Krisna-völgy

Háttal, ám az istenekkel szembe nézve...

Meglepődtem, mikor az az ismerősöm hívott, aki tizenöt éve ki nem állhat.  Megtudta, hogy neten csatlakoztam egy online meditációhoz, s ezt félreértve lelkesen felhívott, hogy menjek, bemutat személyesen a vezetőjüknek. Engem egy híresség és a rajongás sem vonz, valamint nem vágytam soha Somogyvámost látni, azonban ezt az invitálást rendkívülisége miatt jelnek tekintettem, így együtt kirándultam Laár András csapatával. Ő nyaralását felfüggesztve, a helyszínen csatlakozott  hozzánk. Ismerősöm pedig az  utazás egyetlen napja alatt az irántam való rajongás, a csalódás és a megtagadás tüneteit is produkálta. Ez a dinamika is jelzi, hogy érzései nem rólam szólnak. Ámde ne vágjak a dolgok elébe!
A bhakták életmódja számomra idegen, ám értékelem, hogy egy működő, szinte önellátó gazdasági-,  és életközösséget tudtak létrehozni. Iskola a gyerekeknek, árucsere a kinti faluval, gondozott sétányok meditációs pavilonokkal, békés házak tavakkal, patakkal.
Ezekbe a vizekbe szórják halottaikat is, akiket a környékbeli temetkezési vállalkozó hamvaszt el. Apropó temetés! Az istálló felé haladva megtudhattuk, hogy a teheneket saját temetőbe helyezik, és szertartással búcsúztatják távozó lelkeiket. A Krisna-völgyi Tehénvédelmi Központnak nevezett patyolat tiszta istállóban a pár napos borjak és anyjuk szórakoztatását is megoldja a falakon elhelyezett számos védikus festmény, a hangszóróból duruzsoló énekelt mantra. Az EU-szabályokat írók is  megirigyelhetik az állatvédelem eme hangsúlyozott módját. A belépő mindjárt egy  "Karma" c. szoborral szembesül, emlékezetébe vésve, hogy aki öl, legközelebb áldozattá válhat. Mindenesetre a gondoskodás megtérül, mert olyan tehenek is adnak tejet, melyeknek még nem volt borjuk. A zöldségeskertekben és a vermek körül is vannak meditációs pavilonok, hogy az élelmiszerrel munkálkodó szerzetesek bármikor félre tudjanak vonulni egy kis elmélyülésre.
A mintegy 130 fős lakosságból 10 jár most általános iskolába, harminc pedig hamarosan fog. Ebből a számból látható, hogy az önmegtartóztatás nem erőssége az itteni házaspároknak sem. Ám a szép, háromtermes iskolaépület még elégségesnek bizonyul. A falu összközműves, bár egyes családok ökológiai megfontolásból nem vezették be magukhoz az áramot. Néhány tetőn napkollektor vagy napelem látható, ám bizonyára vannak házak, melyekben ennyi kényelem sincs. A lakhelyeket a betelepülők építik saját költségükön, az egyház csak nagyon kivételes helyzetben nyújt némi támogatást. A hallottakat úgy értelmeztem, hogy a végleges letelepedés előtt két év próbaidő áll a jelentkező rendelkezésére.
Az ebéd igen finom volt, nagyobb részt helyi zöldségekből készült, bár csak a csicseriborsót ismertem fel belőle. Rózsalimonádét ittam, ami helyi szirmokból, házilag készült. Mintha friss, illatos virágokba haraptam volna!
A templom európai ízléssel giccsesnek tekinthető, ám annak tudata, hogy sok emelkedett lelkiállapotban levő szerzetes szorgos, szeretetteli keze  festette ilyenre,  széppé varázsolhatja még a mi szemünkben is. Ami nem tetszett, az a hatalmas, díszes, üvegfalú, pénzzel teli adománygyűjtő vitrin éppen az oltár előtt, és a könyvárus pult, ami véleményem szerint  inkább a shop-ban lett volna a helyén.
András tündérfuvolázott, gitározott, mi énekeltünk.  A márványpadlón ülve sem fáztunk, különös módon langyos volt.  Télen is elég csupán gyenge padlófűtéssel melegíteni - tudtam meg egy helyi lakostól.
Ösztönösen helyet foglaltam a középen levő lótuszmintán, s valami nagyon jó erő érzése töltött el. Az oltár fölötti legyezőt is meghúzkodtam, a tradíció szerint kérő imádságot mormolva közben, hogy az istenség, cserébe a szívességért, teljesítse azt. Nem kevés babona van ebben, épp annyi, mint a katolikusok búcsúcéduláiban, búcsúzarándoklataiban, ámde helyben tegyünk a helyiek szokásai szerint... Egyszer csak megláttam, hogy egy szerzetes mosolyogva kukucskált be, majd pár perc múlva néhány társával tért vissza, letelepedtek, velünk énekeltek, zenéltek.

Szép nap volt, örülök, hogy elmentem. Avval együtt volt kerek, hogy reggel a buszon, első látásra kioktatott egy a többiek szemében nagybecsű "esszénus mester": gondolkodjak el azon, miért nem adtam oda a kezem, amikor a felszállásnál segíteni akart? Majd rosszalló tekintettel utalt valami egótúltengésre,  elfordult tőlem, egész nap nem reagált egy mosolyomra se. De ha másképp viselkedik,  se kellett volna magyarázkodnom, hogy azért hárítottam el köszönettel, mert oly boldog voltam, amiért egy néhány napja folytatott gyakorlat következtében térdrecsegés, ízületi fájdalmak és segítség nélkül, rugalmasan tudok mozogni. (E gyakorlatot éppen az invitáló ismerősöm közösségi oldalán olvastam, hála ezért.)  Majd pedig az évek óta összeszokott társaság  térben hozzám közel kerülő tagjai - jó manipulátor módjára - faggattak, volt aki elkapva egy mondatfoszlányt, a hátam mögül előugorva szólt bele, azt hangoztatva, hogy nem véletlenül keveredtem épp ebbe a körbe. Gyógyulatlan és friss sebeim idegen kezekkel való tapogatásától egy pillanatra el is vesztettem a türelmemet. Tolakodó "figyelmüket" szeretetnek hitték, feljogosítva érezték magukat a minősítésre, miszerint  egy kétszeres caminós zarándok életének már rendben kéne lennie, én meg hogy lehetek így kibillenve. Nem kérdeztem vissza, hogy az ő sok éves "spirituális" gyakorlataik vajon miféle eredménnyel jártak, ha még a kioktatásnál, az elvárásoknál és az ítélkezésnél tartanak.... Továbbá hogy lehet az, hogy a fent említett ismerősöm közös barátunkat, akiért ő harminc éven át rajongott, hosszú ideje magára hagyja a bajában. (Épp e barátom jegyezte meg a kirándulás előtt ironikusan, hogy sose akarjam megtudni, kik azok, akikkel éjszakánként együtt online-meditálok!) Hazafelé  az egyik, idősebb útitárs  kinyilatkoztatott, miszerint férjhez kell mennem, ez a túlélési esélyem. Talán nem olvasott, hallott, nincs tapasztalata még a függőségről, meghittségről, felnőtt párkapcsolatról. Sem. Azt is mondta, hogy onnan tudhatom, jó úton járok, ha csupa öröm ér. Hm... Többek között Jób,  Jézus és Teréz Anya se voltak trendi, spirituális hedonisták.

