Magányos szürke alak áll háttal a narancssárga sivatagnak, szemben a hatalmas tűzgömb lemenőben. Hívja, kitárja szívét a napnak, hadd égesse ki a salakot, a megnyugvás hamvát hátrahagyva.
Valaha király volt, okos, jó szándékú, ám önbizalma hiányos. Sokat adott a bölcsnek hitt külső tanácsadók véleményére, s ez bajba sodorta az országot, őt magát is.
Nem kutatja az elmúltat, nem elemez, ezen már túl van. Most csak áll szomorúan, méltóságteljes, egyenes tartással. Harminc-negyven közötti férfi, jól nyírt szakáll és hullámos haj, fején korona, vagy tán csak a helye látszik még mindig, testét jobb napokat látott, gondozott köpeny fedi, kezében jogar helyett simára kopott göcsőrtű fabot. Koldusbot, vándorbot?
Emberek között szeretni élni vagy meghalni, békében, rangját, múltját felejtve.
Az úton egy tizenegy-tizenkét év körüli kislány tűnik fel, közelébe érve csodálattal néz szembe a férfival. Gyermeki elfogulatlansággal fogja, csókolja meg az erős kezet. A fenséget látja a szomorúságát méltósággal viselő emberben. Múlt és jövő nem foglalkoztatja, a pillanatot ragadja meg, s őrzi, szemében visszatükrözve a másik lelkének szépségét.
Állnak együtt, szemben a nappal, s a férfi számára elérkezett a béke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése