny, és ami ezzel jár: sebezhető is. De nyitottság és érzékenység nélkül: nincs igazi ÉLET. Nyitottság nélkül csak üres burkok vagyunk, halott bábok. Igaz, mindent elkerülhetünk. De. Nem is élünk.
Az élet kelyhét elfogadni azt jelenti, hogy összetöretik a szívünk. Amit annak hiszünk. Valójában csak páncéljainkat veszítjük el és ettől félünk. A szív ELEVEN. A valódi szív eleven, és ÉREZ. Nem csak örömet, de fájdalmat is. Így van ez."
"Engedd magadhoz a fájdalmat. Öleld magadhoz.
Állj meg.
Állj meg végre és éld át.
Egész életedben futottál előle. Életeid ezreiben futottál előle.
Most állj meg. Állj végre meg.
A futás menekülés. Mindegy hogy valami elől vagy valami felé futsz. Futás mindkettő. Mikor másra vágysz, arra hogy más fedje el azt a mély bánatot, fájdalmat, ürességet, hiányérzetet, ami benned van, akkor menekülsz. Állj meg.
Mert amit keresel, amit olyan kétségbeesetten keresel, már a tiéd..."

Bóbis László tánctanár, aki bölcsességével, érzékenységével messze-messze túlmutatott a táncon. Milyen jó, hogy csak a tanfolyam után tudtam meg, micsoda médiaszemélyiség (volt?) ő. Kedvessége, nyugalma, figyelmessége, tapintata, két figura közti szociológiai elemzése, kivillanó családszeretete, emberszeretete, humora jelzi, hogy sokat ért, érez a világból, melyben békével létezik. Egy teljes életet élő ember harmonikus életformájába engedett bepillantást. Ilyenek nincsenek körülöttem, nem vonzom be őket, s ha időnként nem pillantanék meg legalább kis időre egy-egy ilyen életet, talán elveszíteném a sejtést is az Emberhez méltó életről.

Az akupunktőröm, aki megpróbál megtanítani lélegezni, hogy az érzelmeimet rendbe tudjam szedni, aki kb. kéttucat tűvel ejt rajtam stigmákat (néha tényleg krisztusaikat, de ne feledjük, a latroké is ilyen volt), s közben előre figyelmeztet azokra a leckékre, melyet később, mintegy nyomatékul meg is kapok az élettől. Aki nem dühös, nem csalódott, hogy nem haladtam, nem teljesítettem ennyit vagy annyit. Nincsenek elvárásai. Figyel a szükségleteimre, s hálás vagyok, hogy a sok szöveg(elésem), megerőltető gyakorlatok helyett olykor "csak" hagy élni, "csak" belevisz egy olyan állapotba, ahol néhány percre megpihenhetek, s átélhetem, hogy minden rendben van. És aki jó humorérzékkel vette, amikor a saját felelősségem helyett még az ő hiányosságait próbáltam felkutatni:)

A sok "na hogy megy az üzlet" típusú, és engem bosszantó kérdést feltevő ember, aki akaratlanul is avval szembesít, hogy a kimondott szónak valóban hatalma van.

...

A hibáim elkövetésével, vagy épp az ellenkezőjével. Minden és mindenki azt "akarja" megtanítani nekem, hogy NEM VAGYOK ÁLDOZAT.

Ps: A két egymáshoz hasonló férfiember mellé néhány nap múlva megkaptam/visszakaptam a harmadikat is. Facebookon vette fel velem a kapcsolatot Életem régi Nagy Szerelme...

Tope háza

Péntek éjjel értem Nagykovácsiba. Mivel az elmúlt években nappal utaztam ki, a sötétben megkavarodtam, hogy jó helyen szállok-e le az utolsó erre járó buszról, de végre ideértem. Megszemlélhettem Tope a ház összeomlása elleni kreatív küzdelmének néhány lenyűgöző eredményét.

Szombaton hajnali fél egytől ma, vasárnap délután 3-ig, azaz másfél nap alatt a következő regényeket olvastam ki:

Anita Diamont: Szajhák és boszorkányok
Anita Diamont: A vörös sátor
Márquez: A szerelemről és más démonokról

Mivel holnap reggelig maradok, ha lazábbra fogom is az ütemet, néhány Márquez-novella még beleférhet.

Nincs is jobb az édes semmittevésnél, már ha az olvasás annak számít. Tegnap egy kicsit a kertben, ma esik, tehát az emeleti szobámban.

Jó egy lovat örökbefogadni

... még egy évre is.

Minden lónak megrázó története van. Kiöregedett, vagy sérült versenylovak, akikre a vágóhíd várna, pedig talán sok pénzt hoztak a gazdáiknak. Megkínzott munkalovak, akiknek elvágták a térdszalagját, vagy láncon és fedél nélkül tartották...
Mi vagyunk a lovas nemzet?

Bölcsesség nem csak mára

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. (Simone Weil)

Hogy mik vannak!

Szombaton Szentendrén voltunk, Dunában lubickolás céljából. És ebbe botlottunk. Sose hallottam még sárkányhajóról, most viszont végignézhettem egy selejtezőt. A kétórás nap- és vízfürdőzést ugyan zavarta kissé az állandó ütemes dobolás - ugyanis erre húzzák egyszerre az evezősök -, de legalább tágult megint a világról szóló tudásom :)

Kultvasárnap

Délután ezeréves tanárom feleségével - jesszumpepi, 29 éve ismer és szeret ! - valamint Berával - aki meg összesen nincs ennyi idős - a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában Bruno Bourel Nappapírok c. fotókiállítása. Ja, egyébként ezt Fhil ajánlotta emilben Bajáról :) Köszi!
Sosem sikerült megnéznem még az épületet, folyton zárva volt. Most felújítás alatt áll, háromnegyed részben kész, és gyönyörű! Valahogy az isztambuli Kék Mecset és a Hagia Sophia is eszembe jutott róla. Fényképezőgépet persze nem vittem :(
A fotók is jók, a zsidó hétköznapokról, vagy fél órát el lehetett molyolni velük.
Aztán ki egy kávézó teraszára a Madách téren, ahol valami hangos veszekedést hallva kissé latinos fílingünk kerekedett.
Végül Berával kettesben a Tabán moziban Kay Pollack Hétköznapi mennyország c. svéd filmje. Felemelő, megrázó. Egy ember felszabadulásáról, a szeretet felszabadító erejéről, ami másokat is magával sodor, s amibe belehalni is érdemes. Nekem svéd film még nem okozott csalódást.