Miközben könnyeimet nyeltem, ráébredtem, hogy sokadszorra ugyanazt a hibát követem el. Önjelölt mestereknek, megváltóknak, szakiknak,  mindenesetre nálam kompetensebbnek remélt embereknek szolgáltatom ki magam - önként, vagy unszolásra -,  a pillanatnyi vagy hosszabb távú megkönnyebbülés, terheim, felelősségem megosztásának reményében. (Olykor még fizetek is nekik!) Olyanoknak, akik többnyire még azt sem látják, tán tagadják is, hogy a saját életükkel alaposan el vannak akadva, és maguk helyett szívesebben kutakodnak másokban, így kompenzálva kisebbrendűségi és egyéb frusztrációjukat.
Én is elkaptam egy beszélgetésfoszlányt, amiben valaki arról mesélt, hogy egy társuk azért nem tudott eljönni, mert a szerelme annyira szereti, hogy inkább megbetegedett, csak ne hagyja őt ott egy napra sem. Ábrándozva mondta, hogy ez milyen szép, tiszta szeretet, hogy így otthon maradtak, s a lány ápolja a kedvesét. ... Nem szóltam bele. Azon viszont elgondolkodtam, hogy én mennyire vagyok rajongó és kiábránduló típus.
Az önsajnálatot félbehagyva, nevetni kezdtem magamban, amikor a mellettem ülő, ámde tőlem tüntetően elforduló ismerősöm lényegében megköszönte aktuális oktatómnak, hogy foglalkozik velem, fogyatékossal, akivel ő már nem bír.
Másrészt én is nagy ítélkező voltam mindig, és hát...  amilyen az input, olyan az output. Szóval nem múlt el a nap tanulságok nélkül.  A szétszórtságomat, lépcsőházi gondolkodásomat azonban ismét sajnálom. Megfordíthattam volna a dolgot, ha eszembe jut visszakérdezni. Nem gondolják-e, hogy  nekik is tanulnivalójuk van avval, hogy épp közéjük csöppentem? Úgy hiszik-e, az evvel a dolguk, amit most  művelnek? Ha humoromnál lettem volna, a "mesélj a caminóról", és a "te hogy meditálsz, mit látsz, mit érzel" típusú kérdéseket is visszacsatolom: "te hogyan szeretkezel?"
"Bandázunk", ez volt a szavuk járása. No igen, ehhez aztán mindegy is, hogy milyen a nyáj, fontos, hogy meleg legyen az akol.

Hogy ezek után megyek-e hozzájuk dalolni,  azt még meglátom. Megfelelni nem tudok, nem is akarok, nem is hiszem, hogy kellene. De az éneklés öröméről nem szeretnék lemondani, most, hogy sok év után ismét megízleltem, tehát - más ilyen lehetőségről nem tudván - lehet, hogy elkezdek hozzájuk szatszangra járni. Aztán majd kialakul. Hiszen a születésemet se fogadta kitörő tapsvihar, senki nem örült, s én hagytam magam ettől a ténytől befolyásolni, hiszen még apró voltam. Felnőve azonban választhatok, akár oda is mehetek a bhajanok öröméért. (...Pál Ferinél hallottam, hogy a fekete bárány családban, közösségben azt jelzi, amely feladattal, tanulnivalóval az adott csoport nem hajlandó szembenézni. )
Lecke feladva: függetleníteni magam mások véleményétől. Csak dalolni, dalolni... vagy táncolni, ahogy Zorba mondaná.

 

 

 

Egy év eleji történet emléke

Könyvet írt. Azt hiszi, az a küldetése, hogy mindenkivel megértesse, ki kell szállni "a rendszerből".

Én pedig úgy viselkedem, mintha az lenne a küldetésem, hogy mindenkinek tükröt mutassak, annak aki nem akar szembesülni, az orrát verjem bele.
Egyikünk sem méri fel a másik felet, hogy az hol tart éppen, milyen személyre szabott megközelítéssel lehet őt egy cseppet a fejlődés irányába segíteni. Csak szajkózzuk a saját sémánkat.
(Ahogy anno a tanárom is ezt tette velem. A legtöbb emberrel együtt a felsoroltak, köztük a Maffiavezér és jómagam is: a szükségleteink szerint választunk. Ki az aki bennünket szeretni, boldoggá tenni tudna, de legalábbis valamely igényeinket kielégítené, nem aszerint, hogy mi kit akarunk és tudunk is szeretni, s ha boldoggá nem is, de egészebbé tenni.  No szép találkozások ezek... A tanárom és a címben nevezett, hamarabb fordul tűzzel-vassal külső "ellenség" felé, mint hogy a szükséges, ámde nehezebb belső munkát magukon elvégezzék. De sokunknak van hasonló hajlamunk!)

"Légy Te az a változás, amit a világban szeretnél látni." (Gandhi)

Megtapostam. Közvetve, de kegyelemért könyörgött, ám én nem hagytam annyiban, mert élveztem a fölényt. ... Már megint visszaéltem a (csekély, ám övénél nagyobb) tudás hatalmával.

Odadobtam, hogy miért jajong, hiszen csak az egója sérülhet, az meg hadd sérüljön, és tanuljon abból, hogy megmutatom a gyenge pontjait, hol kell leépíteni azt. Ugyanúgy, ahogy szerinte azért jó, ha a szüleit zargatják az ő adósságáért, mert legalább ők is ráébrednek, hogy ki kell szállni a rendszerből.
Csakhogy ő se saját jószántából szállt ki, hanem kipottyant. És azóta menekül. Arról prédikál, hogy meg kell tanulni elengedni... közben pedig nem elenged, hanem menekül a felismerés, a szembenézés elől, hogy miért is hullottak ki a kezéből dolgok.
Úgy beszél azokról, akik nem osztják a világnézetét, hogy "Ti". Így, fentről lefelé. "Ti, akik lefekszetek a rendszernek..."- elfelejtve azt, hogy akik az ő életben maradását segítik, azok benne vannak a rendszerben, ezért tudják őt támogatni, és evvel a mentalitással éppen őket nézi le.
Két korai, még a könyve iránt rajongó telefonbeszélgetés után eldöntötte, hogy én vagyok számára "Az Igazi", s csak arra vár, hogy erre én is ráébredjek. Én pedig szeretek a felszín alá nézni, mielőtt...

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Ő ítél, és én is ítélek. Pl. őt.
Bár csak az egónk sérülhet, ez mégsem mentség arra, hogy egymást rugdossuk. Mert a következményeket mi viseljük."Ne árts!" De én ártottam. Gyógyítatlan sérüléseim miatt nem tudtam egy fokot sem eltéríteni a sejthető pályajaívétől, attól, hogy sokakat ámító áltanító váljék belőle, aztán még ki tudja mi. Ellenben megerősítettem abban, hogy az emberek, a világ ellene van. Emiatt is lelkiismeret-furdalást érzek. Felelősek vagyunk azokért, akikkel találkozunk. Természetesen nem az életükért, de véleményem szerint olyan mértékben, amennyire összekavarodunk, mindenképpen.

