Budapest Bár koncert, ahol már éjfél előtt útjára indul a gyönyör

Katona József Színház, Budapest Bár lemezbemutató koncert. Azoknak akik nem ismernék, a múlt század első felének részben filmekből, részben rádióból ismert bárzenéi szokatlan zenész-összeállításban. Az előző bemutatóhoz (és a lemez felénekléséhez) képest változott kissé a felállás. Alkalmi társulás lévén eleve változatos tagsággal számolhattunk, attól függően, ki ér rá a más irányú elfoglaltságai mellett. Az előző lemez bemutatójánál a mostani drámaibb. Úgy tűnik, aki tehetséges zenész, még tehetséges színész is lehet. Időről időre együtt zenél a közönség a színpadon levőkkel, ahogy tud, ritmusos tapssal.
Az ötödik percben Ferenczi Györgytől fut rajtam végig a borzongás. Frenk - akit Frenkként kevéssé, ám Budapest Bárosként annál inkább kedvelek - hiteles Seres Rezsőként (is), mintha már eleve spleenben született volna. Míg Lovasi András arról énekel, hogy milyen nagyon kell ő a nőknek, a nézőtér először oldódik nevetésbe. Rutkai Bori most is hozza az ugrabugráló kedves idétlent avagy kacért, visszafogott mimikáját hangja és teste játékával ellenpontozva.
Kiss Tibi cowboynak is nagyszerű, ám tiroli dalától, és a háttérben paravánnál zajló bábjátéktól már nevetőgörcsbe torzult arccal csurgatja könnyeit a közönség. Egy korábbi melankolikus verzióban a tüneményes Szalóki Ági ártatlanná szublimálta a dekadenciát, most Németh Juci meglepően dinamikus Holnapja bizsergés a hátakon, a nézőtéren elakadó lélegzet. Ez már túl van a profizmuson, nagyon erős, csúcsokat dönget. Ahová nálam el is ér az ibolyaszedős dalával. Meglepve élem át, nahát, nekem orgazmusom van! Nemtől és szövegtől függetlenül, pusztán az előadásmódtól és a korábbiaktól felajzva átélem, amit koncertjáró tiniként nem. Megsejtem, amiről eddig csak hallottam, mit érezhetnek az örömzenészek. Felhőkön lebegve, valahol a periférián érzékelem, hogy Ferenczinek nem derogál eleven díszletként csemegeboltos kirakatot vagy épp egy tükör mögötti falat játszania, és mindenkinek természetes a másik dala alá statisztálnia.
A különböző műfajból érkezettek alázata a zene iránt, töretlen örömük a telt házas, falnál állós előadásokat minden este megduplázza. A finálé klasszikust felidéző Villa Negrája elsöprően friss örömzene, mi csak tapsolunk, lebegünk, és távoztunkban megpróbáljuk fájó arcizmainkat normál anatómiai helyzetükbe visszarendezni. Tavasszal éjszakai előadáson voltunk, így bizonyos vagyok benne, a pár perc múlva következő második menet most sem veszít izzásából.