"Élj és cselekedj úgy, mintha minden tőled függene, ám ugyanakkor tudva és örvendezve azon, hogy ez nem igaz." (Lucia Della Seta)


Úgy hiszem, a fejlődésemet nem csak az jelzi, hogy mit teszek meg, hanem az is, amit már nem. Nem kellett intim közelségbe kerülnöm egy hamis prófétához, elég volt két találkozás és sok óra csetelés újra megtapasztalni azt, amit nemrég egy maffiavezérnél már tudatosítottam.  Mégpedig, hogy mennyire hasonlítok, és hasonlítanak mások is... Mind hasonlítunk.

Bárány, fekete, fehér

Valahol azt mondja a Pál Feri, hogy egy család vagy közösség fekete báránya mindig azt szimbolizálja, amit a többiek hárítanak, amivel nem hajlandóak szembe nézni magukban. (A kifejezés biblikus eredete is hasonló.) Tehát a fekete bárány tanít. Persze ha a családtagok vagy a közösség hárítják e tanítást, akkor kitaszítják a "bűnjelet", amelyik így megfosztva a támogatástól elkallódhat, akár szélsőségesen deviánssá is válhat. 
Nem csak a lelkem mélyén, látens módon, de nyíltan, tudatosan mindig a fekete bárányokkal szimpatizáltam. Ezen most elgondolkodtam. 
Fekete bárány volnék? De engem a családom már születésem előtt kitaszított, nem az én érdemeimen múlott. Na igaz, viszont, hogy ez a minta időről időre ismétlődik az életemben. Még mielőtt bármit tennék vagy mondanék, a puszta létemmel bűnjellé válok. S ha még cselekszem is, azzal a szükséges ürügyet szolgáltatom. Ha hibázom - hiszen ki sokat cselekszik, sokat nyüzsög, hibázhat -, abba bele lehet kapaszkodni. Rendre koncepciós perek áldozatává válok. Áldozat(i bárány)... Még hátrébb nézve felsejlik valami inkvizíciós, boszorkányüldözéses történet is. Na ezen van még mit dolgozni! Nekem magamért, mert a többiek helyett úgyse tehetem. 

Röviden

Az egótól megszabadulni is az egó AKAR. 

Látni és szeretni... kicsit bővebben

Erről írtam már korábban.

Hogy mi van a látás előtt, azt naponta tapasztaljuk. És utána: Csernus látja az embereket, de nem szereti, önmagát sem tudja, dühös, ámít és rombol. Popperre figyelni kellett, hol kétségek gyötörték, hol iróniával szemlélődött,  látott, nem szeretett, de legalább nem is állította, s számomra már ezért is szerethető. Pál Feri lát és szeret is (az "éppen megfelelő, elégséges" módon, hogy őt idézzem), önmagát és a világot némi iróniával szemléli, evvel segíti a gyógyulást.
Egy drogos, egy kommunista-buddhista zsidó és egy katolikus pap, ahogy túlkompenzálja az elakadásait... csodás mintákat produkál az Élet! :)

Dahlke, A Sors c. könyve nyomán

Polaritás, fény és árnyék:
A Cruz de Ferro-nál egóját letenni felejtő, vagy másét is felvevő caminós zarándok, érzelmi nyomorát vagy szégyenét kompenzáló hospice önkéntes, hitében ingó, frusztrált Teréz Anya, soha le nem bukott, köztiszteletbenálló, tanítványait szexuális eszközként használó, karizmatikus és államilag kitüntetett kiváló pedagógus, önjelölt messiás kormányfő, sérüléseit szintén hatalommal "gyógyító" maffiavezér... Némelyikünk ego-játszmája kevesebb kárt okoz több haszon mellett, némelyikünké fordítva. Talán csak a hatékonyság változó. 

Hogy is mondja Pál Feri? Értékes az életünk akkor is, ha belemegyünk a fájdalommintáinkba, akkor is, ha félelemből elkerüljük őket, és akkor is, ha túlkompenzáljuk.

Hogy vitathatnám el például egy maffiavezér életének értékességét, ha engem tanít, tükrözi az árnyékomat? És hogyan Orbán Viktorét, ha egy egész ország elfojtott árnyékát tükrözi? Hogy tanulunk-e vagy sem, az csak rajtunk múlik.
Azt se számíthatjuk ki előre, hogy miből mi származik majd hosszabb távon. Viktor valamelyik gyereke akár feltalálhatja a rák ellenszerét, vagy apja rombolását túlkompenzálva elhozhatja a régió békéjét... Sose tudhatjuk. Csak azt, hogy minden élet értékes, helye van a Világban.

... Az engem néhány éve támogató barátom élete sok egyéb mellett már attól is értékes - noha néha nem hiszi, hogy egyáltalán -, hogy ennyi éve fenntartja az életem, s amíg még tudja, hozzájárul ahhoz, hogy tapasztalni, tanulni tudjak, hogy még nem haltam éhen. Semmit nem von le ebből, hogy ő általam tanul, történnek vele olyan dolgok, jut olyan tapasztalatokhoz, melyekhez visszahúzódó lénye valószínűleg ebben a körben nem jutna.  Gondolom, így lenne ez, bárkit tartana fent.

Húsvéti kívánság

Wagner Csokoládé (Bp-Toronto) megint ilyet írt az éjjel:

"ne sírj, tudod, a te mosolyod a világ egyik tartópillére :)"

... hát akkor szép húsvétot, Világ! 

Családállítástól Himmlerig

Valaha egy teozófiai könyvben olvastam a náci tisztek szűk köréről, akik hindu teológiával és jógával foglalkoztak, az ő hatásukra "fordult" romboló irányba a szvasztika.
A napokban azonban személyesen is találkoztam egyikükkel. Egy kb. negyvenkilós, alacsony, légiesen finom kozmetikuslány jelenítette meg. Ilyet se filmen, se regényekben nem ábrázolnak. Áradt belőle a mágikus erő. Hogy "megteszem, mert megtehetem". Tudja és mondja is, hogy nem tehet meg mindent, de nagyon sokat igen. Talán valóságában se volt hangos, nagy darab férfi, inkább olyan, aki egy pillantásával, halk gesztusával is képes közvetíteni az akaratát. Az erőszak megszokott megjelenési formájától eltérően  személyisége sérülésének, túlkompenzálásnak nyoma se látszott. Mint ki nem csak kívül, de belül, és valódi páncélt növesztett. Nem gonosz, csak érzelmek nélküli. Így indulat nélküli is. És mégis, mindannyiunk háta borsózott tőle. Ugyanakkor tiszteletet ébresztett bennünk. Ő csak az erőt tisztelte, a "töketleneken" hűvös értetlenséggel nézett át, talán csepp csodálkozással, mint a rovargyűjtő, ha valami degenerált példányt talál. Nem világos, hogy alakul ki egy ilyen személyiség, és mi az a hajszál, ami elválasztja a pozitív erőtől, azonban ez az a kérdés, amire - nyilván gyengeségből - mostanában nem szeretnék személyes tapasztalat útján választ kapni.  A történetből pedig az volt számomra a tanulság, hogy a saját családomban is van, lehet még számos olyan szál, amiről még mindig fogalmam sincs, ám ami motiválja az érthetetlennek tűnő történéseket. Tehát ne ítéljek...
Másrészt elgondolkodtatott, hogy egy ilyen csepp országban is hányszor és mily nagyot tarolt a történelem, furán összekuszálva családok és mai nemzedékek életét.
Ugyanezen az alkalmon egy másik, mégpedig ún. csodaállítás nyomán segítőként - nem véletlen, hogy hozzám került az állító személy tálentumainak képviselete - azt az üzenetet kaptam, hogy a boldoguláshoz legjobban a saját képességeimre, adottságaimra mint erőforrásra támaszkodhatom. Vakarom is erősen a kobakomat, hogy a tudomásom szerintiek miképpen  segíthetnek, és még mi egyebek lehetnek azok...

Megtudtam, hogy Hellinger Szondi Lipót megfigyeléseire is alapozott, valamint globális sámántechnikákat "plagizált"... pedig nem magyar származású.

A legutóbbi kinez-oldásból pedig ez maradt meg: a végre helyes irányba állított (korábban fordítva bekötött) megérzéseim segítségével fogom megtalálni az egyenrangú társam, s ezáltal fogok tudni elszakadni jelenlegi függésemtől. Tanuljak meg bízni az intuíciómban, nem pedig agyalni, számítgatni.

(Jelenlegi forrás: http://www.telegraph.co.uk/history/world-war-two/9098525/Nazi-leader-Heinrich-Himmler-a-fan-of-yoga.html)

Fenékig?

Újpest, Északi összekötő-híd

Egy okos ember azt mondta, ha már belemásztunk valamibe, akkor másszunk bele nyakig! Legalább a tapasztalattal gazdagodunk, még ha más téren veszítünk is.

Tudtam, milyen a Maffiavezér, talán már akkor többet tudtam róla, mint az állítólagos barátai. Beraktam egy fiókba és le is ráztam őt időre.  De még a rókaarca, a ruhája és az illata se tetszett! Aztán jött egy megérzés,  hogy dolgom van vele, hogy tanulnom kell valamit,  hiányzik valami nekem, ami benne van, végül a nyitás... És a részletek. A lényeg pedig a részletekben van. Ezekben láttam meg magamat is, a tükörben azt, hogy hány és hány dologban ugyanolyan vagyok. Hogy szinte mind hasonlítunk... Ettől persze ő még ugyanabban a fiókban maradt, csak a kép kerekedett ki... magamról, másokról is. Fájdalmas volt az egy év tapasztalás, de bízom benne, hogy megérte. Hosszú távon mindenképpen.

S most itt van egy fanatikus, maga alapította vallásában, melyben ő az isten, és a prófétája is. Oly büszke vagyok egy ideje arra, hogy meg tudom különböztetni az igazat a hamistól! A könyvét boldogan, tanulsággal olvastam. Személyesen megismerve őt, nyomban kételyeim támadtak, de a könyv jó, akár még "sugallt" mű is lehet, amihez velünk együtt ő maga is felnőhetne. Szerény lehetőségeimmel támogattam a terjesztését. Egyre többet tudok meg a szerzőről, egyre közelebb kerül hozzám, ahogy magamra ismerek. Tudom, melyik fiókba tartozik. Taszít a keze formája, a fejformája, az elvakult, arroganciája, ugyanakkor ha őt nem kedvelem, az olyan mintha magamat nem. És vonz is valami... Már megint szükségem van a részletekre? Már megint fenékig le kell hajtanom ezt a poharat?
Mindketten tankönyvi  példái annak, hogyan nem lehet, hogyan nem szabad... Úgy látszik, nekem nem elég a könyv, macerásabb módja kell a tanulásnak. De vajon mindig így, vagy csak én nem tudok más módon?

Egyikük sem tud fesztelenül adni és fogadni, sem a világnak, sem bárkinek. Én azt hiszem, ez egy ember értékmérője. Hisztérikusan, követelőzve toporzékolnak, hogy értse meg őket valaki, szeresse őket valaki, aztán elvárásaik csapdájába esve sérülten dühöngve, másokra mutogatva menekülnek oda, ahol "majd megtalálom a szeretetet". Pedig ez nem helyfüggő. "A szeretet ott van, ahol te adod" - írtam egyiküknek.
Kedvenc Maffiózóm esetében még az elején azt hittem, hogy átvehetek jó energiákat tőle, az anyagiakkal való viszonyomhoz, s csak sokára derült ki, hogy az neki sincs, jobban fél, mint én. Azt hiszi, az ember annyit ér, amennyije van, ezért folyton retteg, hogy elveszíti, vagy nem tudja tovább gyarapítani a vagyonát. Tanultam mást.
A könyvírót olvasva, azt gondoltam, na ettől az embertől igazán meg lehet tanulni az elengedést! De még mielőtt bármi elkezdődne, már tudom, hogy ő sem elenged, hanem menekül. Tanulok mást?

Egy barátom szerint nem tudok könyvből, felszínesen tanulni, csak mélyenszántó tapasztalatok vésődnek belém. Hááát...


"A nehéz élet Isten bókja." (Popper Péter)


Tán evvel a két emberrel azt kell megtanulnom, hogyan kell nem várni semmit a másiktól - tőlük nem is lehet, rájuk aztán nem lehet számítani semmiben -, csak kivenni egy kapcsolatból és beleadni azt az örömet, amit lehet?

Nahát, pedig Rejtő Jenő nem is ismert engem! :)

"Ez a lány maga sem tudta, hogy mit akar, de abból nem engedett, és semmi sem olyan végzetes erejű, elsöprő hatalom, mint a nő, ha valamiben nincs igaza. Mondd neki, hogy ne tanuljon énekelni, mert nincs hangja, kérd, hogy ne pöröljön, hiszen elveszíti, könyörögj, hogy ne viseljen kalapot, mivel ez nem illik hozzá; éppen annyi, mintha felkérnéd a ciklont, hogy foglaljon helyet egy percre. Legfeljebb ez az orkán nem mondja fél válla felett, lekicsinylő mosollyal, hogy: nem kell engem tanítani. Bízza csak rám."

Lelkiismeret-furdalás

Nem tudtam úgy szeretni a Kedvenc Maffiavezéremet, hogy legalább a gyanú apró magocskáját elültessem a fejében arról, ő is szerethető. Néhány hónapig talán elég jól csináltam, ám novembertől, egzisztenciális pánikomban a keveset is leroomboltam. Pedig ha csak egy fokkal is kibillentettem volna a most járt útról, s legközelebb más pályán indul...

Nem tudtam szeretni a többi szeretetkoldust sem a bolt körül- akiket épp azért kaptam, mert az ilyen gátlástalan, hatalommal visszaélő "gazdag" sérültektől sérültem eddigi életemben - , noha már tavasszal ráébredtem, hogy ez a feladat, írtam is róla. Ám aztán elfeljetettem, és bár a Caminon a bolttal kapcsolatos kérdésemre azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni", nem tudtam, vagy nem akartam értelmezni. Ők szeretetlenül, én bolt nélkül maradtam.

Egykori politikusbarátomat sem tudtam szeretettel, finoman jó irányba terelni, legalább most utóbb, a feldolgozásra alkalmas időszakban. Hogy könnyebb legyen neki a jelenben, s legközelebb ne ilyen útba fogjon bele. Felelős vagyok azért, amit megtehettem volna, ha van türelmem, ha magammal rendben vagyok... ám így nem tettem meg.

Elhamarkodtam...

... mert hinni akartam ebben a csodában. 
2. kör, Lotz Terem. Kicsit jobb passzban volt, egója teljében, nem oly megtörten, mint utóbb, és én - nem akarva direkt a politikai felelősségre rátérni - privát élete szemlehunyásról szóló mintáit kezdtem felgöngyölíteni. Vad hárítás,  trauma-fóbiából fakadó önáltatás, népámítás... 
Megbuktam. Már megint rosszul kommunikáltam. Mivel enyém a cseppet nagyobb tudatosság, enyém a nagyobb felelősség. A lelkiisimeret-furdalás mindenképpen. Finoman szólva nem sikerült hozzájárulnom ahhoz, hogy az elmúlt húsz évért felelősséget vállaljon, hogy legközelebb más legyen. Tükör, tükör, tükör, benne is tükröződöm. Hogy figyelem, törődés nélkül minden csak alamizsna, az ideje, az energiája is. És hogy lehet a megfelelési kényszert jótétlélekségbe csomagolni, a félelmek, a gőg, az arrogancia lába előbb-utóbb kilóg a díszek alól. Azt mondta, hogy sosincs készen az ember arra, hogy politikus legyen, tehát hiába várna is bárki, ennyi erővel sose lenne senki politikus. Én pedig azt hiszem, hogy ha szeretet van egy emberben, alázat, és szembenéz a félelmeivel, ahelyett, hogy a tudattalan szorongásait kicsiben és nagyban túlkompenzálná, akkor készen van. A szolgálatra eléggé készen. Minden más esetben csak ego-játszmákról beszélhetünk. Többek között ez különböztet meg egy politikust egy államférfitől/nőtől. 
Megalázva éreztem magam, amikor kifizette a fogyasztásomat - láthatóan nem jó szívvel -, aztán néhány üveg régi lekvárt ajánlott fel. Hogy miért hagytam magam? Mert többnyire a lépcsőházban térek magamhoz. De a lekvárokért nem megyek el. 
Valaha ő volt az egyik mintám, olyan akartam lenni, mint ő. (Másik a tanárom felesége volt.) Borulnak az omladozó bálványok sorban, pedig nem is vagyok bálványozó-típus. De neki még nem tudok megbocsátani. 


Hányszor élhettem vissza én is a hatalmammal?
Basszus, és hány életen át kell még cipelnem a vele való rendezetlenséget?

A harag nem jó tanácsadó. Ha magamra haragszom, akkor sem.


(Ps.: Azt mondta, nem tüntet 15-én, mert festés lesz náluk. Egy ilyen megnyilvánuláson, mint kispolgári konformizmuson, néhány éve még ő is kiakadt volna.)

Ismét összeállt valami, de mégsem

Már 14 évesen dolgoztam, 16 évesen két állásban iskola mellett. Húszas éveimben többnyire nem csak másod-, de harmad- és negyedállásom is volt. És három olyan évem, amikor a városból nem tettem ki a lábamat, még a Budai hegyekbe se. Heti hét nap, napi 16-18 órát dolgoztam, takarítástól mosogatáson és piackutatáson át irodavezetésig nagyon széles skálán. Máskor pedig, másfél év után az egyetlen kimozdulásom a romániai forradalom idején egy segélyszállítmány kísérése volt, barikádtüzek közepette, néhány napos "kikapcsolódásként", aztán sokáig megint semmi. Abban reménykedtem mindig, hogy már csak kicsit kell küzdeni, aztán majd történik valami, és jobb lesz. Nem lett.
Eddigi életemben az úgy volt, ha dolgoztam, választhattam, hogy gyógyszert vegyek, fűtsek, egyek, vagy a lukas harisnyámat cseréljem le újra. Egyszerre sose ment. Ellenben kaptam stresszt, szorongást, kiszolgáltatottságot, megaláztatást, fegyelmit, asztmát, Chron-betegséget, refluxot, köszvényt, diabéteszt és cölikáliát, meg még egy sor nyavaját. (A gyomorfekély az első, és eddig egyetlen, amit sikerült magamnak meggyógyítanom, de legalább ez hurrá!)
Olykor lehetőséghez jutottam, s vagyonnyi pénzt költöttem arra, hogy a saját munkahelyemet megteremtsem, vagy külföldön próbáljak szerencsét... Akár ha az ablakon hajítottam volna ki.
Ha nem dolgoztam, mert eltartottak, akkor jobban, olykor egészen jól éltem. Mintha az élet arra akarna szocializálni, hogy ne dolgozzak. Egy gyógyító azt mondta, meglehet, hogy így van. Hogy az írás és utazás, a szolgálat az utam. Na de... ?
Édesanyám 10 évesen kezdte cselédként, aztán gyári munkásból minisztériumi irodáig küzdötte magát, olykor szintén több állással bírt. Hosszú évek óta egy 24 négyzetméteres, lepukkant lukban fázik, nyugdíjából nem tudja kifizetni a gyógyszereit. És még oly sokan... A munka önmagában kevés a boldog-uláshoz, gondolom, az kell, hogy az ember megtalálja önmagát, az önbecsülését, az önbizalmát, a hitét, az életfeladatát, az útját.
Amikor eltartottak, akkor se tespedtem szüntelen kényelmesen, ha volt lehetőség, igyekeztem kihasználni az önállóvá válásomhoz, a jobb életkörülmények megteremtéséhez. Ugyanakkor megjelent az az elvárás is bennem, hogy a másiknak jó, előttem is jobb volt mint nekem, tehát tessék engem zokszó és elvárások nélkül eltartani, hogy nekem is jó lehessen! Hááát, izé... Közben meg én szenvedtem a legjobban az önállótlanságtól.
Első ilyen kapcsolatomnál belefeküdtem a rendszerváltásba, a megváltozott politikai-gazdasági-társadalmi körülményekben látva az egyéni boldogulás hosszabb távú lehetőségét is. A másodikban leérettségiztem, és még két másik szakképzésben vettem részt. Harmadikban diplomáztam, meg még három szakképzés, végül vállalkozás, mint munkahelyteremtés. Mindevvel annyi pénzt folyt ki az ablakon, amennyit a legtöbb ember nem is látott. És a kiszolgáltatottság ismét megjelent, de most nem a munkáltatótól, hanem egy embertől vagy egy családtól függés, szintén hatalmi játszmák formájában. Egyik sem egészséges.
Hol a határ az "ami nem megy, nem kell erőltetni" bölcsessége, a tanult tehetetlenség és a fölösleges kerülőutak előtti ösztönös megtorpanás között?
Hol az én helyem? Mitől nem függés a függés?
Nem élősködni, de szolgálni. Ám hol vagyok én felnőve ehhez? Ha elvárásaim vannak, az már nem is szolgálat...

Megint és mindig minden egy irányba mutat: szeretet. Hajaj, nincs menekvés! Én meg tanácstalanul toporgok...

Mindenfélét írnak az idei évről, ahogy mindenféle időben mindenfélét össze-vissza írnak, el sem olvasom. Biztosan tudom, hogy 2012. vízválasztó az emberiség, így az egyén életében. Ilyen időszakokról írja a Biblia, hogy akinek nincs, attól elvesznek, akinek van, annak még adnak. Ez a példázat az anyagiaknál többről szól. 

Egyre nagyobb felelősség a vállamon, noha kisebbel se boldogultam még. 

Pozitív hangolás

Keretbe foglalom a napjaimat. Minden reggel úgy ébredek, hogy még csukott szemhéjam alól - hangosan vagy magamban - kimondom: "ma is a Fényt választom". Ezt egy caminós író ajánlotta nekem. A következő gondolat azonban sajátom, régebben, tavaly nyáron kezdtem elővenni: "ma is csodálatos dolgok történnek velem".
Este pedig számot adok magamnak ezekről a csodálatos dolgokról, egy mosolytól egy közösségi portálos üzeneten át egy találkozásig, minden de minden látszólag apróságot, és ha van,  a nagyokat is. Ebbe a felsorolásba alszom bele.
Ha a legpocsékabb nappal szemben csupán néhány apró csoda áll, úgy tapasztalom, az esti elszámolásban ennyi is felülír minden mást. Talán a puszta rituálé miatt, hogy ilyenkor nem gondolok másra, vagy nem tudom miért, de nekem most elég. 

Egyre nehezebbet

Azt gondoltam, úgy van az a fejlődéssel, hogy az ember kap egy könnyebb feladatot, azt megugorja, aztán kap egy kicsit nehezebbet, s ha azt is, akkor még nehezebbet. 

Most pedig az jutott eszembe, hogy én mindegyik párkapcsolatomban elbuktam a saját ego-játszmáimban (mert felelősek ugye csak ezért lehetünk), és mégis egyre nehezebb feladatokat kapok, amikben szintén elbukom, hiszen még a könnyebbet se tudtam  nem hogy hibapont nélkül, de súlyos hibák nélkül végigélni. 

Azonban van itt némi ellentmondás. Mert ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy ha az ember nem old meg valamit, egyre nehezebb helyzetekben kapja vissza a feladatot, és sírhatja vissza a könnyebb időket, hogy miért nem akkor... végül egy szikla gördül a nyakába, és akkor is meg kell oldania azt a régi, addig hárított problémát. Néhány éven, vagy néhány inkarnáción belül, úgy tűnik ugyanez a rend. 

Valahogy nyilván mind a kettő irány működik...


Kívánom, hogy szépséggé szelídüljenek bennem az ellentmondások!

Felismerés, mely hatalmas sziklaként zuhant rám

Pál Feri atyát hallgattam, a Nyitott Akadémián, a Mesterkurzuson, vagy valamelyik keddi előadása hanganyagán, nem tudom pontosan, pedig ma történt. A családon belüli szexuális erőszakról beszélt - erről is mély megértéssel, széles látókörrel és nagy pszichológiai tudással - , ahol rendre az apát démonizálják, pedig a hiba a családi rendszerben van. A szüleimen túl eszembe jutott a híres Dogma-film, a Születésnap... majd a tanárom és a felesége. Több ezer rajongójuk példaképei, ők az eszményi házaspár, egy állami kitüntetéssel is megtoldva.

A férfi éveken át nevelt magának, kiemelve a kortársaim közül, valamiféle elit-képzésben részesített, majd elcsábított, és amikor kényelmetlenné váltam, elhajított, kipellengérezett, megalázott, padlóra küldött (verbálisan a halálba is), egész eddigi  életemre romboló hatással volt. Felesége a külvilág előtti tagadásban mellé állt, amit akkor a három gyerekre gondolva megértettem. Azután ő ápolta a lelkemet, a kórházba is ő jött be, anyám helyett anyám ... noha máig nem beszéltünk a történtekről, még említés szintjén is csak egyszer, néhány hónappal ezelőtt, pedig huszonnyolc éve rendszeresen találkozunk. A tanárom némi éllel pótanyámnak szokta nevezni. Az asszonyt mindenki csodálja, kedves, áldozatkész, a házi tűzhely archetípusos őre, épp csak a a szexet nem szerette. A férje kétkedésre okot adó állítása mellett van más biztos információm arról, hogy konzervatív, prűd családból származik, ahol az édesanyjuk - aki a megözvegyülése után tiszta életű diakonisszának állt -  hátat fordított a meleg fiának (jelzem, nevezett férj is a sógorának).
Ennyi év után most áll össze a kép. Hogy a náluk alvásokhoz a nászajándékba kapott csipkés, átlátszó nejlonhálóingét  ajánlotta fel nekem. Minden a szeme előtt zajlott, egy asszonynak értenie kell a szemvillanásokból, sóhajokból... Nem is én vagyok az egyetlen, utódaimról biztosan tudok, ám ő semmit nem akart észrevenni.
Te jó isten, ez az asszony maga helyett felkínált bennünket a férjének! És engem már megint eszközként használt valaki. Nem hiszem róla, hogy tudatosan tette, de mégis felkínált. Így tarthatta egyben a családját. Az a nő, akire felnéztem, mert a férje szeretőit is képes volt sorra ápolni, aki szememben az önzetlenség mintaképe volt, akiről azt mondtam, én is ilyen szeretnék lenni, lelkiismeret-furdalásból hallgatja évtizedek óta életem tragikus fordulatait! Szeretetnek véltem, és e sok év alatt az iránta való kíméletből nem hoztam elő soha a történteket, pedig szívből vágytam rá, hogy beszéljünk róla. Olyan tiszteletet ébresztett bennem tisztasága, olyan óvatosságot, mint ha finom porcelánból lenne, én pedig szutykos elefánt volnék.
Egy-másfél évvel ezelőtt szerepet cseréltünk, én hallgatom őt élete számtalan elfojtásától természetesen megjelenő betegségeiről, az anyósával való gondjairól, próbálom óvatosan a pszichoszomatika felé terelni, beajánlottam az én egykori kineziológusomhoz, akihez megelégedve jár.

A tekintélytisztelet nem erősségem, ehhez nagyban hozzájárult a tanárom példája. Ám azért felnéztem néhány emberre életemben... és sorra így alakul. Olyan embert pedig alig ismerek, aki viszonyítási pontot jelentene az életemben. Ám evvel a kevéssel is sorra így járok. Miért? Ne ember legyen a mérce? De akkor mi? A szentháromság?

Jaaaj! De ha már ennyi éven át meg tudtam kímélni, ezt kell tennem továbbra is. Mert valóban törékeny, tele elfojtott szorongással, és én megszerettem, az idők során valószínűleg ő is, amennyire a félelem mellett szeretni tud. Illetve hogy én  valóban megszerettem-e, a szó tudatosságot jelentő értelmében, csak ezután fog igazán kiderülni... Most úgy érzem, az eddigi hallgatásom elfojtás volt, az ez utáni azonban szolgálat.
Talán valami karmikus körben is adósai vagyunk egymásnak, de hogy ki kinek, az kibogozhatatlan, ezért nem szabad a helyzetet tovább terhelni.

Mindig ez, mindig a szeretet, hát ezt aztán jól beválasztottam! Nem kaphatnék valami könnyebb feladatot? Vagy pénztártól való távozás után tényleg nincs helye reklamációnak?

Beszélgetés egy baráttal, aki már nem politikus többé

Valaha ő volt a legjobb barátom. Aztán  két évtizedre a parlamenti politizálás mögé bújt. Először hátraléptem, aztán mellé - azt gondolván, ha nem is a hivatalának, de neki személy szerint segíthetek - , majd sokat támadtam, végül ismét hátraléptem. Sok év után tavaly tavasszal találkoztunk. Rosszul sikerült beszélgetés volt, tele feszültséggel, kimondatlanságokkal, vádakkal és hárításokkal. 
Ma újra leültünk. Egy könyvesbolt közepén megbúvó kávézóban tartott fogadóórát míg rám várt, a polcok között lassan közeledve láttam, hogyan adják egymásnak a "kilincset" régi rajongók, ki se fogyva a panaszáradatból. Magamon éreztem, hogy ez a megbékélés kezdetének ideje lesz. S valóban, forró csokiztunk, összemosolyogtunk, fogtuk egymás kezét, ő mesélt a benne zajló változásokról, feldolgozási folyamatokról, apátiáról... Megtisztelt az őszintesége. Nem kérdezett rólam udvarias közhelyeket,  végre figyelt arra, amit mondok, s ha nem is értett mindent, respektált. Magam is kénytelen voltam átértékelni egyet-mást, s ez jó. 


Néhány napon belül két nehéz beszélgetést kezdeményeztem, ám ifjú zarándoktársam az ego-játszmák sorát vonultatta fel. Ez a barátom pedig vállalja a szembenézést hosszú életével, múltjával, önmagával, másokkal is, pedig sosem járt a Cruz de Fero-nál... 
No igen, régen elindult valaki a kertkapuból, s néhány év múlva oda érkezett vissza, közben volt elég ideje... Ma meg odarepülünk néhány hétre, és várjuk az instant megvilágosodást. Ami nem jön el, bárhogy is ámítjuk magunkat és az itthon csodavárókat. Aztán visszavágyunk, s ha tehetjük, visszajárunk, mint más a kedvenc nyaralóhelyére. 

Pedig mennyire nem a díszleteken múlik!

Ez még mindig az én privát blogom

Néhány blogger oldalán olvastam a barátokkal, családtagokkal való bonyodalmakról, s most hozzám is elérkezett.

Éjjel egykor telefoncsörgés ébresztett. Dühösen követelő hang, hogy azonnal szedjem le az egyik posztot! Most! A barátom hangja. Nekem nyomban görcsbe szorult a gyomrom az agressziótól... már megint a valaha apám által beindított reflexek. Leszedtem, vázlatként pihen egy darabig.
Reggel további erőszakos csörgések (hogy a telefon tud így is szólni, az most már nem csak irodalmi élmény), olykor az összes készüléken egyszerre. Nem vettem fel, nem hívtam vissza. Skype-on rövid csetelés, majd arról is kiléptem. Egy darabig nyugodjon mindenki magában.
Azt mondta, elárultam őt, mert a szerelmét is beleírtam, noha tudom, hogy ő is olvas olykor. És hogy soha többé nem fog megbízni bennem, mert ilyen kínos helyzetbe hoztam. Noha én úgy tudom, a másik fél is tudja, hogy mi ketten szoktunk róla beszélgetni a barátom lelkiállapotai kapcsán, és ők is tesznek említést rólam. Meg hogy semmi közöm a magánéletéhez. Szerintem van, mert közös dolgainkat mélyen érinti évek óta ez a kapcsolata, az, hogy éppen tehetetlenül rosszul van, vagy képes egy kicsit moccanni. Ahogy ugyanezért a Maffiavezérem érintette őt, részben a családi minta miatt is, valamint életünk legtöbb történését egymás segítségével szoktunk feldolgozni.
Barátom azt is mondta,  nem kérte, hogy igazságot osszak, se hogy segítsek a hetek óta tartó "szakítási-dilemmájában". De tudjam, hogy evvel segítettem, ám ezt soha nem fogja nekem megköszönni.
Nekem pedig eszem ágába se volt egyik sem. Egyszerűen írtam egy témáról, amiről nemrég beszélgettünk, és elgondolkodtatott. Akkor azt is mondta, hogy ő nem tud írni, én majd talán írok róla. Hát most írtam. Friss élményként épp a szerelme szerepelt benne egy példaként. Felismerhetetlenül, beazonosíthatatlanul. Hiszen én se tudok róla a nick-jén és lakóhelyén kívül semmit. Ezeket is diszkréten kezeltem. Ő a barátom révén ismeri a nevemet, a telefonszámomat, távollétemben a tudtom nélkül a lakásomban is járt, s bár nincs az ismerőseim között, míg be nem építettek egy szűrési lehetőséget, névtelenül figyelt egy közösségi oldalon. Belenézett a magánéletembe, a fejembe, a lelkembe, de még az ágyamba is.
Bár ez nyitott blog, mivel nem hirdetem sehol, vagy olyan ismerőseim tudnak róla, akiknek én mutattam meg, vagy teljesen idegenek  jutottak el ide, anélkül, hogy a kilétemmel tisztában lennének. Az ő idevezető útja más volt. Addig nyomozott az akkor bajai elől magányba húzódott barátom után, hogy engem talált meg, itt. Zavar vagy sem, kiszűrni nem tudom. Hallottam már vissza írásaimról, életemről szóló véleményét úgy, hogy mi sosem találkoztunk.

Felmerül bennem a kérdés, hogy végül is ki árult el kit, és ki az indiszkrét?
Én nem hívtam a barátom szerelmét  ide (ahogy a lakásomba se), és ha olyat olvas, ami nem tetszik, elmehet csendben innen,  mint egy illegális betolakodó.
A barátom azt is felemlítette, hogy valaha róla is írtam, az akarata ellenére. Valóban, annyiban amennyiben érintette az itt felvetett gondjaimat, írtam róla. De csak ő tudta, hogy róla van szó, és minden amiről itt írtam, korábban már elhangzott köztünk. Másrészt őt se azért avattam a bizalmamba, mutattam meg ezt a blogot, hogy utána cenzúrát gyakoroljon.
A határaim kezelésével valóban vannak még gondjaim az életben, ám érzésem szerint más területekn. Ez az én gondolkodó, feldolgozó felületem, s ahogy már korábban írtam, a hatékonyság miatt nem szeretném, hogy az olvasók kiléte befolyásoljon.

Értem a barátom elfogultságát. Indulatát is, hiszen hetek óta megint rosszul van. Értem szerelme kíváncsiságát, ingerszegény az élete. Ám ha engem püfölnek, avval is csak saját feladataikról terelik el a figyelmüket. Mindenesetre elszomorít, ha emiatt fognak szakítani, mert az se két érett ember döntése lesz. A barátom miatt érint, számít, mennyi tudatossággal dolgozza majd fel.

Együttélés kérdőjelekkel

A Maffiavezér 43 évvel ezelőtt feleségül vette egy diplomata lányát. Azt gondolta, senki se száz százalékos, a nő is csak nyolcvan, ő is annyi, és majd kipótolja a feleségéből hiányzó nyolcvan százalékot. (Hogy a nő majd miből pótolja ki, az nem foglalkoztatta. Őt megcsalni nem lehet, poligámiát csak a saját részéről fogad el.) Az esküvőjükön jelen volt az aktuális szeretője.
Már az "együtt járás" időszakában se érdekelte, hogy mi történik pl. a menyasszonya munkahelyén, utasította, hogy őt ezekkel hagyja békén. Csinos, jó háziasszony, vonzó családból, és rajong érte. Ennyi elég, a nők úgyis mind "hülye picsák", másra nem használhatóak. (Nekem is előre jelezte, hogy ha vége, akkor már nem érdekli egyik sem. Na persze, hogy elbizakodottan azt hittem, velem majd másképp lesz azután is, ha már nincs az elvárásait kielégítő használati értékem, mer' én oly csodálatos vagyok!)
Mindkét gyerek születése után kitelepítette a családját néhány hónapra az asszony szüleinek nyaralójába, avval az ürüggyel, hogy a nagyszülők majd segítenek, ő pedig bent maradt a városban. Nem vacakolt pelenkacserével, csecsemősírással...  De már totyogós koruktól rajongva használja gyerekeit érzelmi komfortja céljára.
Az asszony évek óta lélegeztető készülékkel alszik, álmában elfelejt levegőt venni, és nem jár ki egyedül a házból, önkéntes bezártságban él. Egyszer kérdeztem a maffiózót, mióta fojtogatja a feleségét, habozás nélkül rávágta, hogy negyven éve. Nem járnak kettesben nyaralni, nem beszélgetnek, a rutin miatt pár szavas zsarnok-behódoló játszmákon, praktikus dolgokról való szóváltáson kívül nincsenek közös dolgaik. Talán sosem működtek párként, két önkörébe zárt individuum. Ő hétköznap reggelente elmegy otthonról, ha van dolga, ha nincs, vendéglőben ebédel, kávéházban kávézik, szó szerint idegen nőkkel szexszel,  haverok társaságában unatkozik, az asszony meg otthon.
Válás fel se merült, a feleségében leginkább az érzelmi függőség miatt, benne pedig kényelemből, ami szintén függőség. Imádja a márványpadlós, medencés, parkos villáját, a hatalmas tévét a teremnyi fürdőszobában, az olajozottan működő háztartást, amire sose volt gondja, a hétvégi nagy családi ebédeket... és itt be is zárul a kör, az ingerszegény, unalmas élet, amire panaszkodik, ám a magából fakadó összefüggéseket nem látja.

A háziasszony szerelem nélkül, biztonságvágyból ment férjhez. A gyerek mindjárt felnő, a ház felépült, ma már olvas, internetezik, nyitogatja a határait. Kifelé kandikál, de csak annyira, hogy még ne veszélyeztesse az otthoni kapaszkodóját. Férje emberkerülő, az önkifejezésre se igénye, se képessége, a magányos munka-tévézés-asszony/gyerekpiszkálás között csordogál az élete, s ha valami ezt fenyegetni látszik, öngyilkossággal fenyegetőzik. Nincs közös téma, csak közös frusztrációk és kiszolgáltatottság, egymás utálása, nincs közös érdeklődés, cél,  nyelv, csak a szürke - ámde a változtatásnál mégis biztonságosabbnak tűnő - unalom, amiben egy falusi búcsú vagy az utcai események ablakból-kapuból való bámulása fontos ingerforrás.

Ezek a történetek végtelen számban ismétlődnek, variálódnak. Van ahol az utódokat próbálják  fészekhez ragasztani, ki ne derüljön, hogy kettesben már nincs életük, van ahol épp ezért születik meg már a a gyerek is, ragasztóul,  esetleg a tűzhelyhez kötött fél társalkodójául... családom, ismerőseim vagy a saját életem is szolgáltat bőségesen hasonló, párkapcsolatnak álcázott páros magányról szóló függőségeket. Kilépni, átlépni egy másikba lehet, de ha függő önmagunkon nem változtatunk, ugyanabba a folyóban találhatjuk magunkat újra.

Mit vártok tőlem?

Valaha egy tanárom éveken át arra nevelt, hogy a világot, vagy egy országot, egy várost, egy halom embert, egyszóval valamit mindenképpen meg kell váltanom. A történelemkönyvekbe  be kell kerülnöm, hogy mesteremként ott lehessen lábjegyzetben. Mindez a saját kiéletlen vágyairól szólt, nem rólam, rám nem figyelt, így nem láthatta, hogy valójában honnan jövök, és legfeljebb magamat kellene megváltanom. Később begyűjtött egy állami kitüntetést, hívek táborát, és nem kicsit sajnál le engem, mint győztes a vesztest.  Egyszer közölte, hogy úgy látszik, belőlem nem lesz semmi. Kiváló pedagógus...
Most ismét hasonló elvárásokkal találkozom. Néhányan azt szeretnék látni, hogy egy ilyen ember, mint én (amilyennek vélnek engem, amilyennek szeretnének látni), nem kerülhet végzetes bajba. Tehát az én életemnek hamarosan meg kell oldódnia, sikert kell felmutatnom, azért, hogy ők is tovább reménykedhessenek a sajátjuk megoldódásában. Haragszanak, a "rossz emberek" fiókjába helyezik azokat, akikről úgy vélik, segíthetnének nekem, és mégsem teszik. Egy ideig.  Majd talán épp rám haragszanak. Ha az elvárt időn belül nem hozom azt az eredményt, amit ők valójában maguknak kívánnak, akkor mint hiteltelen személyt, kinek nem érdekes tovább a sorsa, könnyen elhajítanak, keresnek maguknak más bálványocskát, mert ez könnyebb, mint a saját harcaikat megharcolni. Karizmatikus szerepkörrel felruházni valakit, pusztán a vágyaink kivetítése okán, ez is a felelősség áthárításának egyik formája. Miképpen az itt tőlem végső válaszokat  váróknak is bizonyára gyümölcsözőbb lenne, ha a saját válaszaikat magukban keresnék. Itt legfeljebb, talán és ha, néhány jó kérdésre lehet bukkanni.
Ám az is felelősséghárítás, ha azt mondjuk, csak annak hiszünk el bármit, aki az életével támasztja alá a szavait, különben nem figyelünk rá, nem érvényes ránk amit mond. Gyermeknevelésnél ez valóban igaz lehet, ott csak a példamutatás működhet. Ámde egy tudatos felnőtt a sarki alkoholista szavaiból is kivehet egy olyan mondatot, ami számára fontos üzenet. Talán ez az ember is tudhat valamit. Vagy talán a mondat erejéig csatornájává vált egy felsőbb erőnek...
De még N.-től is megkaptam rosszabb pillanataiban, hogy nincs látszata a rengeteg belém fektetett pénznek. Annak, aminek egyetlen fillérét se ő kereste meg, s amit inkább nekem adott, hogy éljek, gyűjtsem a tapasztalatot helyette és neki is, mint hogy ő moccanjon ki a biztonságosnak látszó barlangjából.


Nem szeretnék megfelelni másnak, csakis a saját igen magas eszményeimnek. Ehhez is hosszú út vezet még. Minden más csak útjelző...


"Őrizkedjünk azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket! A törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk.” (Mark Twain)